Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-27 / 227. szám
\ 1968. szeptember 27. Péntek Csak három tojásból Eddig azt hittem, szuverén jogom eldönteni, hogy hány tojást fogyasztok el reggelire, s legfeljebb akkor szól közbe az Utasellátó, ha mondjuk 127 tojást próbálok bekebelezni egy ültő helyemben és alapos a gyanú, hogy ily módon akarok megválni az életemtől. Igen, ez esetben közbeléphet a pincér és felhívhatja figyelmem a mértéktelen tojásfogyasztás ártalmaira. De ha én mindössze négy tojásból kérem a rántottat, azon egyszerű oknál fogva, hogy ennyi esik jól, akkor jogosan háborít fel a mennyiség módosítása. Pedig négy tojásból senki ember fia nem fogyaszthat rántottát az orosházi vasútállomás vendéglőjében. Háromból fogyaszthat, hatból fogyaszthat, de négyből semmiképpen. És természetesen kettőből, ötből, hétből sem. Vajon miért? Miért ragaszkodik a tisztelt cég a bűvös hármas számhoz és többszöröseihez? Azért, közölte igaza biztos tudatában a pincér, mert ennyire van kalkuláció. Kalkuláció... kalkuláció... kalkuláció... Hiába ismételgetem teljes átéléssel, nem támad bennem olyan fokú tisztelet e szó iránt, hogy meghajoljak előtte. Az Utasellátó természetesen meghajolhat, ő tudja miért. Talán alapos oka van rá. Talán magas beosztású rokonai vannak ennek a kalkulációnak, talán valahol egy párnázott ajtó mögött trónol, tucatnyi telefon van az asztalán és egyetlen szemöldök-rántással dönt emberi gyomrok sorsa fölött. Lehet. De ehhez nekem semmi közöm. Nekem a rántottéhoz van közöm, amit — akár egyetért ezzel az Utasellátó, akár nem — négy tojásból szeretek. Szeretnék. Békés Dezső Az idén háromezer ajtót és ablakot készítenek Csongrád megyei megrendelésre Battonyán Az asztalos ktsz rugalmasan alkalmazkodik a piac változó igényeihez Az igények szüntelenül változnak. Gyakran előadódik, hogy egy jó ideig kelendő áru iránt egyszer csak csökken a kereslet. Méghozzá olyannyira, hogy már gondot okoz az eladása. Valahogy hasonlóan járt a Battonyai Asztalos Ktsz is, amely az elmúlt esztendőkben főként festett hálószobabú torokat és konyhagami- túrákat gyártott. Ma is készítenek, de már jóval kevesebbet, mint régen, mivel megcsappant a kereslet. Nagy András, a ktsz elnökhelyettese ezzel kapcsolatban elmondta, hogy azért a régi cikkek gyártásáról sem mondtak le véglegesen, csak éppen igvekezneK az új igényeket is mindjobban és gyorsabban kielégíteni. A gyártmányok skáláját különböző kerek asztalokkal, íróasztalokkal és ágybetétekkel bővítették, vagyis azt csinálják, amit el lehet adni. Májustól azonban egyre keresettebbek lettek a különböző nyílászárók: ajtók és ablakok. És ők kapva kaptak ezen a lehetőségen, hiszen munkát kell adni a tagságnak és az itt dolgozóknak. A lakásépítkezések számának növekedésével magyarázható, hogy májustól az év végéig mintegy háromezer nyílászáró gyártására kaptak megrendelést a Csongrád megyei TÜZÉP-től. Ott jártunkkor erről a következőket hallottuk a ktsz elnöknelyettesétől: — A háromezer ajtónak és ablaknak mintegy a felét már elkészítettük, s eddig körülbelül hétszázat szállítottunk el Csongrád megyébe: Kistelekre, Csanádpalotára és más helységekbe. A Békés megyei TúZÉP-pel is tárgyaltunk már. Reméljük, hogy lesz eredménye a megbeszélésnek, s így a jövőben a megye ellátására is gyárthatunk ezekből a keresett cikkekből. Persze addig is kielégítjük a megyéből kapott megrendeléseket. Most éppen a Békés megyei Állami Építőipari Vállalatnak készítünk 90 balkonajtót és ablakot. Újdonság még, hogy néhány OTP-lakáshoz szükséges beépített konyha- és gar- derobszekrény készítésére is kaptunk megbízatást. Eleddig új gyártmány kezd meghonosodi Battonyán. Igaz, egyedi darabokat eddig is készítettek, de ilyen nagy mennyiségben, mint az idén, még sohasem. Emellett a lakosság szolgáltatási, javítási igényeinek kielégítésén egy önálló brigád dolgozik, amely még bérfűrészelésre is vállalkozik, valamint olyan egyedi megrendelések teljesítésére, amelyek gyakran előadódnak. Az újra való I törekvési bizonyítja, hogy a közelmúltban küldték fel két heverő mintapéldányát a Budapesti Bútorértékesítő Vállalatnak. Bíznak abban, hogy a prototípusok elnyerik a kereskedelmi szakemberek tetszését, s ezáltal újabb megrendeléshez juthatnak. A nyílászárók gyártásának — legalábbis eddig azt tapasz alták — van jövője. Méghozzá nem is egy-két évig, hanem hosszú ideig. Ehhez az új piaci igényhez pedig szinte az első perctől rugalmasan alkalmazkodnak. Az új gyártmányok iránti növekvő kereslet minden bizonnyal előmozdítja majd a ktsz tervezett és immár igen szükségszerű fejlesztését is, amihez már nevelik a szakmai utánpótlást. P. P. Tsz-elnökök tanulmányútja Jugoszláviába A Dél-Békés megyei Termelő- szövetkezetek Területi Szövetsége szeptember 30-a és október 4-e között tanulmányútra viszi a tag-tsz-ek elnökeit Jugoszláviába. A tapasztalatcsere-látogatást úgy készítették elő, hogy a résztvevők megtekinthessék a bácskai határrészben működő legjelentősebb mezőgazdasági üzemeket, tanulmányozhassák a fejlett jugoszláv technikával termelő gazdaságokat. Megállt az elbeszélésben és lehajtotta fejét. A lámpa fénye csillogott ősz haján. Nagyot sóhajtott és folytatta. — Hajnalban autó állt meg a kerítésnél. Politikai nyomozók voltak, öt keresték, de nem volt már nálunk. Csak a kis kézitáskáját hagyta a szobában, amelyben aludnia kellett volna, a szekrény mögött. Robbanóanyag volt benne. Az ágy érintetlenül állt, ahogy Klári megvetette. Magukkal vittek, egyenesen Pestre. Két évig voltam a hatvanban. aztán több mint kettőt internálótáborban, valahol a hegyek között Elhallgatott. Vártam, hogy folytassa, de sokáig nem szólt, csak nézte maga előtt az asztalt. Töltöttem. Egy hajtásra kiitta. — Sokszor voltam úgy a négy év alatt, hogy nekimegyek az őrségnek, lőjenek le. Ügy éreztem, nem bírom tovább. Voltak ott régi kommunisták, akik Horthy börtöneit is megjárták. Ök tartottak vissza és egy remény. Remény hogy egyszer majd tisztázódik a tévedés, tisztázódik, hogy nem vagyok kém és mehetek vissza Klárihoz és a fiamhoz. — Van fiad is? — Van. Most már ötéves. Azelőtt született, mielőtt elvittek. Milyen lehet vajon? — Hát nem láttad most, amikor kiengedtek? — Nem. — És Klárit? — Öt sem. — Nem értem — Amikor kiengedtek, elmenem oda Pécs fölé. Nem találtam őket. Lent a központban, az erdőgazdaságban megtudtam, hogy hazamentek. Leutaztam az első vonattal. Az állomáson összetalálkoztam az elnökkel, Tóth Pista bácsival. Megállított és behívott hozzájuk. Ott laknak az állomás mellett. Szabadkoztam, de ő erősködött. ha — Gyere csak, Jani, jobb, tőlem tudod meg a bajt. Szíven ütött a szava. Gondoltam én akkor minden rosszra. De az öreg csak bent a konyhában mondta el. Csak a hörgést hallottam, márj gyengébben. Nekiugrottam az« ajtónak. Sötét volt bent. Mire visszarohantam a gyufával, már csak egészen halk nyö-3 szörgést hallottam. Elborzadtam,? Tudod, jobb, ha nem mégy amikor a gyufa lángjánál meglát-í haza. — De az istenért, miért?! — Klári együtt él a bátyáddal — mondta csendesen az öreg —, két éve már. Ötvenegyben jött valahonnan egy férfi anyádhoz, akkor még ott lakott a feleséged a gyerekkel együtt. Az hozta a hírt, hogy meghaltál. Klári meggyászolt, de kutatott is utánad. Járt Pesten a bátyáddal sokszor, már előbb is. A hatóságok semmit nem tudtak rólad vagy nem mondták. Most két éve aztán a feleséged odaköltözött Istvánhoz. — A bátyám felesége negyvenötben halt meg, a háború alatt. Nem volt gyerekük. Pista egyedül élt, — vetette közbe magyarázókig. Képzelheted, mit éreztem és érzek ma is. Ott az öregnél rosz- szul lettem. A felesége nem volt otthon. Az öreg elnök lefektetett az ágyába és élesztgetett. Orvos nincs a faluban és késő éjjel volt már. Hajnalban tértem észhez. A hajam azóta fehér. És üres vagyok belül, teljesen üres. Eljöttem a hajnali vonattal. Az öreg megígérte, nem szól senkinek, hogy élek. Minek. Aki meghalt, az legyen halott. — Szörnyű... Nem tudtam mást mondani. Még ültünk egy ideig, aztán felállt, átment a szobájába. Kinyitottam az ablakot, kevésnek éreztem a levegőt. Valami fojtogatta a torkomat. Holdvilág volt és kékesen csillogott a keményre fagyott hó. Hajnalban ébredtem meg valatam lecsüngő testét. A mestergerendán lógott. Kivilágosodott már, mire teljesen magához tért. Beszélni nem tudott. Rám akart támadni. Lekötöztem az ágyhoz. Orvos kellett volna, de nem mertem magára hagyni. Két napig ültem mellette. Enni nem akart. Harmadnap jött fel a faluból Sáfrány, szánkóval. Ott maradt mellette, én pedig bementem az orvoshoz. Onnan telefonáltam a feleségének, azaz falujába a postára. Az orvos nem mert mesterséges táplálást alkalmazni. Valami nyugtató injekciót adott neki. Klári a gyerekkel másnap érkezett meg, Sáfrány bácsi és a doktor hozták fél őket szánon. Karcsi elhallgatott. A hamutartó tele volt cigarettavégekkel. Az eső elállt. — Mi történt Lékóval? Hol van most? Károly rámnézett — Egy hétig nyomta még az ágyat. Csak árnyéka volt önmagának, amikor felkelt, de szeméből eltűnt a bánat. A gyereket fogta kézen, amikor elmentek. Klári mögöttük bandukolt. Az Alföldön élnek... A két asszony viharzott le a lépcsőn. — Helló, pupákok! gyerünk kifelé, süt a nap — rángatta meg Karcsi haját Ida. A Balaton-parton szaladtunk a mólóhoz. A hajó kikötött BadaA „kulcs” várományosai mi furcsa zajra. Füleltem. Lékó csony^an szobája felől jött. Hörgés, nyö- Zsivajgó, nevető tömeg elözön- gés. Kiugrottam az, ágyból. Ajta- lőtte a vendéglőt. A táncolókat ja belülről zárva Dörömböltem, néztem és örültem a napfénynek.» — János!... János!... (Vége) J F iatalok nevelőinek, oktatóinak gyakori szóhasználata, a „magatok javára, hasznára tanultok” kísérő refrénje, hogy „nekünk sem mindég}', hogy annak idején kiknek adjuk át a kulcsot”. Az üzemet, gazdaságot, vállalatot, intézményt, a népgazdaságot, a munkások és parasztok hatalmát értik ez alatt. Mindazt, ami egykori harcaik célját, s immár két évtizede minden napjuk, életük értelmét jelentette és jelenti mindaddig, amíg lüktet a vérük, amíg dobog a szívük. Azt, hogy „nem mindegy, kinek adjuk a kulcsot”, vegyes érzelmekkel mondogatják. Ok- k&l-joggal, mert vegyes szorgalmú, gondolkodású és viselkedésű az ifjúság. Elég csak egy-egy nagyobb csoportot szemügyre venni közülük ahhoz, hogy az idősebb generáció tagjaiban több kétség és aggodalom, mint biztos tudat támadjon a jövőt, a kulcs átadási idejét illetően. Az „ezt így, azt úgy csináld” magyarázatot kevesek figyelme kíséri. Az idősebbek szavait elvétve nyugtázza a tiszteletet kifejező igenis, annál több az olyan megjegyzés, hogy „milyen rigo- lyások ezek az öregek, állandóan csak lelkiznek, mintha minden szavukért bérpótlékot, kapnának”. A fiatalok legjellemzőbb vonása az, hogy gondolkodásban, tanulásban és magaviseletben is elsősorban fiatalok. Idő múltával tudnak majd céltudatosan, szakmai szeretettől fűtve dolgozni, s teljes vagy legalábbis teljesebb komolysággal csakis a családi fészek rakása közben vagy utána, amikor nemcsak saját szükségleteikről kell gondoskodniuk. Jó részük addig csak annyit tanul, dolgozik, amennyit muszáj. Jobban lesi az órák múlását, mint munkapadjuk, munkaasztaluk mellett a termékek gyarapodását. V an túlzás ebben a megállapításban, de legalább any- nyira igaz. mint az, hogy a rendezett családi életet élő szülői házban lakó fiatalok többsége többet költ ruházkodásra, szórakozásra , (a motorkerékpárt is beleértve), mint amennyit keres. Ilyen körülmények között hiába akarna tőlük hárki is olyan komolyságot, mint amilyen komolyság vagy inkább komorság a húsz-harminc évvel ezelőtti tizen- és huszonéveseket jellemezte. Ök nem tudnák beleélni magukat a háború alatt rommá dőlt ország nehéz helyzetébe és az azt követő sok erőfeszítést követelő időkbe. Most azonban az időkhöz hasonló forradalmi újdonságok és feladatok sem hevítik a fiatalokat. Nincs ki-kit győz le harc, nincs földosztás, ál. lamosítás, falujárás, tsz-szerve- zés, gépállomás-létesítés. Nekik minden úgy természetes, ahogyan fokról fokra épült körülöttük ez is, az is, mert az életnek, a termelésnek ebben a ritmusában nőttek fel, ezt szokták meg. Mindezek megállapítása nem mentség akar lenni a munkát, a komolyságot, a szolid, udvarias magaviseletét alig valamibe vagy semmibe vevők részére. Ilyenek is vannak. S még sokkal könnyelműbbek, léhább gondolkodásúak, máról holnapra, rend7 szeres munka nélkül és kétes forrásokból élők vagy élni akarók is. — „A társadalom nevelte ilyenekké őket, a mindent készen, dúskálásig adó társadalom” — mondják többen is előszeretettel, még saját gyermekeikre is. Az első rákérdezésre is zavarba jönnek az ilyesmit erő- sítgetők. Mert ugyan mit csinált ez a társadalom az elmúlt húsz év alatt? örökösen csak dolgozott és alkotott, s kezdetben nem is nyolc, hanem 12—16 órán, át. Olyan létesítmények és intézmények egész sorát hozta létre, amelyek egy részének azelőtt a neve még fogalom sem volt. Alkotott, dolgozott, s minden jó falatnál, minden egyes új ruha- és bútordarabnál, a javuló lakáskörülményeknél emlékezett, hogy neki gyerek- és felnőtte serdülő korában, s aztán még sokáig se ez, se az nem volt, még neve, becsülete sem, s a puszta léte is hajszálon függött a négy és fél esztendeig tartó világégésben. Emlékezett, hogy rongyos, éhes, ütött, pofozott inas, kifutó vagy kanász volt és azt mondta: az én gyermekeim ne ismerjék meg soha azt a fajta életet, ne nélkülözzenek és ne szégyenkezzenek a náluk- nál jobban öltözöttek előtt. Ezt a semmilyen áldozattól vissza nem riadó gondoskodást a fiatalok egy része szüleik iránti rajongó szeretettel, szorgalmas tanulással és házi munkával hálálta meg. Más részük hozzászokott ahhoz, hogy tartsa a markát és tartja még most, felnőtté serdülten is. Mivel nemhiába tartja, nem életfontosságú számára az életre való alapos készülődés: az iskola, a tanműhely és egyéb lehetőség adta tanulás, a napi nyolc óra becsülettel, munkakedvvel teli végigdoi- gozása. H ány ilyen könnyelmű ifjú lehet tanintézeteinkben, széles skálájú munkahelyeinken? Százból tíz? Esetleg húsz? Nincs erről statisztika, csak eltúlzott általánosítás van. Ha ugyanis egynéhány fiatal köny- nyelműsködik, tiszteletlenkedik, munkát kerül, garázdálkodik, jogtalanul eltulajdonít valamit, legtöbbször az a lesújtó konklúzió, hogy ilyen a mai ifjúság, ánblokk. Nem ilyen, legfeljebb csak egy kis, hányada. Az élet forgataga ezeket is kijózanítja élőbb-utóbb a könnyelműség ködös mámorából. A többség szorgalmas és még szorgalma sabbá válik, ha a társadalom legkisebb egysége, a család is következetesebbén, szükség esetén szigorúbban kéri számon a serdülő gyermekektől, hogy miként készülnek átvenni a kulcsot, az egyre szépülő, gazdagodó ország kisebb-nagyobb egységeinek a birtoklását, irányítását. Otthoni a szűk családi környezetben legyen ez fontos, gyakran vitatott téma, s akkor a társadalomnak sokkal kevesebb gondja és annál több öröme lesz az ifjú nemzedék valamennyi kulcsvárományos tagjában. Kukk Imre
