Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-18 / 219. szám

1968. szeptember 18. 4 Szerda I'll PEZSÖ: TÖRTÉNELEM a görbéjükön ELŐTT Sitt 1 István és az utódlás — Pistukám — szólalt meg csendes szemérmetességgel az asszony. — Nos? Mi kéne, ha vóna? — mosolyintotta el magát, a népi csopakitól kissé illuminált álla­potú embere, aki szeszközi han­gulatában középkaposvári táj­szólással társalgott. — Tudod, hogy drága jó Imi­kénk halála óta telik-múlik az idő, én lassan benne leszek a klimaxban, te meg apu... — Szóval, az utódkérdés izgat, anyu? — Igén, Istvánom, az! Ki lesz vajon? Ki is lehetne olyan ener­gikus és határzott, mint az én Istvánom? Hol, merre akad ilyen vaskezű, aki szemrebbenés nél­kül apríttatja négy darabra a renitenskedő törzsfőt, tűzzel- vassal kényszeríti új karámba a pórságot, laposra veri a külellen- séget és olyan békekötésre kény­szeríti. hogy le a kalappal! — De Gizell! — Pongyola a stílusom talán? — Azt megszoktam a negyven evünk alatt. Másról van szó, lel­kem. Egyrészt nemcsak a pór- sággal, de a törzsfőkkel is kibán­tam, valamennyivel, nem csupán a Kopánnyal. Azt is jól tudom, hogy Tonuzóbának, a néhai bese­nyőfőnöknek a retyerutyái örö­mest találkoznának velem egy sötét sátorközön, amiért temp­lomkerülésért feleségestől eleve­nen eltemettettem. A kezetlen, fületlen, lábatlan büntetettjeim sem igen rajonghatnak értem. Konrádnak meg se éjjele, se nappala miattam, ugyanis felesé­ge, a Hilda, állandóan piszkálja a lajtai vereség miatt. — Elég­tételt! Rövansot! — sziszegi örökké. És tudod, miként kínoz­za még? Nem ad neki cukrot a kávéjába! — Hát már létezik babkávé Európában? — villanyozódott fel a királyné. — Ugyan, drágám, hol van még Kolumbusz — hűtötte le a király. — Akkor csak folytasd. — Büszke vagyok, anyu az el­lenségeimre! Büszke az engem környező veszedelmekre! — Legyél is, szívem! Hová tűntek volna már a magyarok, a néped, ha ésszel, ököllel ide nem szögezed az életüket. Azért aggódom az utódlás miatt. Olyan rónörökösre lenne szükség, aki ilatt se belső, se külső ellenség, ,e texasi aranyláz nem rángat­hatja el erről a kövér földről a magyart! — Ez az! Remek hazafivá fej­lődsz, Gizellám, az oldalamon! — Gondolod? Pedig megyek én még a halálod után Passau- ba, zárdafőnöknőnek... — Ne murizz. — De murizok, mert nem ér- . tem, miért kiáltottál egyszer, be­szélgetés közben így: „De Gi­zell!” — Fogalmam sincs. — Hazudsz. Puha a nózid, Ist­ván. — Ha olyan nagyon akarod, elárulhatom. Felsorolod nagy tetteimet, hogy így bánok el belső, külső ellenségeimmel és a többi. Egyet mégis kihagysz, méghozzá nem is kicsit. Bar- kochbázzunk hát. Kérdem tő­led : — Ki nevezi ki az olasz püs­pököket? — A Szilveszter pápa. — A gallokét? — Ugyancsak ő. — És a nimötét? — folytatta póri stílusban István, mivelhogy, ha német került terítékre, ő nyomban legmagyarabbul kívánt szót érteni. Így jobban érzékelte, aaj az övé, mi Konrádé. — A német püspököket is Szil­veszter káderezi. — Hát a miénket, a magyaro­két, pillebogaram? Gizellát a feleszmélés, a büsz­keség és meghatottság érzéske­veréke árasztotta el. Férjurához lépett, s annak öreg, csontos, de még mindig széles térfogatú keb­lére borulva suttogta: — A mienkét te nevezed ki, Pityu! István, nejét gyengéden fél karjába vonva, szabad öklével akkorát csapott büszkeségében önnön mellkasára, hogy percekig környékezte a fulladás. Oxigén- ellátásának helyrejöttével, rik- kantásos kedvvel helyesli to­vábbra is tájstílben: — Biz’ én nevezem ki pispe- keinket, méghozzá nyócat egy, ültömben! Az ántiját! Dirigálhat néköm a pápa még ha Szilvesz­ter is! Pedig felettébb dirigens hajlandóságú. Elmehetne vezé­nyelni a Palestrina-kórusba, ha már vóna. No, de az utód, való­ban! Róla essék szó, csakugyan. Okoskodtam mán ezen, asszony. Nem egyszer törtem mán rajta az uráli koponyámat. Végül a következőt pekuláltam ki. Szó­lalj majd hezzá: — Itt van, ni, ez az Árpád­házból szalasztott Vászoly, to­vábbá az ő fiacskái: az Andriska, a Béluci meg az a göthös Le­vente gyerek, akiről majd azt a hírhedt levente-intézményüket nevezik el Horthyék. Tehát len­nének utódjelöltek, dosztig. Ám megmondom néked, Zsizell úgy, ahogy van. Ezek az Árpád-háziak testestül-lelkestül reakciósok. Az öreg Vászoly szobája falán ma is táltoskürt meg szent lófarok csüng. Aki feredni látta a csa­ládját, esküszik, miszerént tál­tosfogból való füzért viselnek a nyakukon. Régihitűek azok mind, csontjuk velejéig. Azt meg dialektice tudhatod, lelkem, hogy keresztény országoktul övezetien, pogánykodásból lehe­tetlen megélni. Kimarna, túrna münköt Ájrópa, akár fehér nyáj a fekete bárányt. A tizen­egyedik századi valóságban köll élnünk, nem a pleisztocénban! Ezek a maradiak nem látnak to­vább az orruknál. — Tulajdonképpen mitakarsz, papa? Istvánnak visszatért az irodal­mi nyelvezete: — Nem sokat, nem is nagyot, de hasznosat! A Vászoly-gyere­keket száműzöm, apjukat meg- vakíttatom. — Szemevilágát vennéd? — Talán kerékbetöressem ? Miért? Alapjában véve nem rossz az öreg. Emlékszel, mikor Imruskánk megbetegedett, min­dig hozott neki krumplicukrot. Azt mondta, jót tesz a gyerek szívének. Pedig emlékezhetsz rá, akkoriban még jegyre sem kaptunk cukrot. Tudod, kire gondoltam az utódlásnál? A nővérem fiára! — Orseolo Péterre, a mi kis Petikénkre? De hiszen nőtest­véred a velencei dózse felesége. Messze van ide. Nem hinném, hogy egyetlen fiacskájától meg­válna. — Éppen te ne tudnád Gizel­lám, hogy minden nő hiú? Ha közlöm vele, hogy porontyából hadsereg-főparancsnokot csiná­lok, expressz ajánlva küldi a srácot. — Van itt, ugye anyu? — fúrta mutatóujjával homlokát jelentőségteljesen férje. Neje felsákoitott a gyönyörű­ségtől, majd kellő távolságra hátrálva, fejét felszegte, karját kitárta, s méltóságteljes léptek­kel indult embere felé. Közben fennkölt hangon zengte: — Te erős!... Te nagy!... Te óriás!... Te szent! Te István! (Folytatjuk) Hány szobafestő dolgozott? Válás* egy helyreigaxítási kérelemre A Békés megyei Népújság szép- [ tember 12-i számában megjelent „Miért húzódott el a Szarvasi Felsőfokú Mezőgazdasági Techni­kum építése?” című cikkel kap-! csolatban levelet küldött a Szarvasi Építőipari Ktsz. A levél- í ben kifogást emel két mondat: miatt, amelyet idézünk: „El- \ mondja Hoffmann Ferenc, hogy a Szarvasi Építőipari Ktsz-nek viszont mindössze két szobafestő­je „dolgozgat” az építkezésen, és legalább 8—10-re volna szükség. Miért vállalt munkát a szövet­kezet, ha nem teljesíti?” A ktsz levelében a továbbiak­ban ezt olvashatjuk: „Lehet, hogy a nyilatkozat megtételekor két festő dolgozott, ennek oka pedig az, hogy a nyilatkozó sze­mély nem biztosított folyamatos munkaterületet az ott dolgozó 12 fős festőbrigád részére. Ezt a tényt elég furcsa módon elhall­gatta. A munka folyamatos biz­tosítása érdekében mi több ízben fordultunk a vállalathoz a követ­kező szöveggel”: (Itt két levél (valószínűleg) másolata követke­zik egymás után. Az egyik kelte­zése 1968. május 14-e, a másiké 1968. június 13-a. Ügyintéző: Sza­bó Ferenc.) A szerkesztőséghez címzett le­vél pedig így folytatódik: „Ezen említett levelekre még csak vá­laszt sem kaptunk időben, csupán csak 1968. szeptember 5-én sür­gette a vállalat a leánykollégium festési munkálatait.” Itt a pontosság kedvéért meg kell jegyezni: a két levél nem bizonyítja azt, hogy a ktsz több ízben fordult a vállalathoz. A kettő nem több, hanem (szeré­nyen) csak kettő. Ám mégis igaz, hogy a ktsz többször kifogást emelt amiatt, hogy az építésveze­tőség nem biztosít munkaterüle­tet. Ezt pedig a ktsz építési nap­lója igazolja, amelybe Szabó Fe­renc műszaki vezető írta a be­jegyzéseket. el. Először is az, hogy Szabó Fe­renc az építésvezetőség VIII. hó 29-i és IX. hó 9-i bejegyzésére csak szeptember 12-én, vagyis azon a napon válaszolt, amikor a Népújságban a hivatkozott cikk megjelent. A 79 991 számmal jel­zett oldalon különböző kifogáso­kat emel ismét és olyan követ­keztetést von le, hogy a generál- vállalkozó késedelméért nem a ktsz felelős. Való igaz a késede­lem, mert 21 hónap alatt alig 20 millió forint volt a visszaiga­zolt termelési érték... (Ezért vál­tották le Szabó Ferencet.) És a ktsz is észrevehet még va­lamit a naplóban: a 79 992, a 79 993 és a 79 994 (ami ugyebár a 79 991 után következik) szám­mal jelzett oldalon szeptember 12 után igazolták) tehát pótlólag! — az augusztus 23-tól szeptem­ber 13-ig tartó időszakra vonat­kozólag a napi munkát. Szabad ilyet csinálni? Ráadásul augusz­tus 23-a és 26-a kétszer is szere­pel, méghozzá eltérő létszámmal. A cikk írója tehát nem egy­oldalúan tájékozódott, mint azt a ktsz a szerkesztőséghez címzett reklamáló levelében írta, ezért válaszol most egy kicsit részlete­sebben. így bizonyára jobban ért­hetővé válik, hogy mi annak a bizonyos két mondatnak a tágabb értelme. S ha úgy tetszik, te­kintse ezt a kiegészítést a szövet­kezet a nyilvánosság előtti hely­reigazításnak. El kell még mondani, hogy az építőipari vállalat azelőtt is kap­csolatban állt a ktsz-szel, és a vállalat vezetőinek tájékoztatása szerint a szövetkezet dolgozói mindig becsülettel igyekeztek tel­jesíteni a rájuk bízott feladatot. Pásztor Béla Tapasztalatcsere Végegyházán A mezőkovácsházi járás Vörös­kereszt-elnöksége javaslatára az elmúlt héten nagyszabású járási tapasztalatcserét tartottak Vég­egyházán. A tanácskozáson köz­ségi tanácselnökök, párttitkárok, orvosok és alapszervi vöröstitká­rok vettek részt. A véradásról volt szó és arról, hogy a járásban mi­ért vannak kiemelkedő községek, mint például Végegyháza, Med- gyesegyháza, Almáskamarás, ugyanakkor a többi községekben csak elenyésző a véradók száma. A megbeszélésen a legjobb mód­szereket ismertették. Kerekes András, a végegyházi Szabadság Termelőszövetkezet elnöke többek között elmondotta, hogy a községi tanács, a párt- és más vezetők igen fontos feladatnak tartják e munka segítését. Ugyanakkor a termelőszövetkezet minden évben több ezer forintot ad erre a célra, hogy kellőképpen meg is ünnepel­hessék azokat az embereket, akik részt vesznek a véradásban. Vég­egyházán valóságos ünneppé vált a véradónap. Ezért sikerült elérni, hogy évente átlagosan 250—260- an vesznek részt e mozgalomban. A tanácskozáson többen értékes javaslattal segítették a munka to­vábbi megjavítását. A járásban ez volt az első ilyen kezdeményezés és helyes lenne, ha a megye többi járása is tartana hasonló tanács­kozást. ben lábbuk Szabó Ferenc volt egyébként 1966 márciustól a Szarvasi Fel­sőfokú Mezőgazdasági Technikum építésvezetője egészen 1968 janu­ár elejéig. A 21 hónapi működése alatt alig 20 millió forint volt a visszaigazolt termelési érték. Fe­gyelmi úton alacsonyabb (építés­vezető-helyettesi) munkakörbe került, majd március 4-én a vál­lalat központjába helyezték át, május 6-án pedig saját elhatáro­zásából munkahelyet változtatott: a Szarvasi Építőipari Ktsz mű­szaki vezetője lett. Azt is tudni kell, hogy annak idején mint építésvezető, ő határozta meg a ktsz-nek a határidőket. És ugyancsak Szabó Ferenc — mint a ktsz műszaki vezetője — már május 14-én szövetkezeti üdvözlettel levelet írt a volt vál­lalatának, hogy az biztosítson munkaterületet a festőknek. Jú­nius 13-án ismét munkaterületet kért. Ezt követően az építési naplóban folyt a vita a munka- terület biztosításáról és a határ­idő meghosszabbításáról, valamint a munka sürgősségéről közte és Hoffmann Ferenc építésvezető között. Hogy mégis volt munkaterület, azt az építési napló 79 986, 79 987, 79 988, 79 989, 79 992, 79 993, 79 994 számmal jelölt oldalai iga­zolják. Június 31-től szeptember 13-ig naponta folyamatosam 5—6 festő dolgozott. A bejegyzés leg­alábbis ezt tanúsítja. Sőt, szep­tember 7-től naponta már 10— 12-en is dolgoztak. Az igaz, hogy szeptember 6-án 4 festő és 3 ta­nuló jelenléte szerepel a napló­ban, a helyszínen személyesen is meggyőződtünk azonban, hogy aznap mindössze 2 fő „dolgozga­tott”, és nem is a munkaterület hiánya miatt voltak ilyen keve­sen. Hogy más napokon hányán dolgoztak, arról személyesen nem tudtunk meggyőződni. Egy-két érdekesség még talál­ható a naplóban, amit bizonyára a ktsz is dokumentumnak fogad Abban a szerencsés helyzet­ben vagyok, hogy az Iskolatele­vízió adásainak kivételével szinte az egész heti tv-progra- mot láttam, így némiképpen jo­got formálhatok egy hatnapos mérleg elkészítésére. Előrebo­csátom, hogy ez a mérleg nem lesz teljes, sőt még csak sza­bályos sem. Erről jut eszembe. Az első Vidám péntek este című műsor­nak, csakúgy, mint a mostani­nak, volt egy Szende szélhámo­sok elnevezés alatt futó törté­nete. A RTV-újság kommentá­tora már akkor beharangozta, hogy ő látta mind a négy fil­met, s azok közül az első bi­zony gyengécskén sikerült. De a többi jó... Be kell vallanom, a sorozat legutóbbi filmje, Az ál­dott jó ember is csalódást oko­zott. Végigunatkoztam a 20 per­ces műsort. Villámtréfának tö­kéletes lett volna a sztori, de így, elnyújtva, hosszadalmasnak tűnt. Csak a Shadows-együttes miatt nem zártam el a tv-t. És érdemes is volt várni és lát­ni őket. Ez a négy szimpatikus fiatalember bebizonyította azt, hogy lehet dallamos és mo­dern zenét csinálni a hosszú haj és a jelmezek rekvizitumai nélkül is. Külön öröm volt szá­momra, hogy szombaton este, ha csak egy szám erejéig is, újra találkozhattam velük, a műsorszerkesztők csaknem fél­órás Slágerek című, jó érzékű összeállításában. Ha szabad egyáltalán rangso­rolni a különböző műfajú adások között, akkor a hét programjából hármat emelnék ki, közvetítésük sorrendjében. Láttam egy labdarúgó-mérkő­zést, bizonyára sok néző is em­lékszik még rá (különösen a Fradisták). Nagyon rosszul si­került közvetítés volt. Illetve nem is a közvetítéssel volt a | baj, sokkal inkább a futballis­tákkal. (Bár valamelyik vasár­napi meccset is műsorra tűzte volna a tv! Hiszen a rádiószpí­ker szerint a kispesti pályán, nemhogy a nézőtéren, de még a stadiont környező fákon sem volt üres hely.) Emlékezetes este volt az Egy nap című nyugatnémet tv-film csütörtöki bemutatója. Ez a film valahogy Iván Gyenyiszovicsot juttatta eszembe, Szolzsenyicin kisregényének hősét, a hatalom és az esztelen erőszak önkényé­nek kiszolgáltatott kisembert. Ebben a filmben olyan doku­mentum tárul a néző elé, amely a hasonló témájú más alkotá­sokkal ellentétben kerülte a látványos, hátborzongató meg­oldásokat, nem azért, hogy szépségtapaszt ragasszon a fa­sizmus tépte sebekre, hanem, hogy emlékeztessen és .figyel­meztessen. A vasárnapi olasz film, a Komplexusok, valóban igazi csemege volt, nemcsak azoknak, akik először látták, hanem bi­zonyára azoknak is, akik a mo­zik filmvászna után már má­sodszorra találkoztak vele a képernyőn. Semmi sem hiány­zott ebből a három képből álló filmből, ami szellemessé, köny- nyes-kacagtatóvá tesz egy víg­játékot. összegezve elmondhatom, hogy a tv ezen a héten sem ma­radt le az aktuális események­ről. Jó példa erre a nagysze­rűen sikerült Tersánszky-est, de ide sorolnám Komlós János szellemesen csipkelődő magán­számát, az őszi Vásár ürügyén szóba hozott „Csináld meg ma­gad !” mozgalom megfricskázá- sát. Persze, ez a fricska nem a fúró-faragó ezermesterek orrán csattant. Aki figyelt, annak még találgatnia sem kellett a vá­laszt. (br)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents