Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-17 / 193. szám

1988, augusztus 17. 4 Szombat Exer kilométer hegyen-völgyön át A felkelő nap alig szórta még1 Derült reggelre ébredtünk, s szét fénylő sugarait az ébredő tá- reggeli után, hogy minél többet jón, mikor buszunk útnak indult lássunk ebből a gyönyörű tájból, Endrédről a vidám hangulatú kirándulásra indultunk az Ala- társasággal több mint ezer kilo-1 csony-Tátra legszebb üdülőhelyé­méteres csehszlovákiai útra. Me-1 re, Tále-ra, ahol a bátrabbak la­Gyalogtúra Somoskő várának megtekintésére. netirányunk Szolnokon keresztül vezetett Salgótarjánba. E városra azért gondolunk szívesen vissza, mert itt nyílt lehetőségünk a programtól eltérően már az első nap arra, hogy néhány órás ki­ruccanást csináljunk „külföldre”. Kérésünkre ugyanis a magyar ha­tárőrség parancsnoksága két ha­tárőr kíséretében engedte megte­kinteni a bazaltömléséről híres, nagy múltú Somoskő várát, mely már csehszlovák területen fekszik. Első éjszakánkat még magyar területen, a Salgótarjántól alig három kilométerre levő korszerű­en berendezett Eresztvényi tu­ristaszálláson töltöttük, ahonnan napi fáradalmainkat alaposan ki­pihenve, reggel indultunk tovább az alig négy kilométerre levő So­moskőújfalui magyar—csehszlo­vák államközi határátkelőhelyre. A legszükségesebb holmiknál egyebet nem vittünk magunkkal, a vámvizsgálat mégis izgalomba hozta a társaságot, főleg azokat, akik életükben először indultak külföldre. Az útlevélvizsgáló ha­tárőrök és a vámőrök barátsága novkával (elektromos drótkötélen mozgó kétszemélyes függő kas) felmentek a 2004 méter magas Chopak csúcsra. Egy óra eltelté­vel, vacogó fogakkal, pirosló fü­lekkel tértek vissza, mégis nevetve büszkélkedtek valamennyien: Most már valóban elmondhatjuk, hogy a fellegekben is jártunk. Ebédre a reprezentatív Hotel Partizánban, Tálé legmodernebb vendéglátóipari kombinátjában vártak bennünket. A menü mar­hahúsleves finommetélttel, lecsós sertésszelet párolt rizzsel és do­bostorta volt. Italt az előbbi he­lyektől eltérően, itt nem kaptunk az étkezéshez. Az egyik asztaltár. saság így tehát saját zsebére „csil­lapította” szomj át. Akkor néztek csak nagyot, amikor a felszolgáló udvariasan hatvan koronát kért 12 pohár sörért. Persze a többiek derültek ezen, annál is inkább, mivel az asztaltársaság fele ven­déglátóipari dolgozó volt, és eddig mindenfele, amerre jártunk, szin­te fillérekbe került a sör. Az ízletes ebéd és a „maszek ivókon” való derű után ismét út­azonban hamar megnyugvást ho­zott, s amikor kellemes utat és j jó szórakozást kívánva felhúzták; előttünk a határsorompót, mind­addig integettünk nekik, amíg a gyorsan suhanó buszunk nyomán i magasba szálló porfelhő el nem1 nyelte őket szemünk elől. Ütünk gyönyörű tájakon veze­tett Losonc, majd Besztercebá­nyán keresztül Zólyom felé. Itt csodálhattuk meg Z-ólyom várát is, melyet jelenleg 140 apáca tart „megszállva”. A települést elhagyva, szemer­kélni kezdett az eső. Egy kicsit bosszankodtunk is emiatt. Alig tettünk azonban néhány kilomé­tert a szitáló esőben. amikor bosszankodásunk hirtelen ijede­lemmé vált. Kanyargós szerpenti- | nen vezetett útunk a völgy felé. s arra riadtunk fel. hogy a csú­szós úttesten buszunk teljesen ke- ! reszt befordult. Mikor falfehéren kiszálltunk belőle, még a szívve­résünk is elállt. A keresztbefor­dult busz farától alig két méterre egy 70—80 méter mélységű sza­kadék tátongott. A véletlennek vagy inkább a szerencsének kö­szönhető, hogy nem csúsztunk be­le? Gyalog ereszkedtünk ezek után le a völgybe, s csak itt szálltunk újra buszra, mely azután szinte csak lépésben haladt tovább. Meg­nyugodni azonban csak a csodála­tosan szép környezetben épült ré­gi bányászvárosban. Breznán tudtunk, ahol a jó pilseni sör kel­lemesen hatott a nyomott hangu­latra. Különben az éjszakát is itt töltöttük. nak indultunk, hogy alig két óra múlva a gyönyörű fenyveserdőt magunk mögött hagyva, leeresz­kedjünk a Sajó völgyében húzódó Dobsina városához. Az ősi kis bá­nyászváros az egykori bulénerek- nek nevezett szász letelepültek otthona, szűk hegyi katlanban, festői környezetben fekszik. Leg­nagyobb nevezetessége Dobsiná- nak a sokat emlegetett jégbarlang, mely az Éles-Kő mellett emelke­dő Ducsa hegy oldalában, 972 m tengerszint feletti magasságban van. Mint a bejárat feletti emlék­tábla hirdeti, a barlangot 1870. június 15-én fedezte fel nagy ve­szélyek között Ruffinyi Jenő bá­nyamérnök, Láng Gusztáv hon­védhadnagy és Méja Endre tiszt­viselő. A barlang 9000 lapméter kiterjedésű és a szakértők szerint egymillió mázsánál is többet nyom a barlang teljes jégmennyisége. Az idegenvezetőt követve, va­lószínűtlen mesevilágba lép a barlang látogatója. Nagy termek, szinte meseillusztrációként ható, fantasztikus alakú jégképződmé­nyek. csillogó falú aknaszerű fo­lyosók váltakoznak benne. Egyes : termek szinte regényes nevekre vannak keresztelve. A szokványos hangzású Nagy és Kisterem mel­lett megtalálható itt a Pokol, a Kápolna, a Lucifer, a Függöny, az Orgona és az Üvegos^lop is, melyekét villanyvilágítás mellett tekinthetünk meg. A jégbarlang | környéken több étterem, szálló, bolt és üdülőház várja a vendége­ket. Sztanyik Károly (Folytatjuk) Tiszteletebéd A pusztaföldvári Lenin Tsz tiszteletebédet ad öregjeinek. A terített asztalokon hűsítő ital és sör. Mindenki választhat kedvére va­lót. Az udvaron bográcsokban ro- tyog a birkapörkölt. A kultúrház ajtajában Szász Lajos tsz-elnök fogadja a vendégeket. Mindenki­vel kezet fog, keresetlen szavakkal köszönti, a nyugdíjasokat, járadé­kosokat. A tsz vendégei asztalhoz ülnek. Megpihennek néhány órára, s mint régi játszótársak — hiszen jóban-rosszban együtt élték éle­tüket —, rapszodikusan idézik maguk közé az eltelt évek leg­emlékezetesebb történeteit. A fér­fiak nyelvén az első világháború frontszolgálata, a Piáve és az Isonzó környékén dúló véres csa­ták forogtak, majd a dicsőséges Tanácsköztársaság alatti idők, a fehérterror, az uradalmi birtokon végzett hallatlan erőfeszítést kö­vetelő munka, a felszabadulás, a földosztás, az egyéni gazdálkodás megszervezése. Az eseményeket tovább perget­jük a közelmúltra, arra az időre, amire egy kis szemrehányást is tesznek. Berki Péter bácsi csak­nem ölven évvel ezelőtt, a Ta­nácsköztársaság katonája volt. Ma a tsz dohánykertésze. Járadékos. Elégedett ember. Idős kora elle­nére is jól keres, s jól jön neki is és a többi járadékosnak is a havi 260 forint. — Hogyan élnek? Az utóbbi tíz esztendőben megváltozott-e a tsz- ről korábban alkotott véleménye? — ültem melléje kérdéseimmel. — Jól élünk. így, ilyen bő­ségben sohasem volt részünk, pe­dig már a hetedik ikszen is túl vagyok. Az apám vagy a nagyapám megirigyelné az én öregségem. — Mellette ül a felesége. Kis bizta­tásra ő is megszólal. Ha az urá-j val beszélek, ő a világért sem ej­tene ki hangot a száján. — A ház­tartásban is mindenünk meg-1 van. A villanynak örülök a leg­jobban. Rádió, mosógép, vasaló... | szóval tudja. — Mikor vásárolták ezeket? — Nemrégen — mondja a férj —, ami pedig azt a másik kér­dését illeti, nem bántam meg, hogy beléptem, csak tudja mit? Amíg élek, nem bocsátom meg magam­nak, meg mindenkinek, aki itt van, hogy nem kezdtük korábban. Agot Szilárd húsz éve lépett be a község első szövetkezetebe. O nyugdíjat kap, én meg járadékot. Ha akkor tudtam volna, hogy ide jutunk, esküszöm, nem hatvan­éves fejjel írom alá a nyilatkoza­tot. hanem jóval korábban. Az öreg Berki elismerő sza­vai úgy gondolom, nemcsak a föld­vári szövetkezeti gazdálkodásnak szólnak, hanem annak az országot építő politikának is, melyet a párt: útmutatásával immár 23 éve az egész magyar társadalom folytat. Ha Berki Péterrel, Zámboly- Pál- J lal, id. Szabó Menyhérttel, Fórján j Józseffel és a többi, még legalább ! száz idős földvári paraszttal együt­tesen gondolunk vissza a felszaba­dulás utáni évekre, amikor ezer akarat gomolygott a szűk mezs­gyék között, elmondhatjuk: kevélv világ volt. A párt javaslata mel­lett, a hogyan továbbra bizony 1 Pusztaföldváron is elsiklottak. Pe­dig a társadalmi méretű problé­mát a kommunisták már akkor is nagy felelősséggel magyarázták: 1948-tól kereken tíz éven át na­pirenden volt családlátogatáson, kisgyűlésen, falunapon a szövet­kezeti gazdálkodás szervezése, a falu fejlődésének egyedüli lehet­séges útja. A párt már akkor fel­vázolta a paraszti jövőt, melyet a pusztaföldvári értelem igazán csak 1958-ban fogott fel. És ma, 1968- ban a tizenöt évvel ezelőtti fogé­konyság hiánya igazi nagy tanul­ság: csak közösen, egységes aka­rattal közelíthetjük meg társada­lompolitikai célkitűzéseinket. A pórt javaslatát elfogadó pusztaföldváriak személyenként ma már 25 ezer forint évi jöve­delemre tesznek szert a szövet­kezetből. Rendezett anyagi körül­mények között élnek. Minden har­madik ház tetején televízióanten­na áll. Az eredményes munka után méltó megbecsülésben részesíti a közösség az öregeket és a fiata­lokat egyaránt. A tiszteletebéd is ilyen gesztus volt, s koccintás —• most már bízvást mondhatjuk — a jól megalapozott jövőre. Dupsi Károly SzepteKber 1-re „új köntösbe” öltöznek az entírodi iskolák Lassan vége szakad a nyári szün- j időnek, benépesednek a tantermek! és újra megkezdődik a tanítás. Endrődön pedagógusokat, diáko­kat egyaránt, új köntösbe öltöz­tetve várják majd az iskolák. A nyáron ugyanis szinte valameny- nyi iskolán nagytatarozást vég­zett a községi tanács házilagos építőbrigádja. Különösen nagy átépítésen megy j keresztül a szarvasi úti és a Gyó­nva végi iskola. Ez utóbbinál pél- [ dául teljesen felújítják a padoza- I tot, kibetonozzák a folyosót, és minden tantermet ú.irafestenek. Igen jelentős eredménynek tud­ható be, hogy ennek az iskolának valamennyi ablakát nagyobbakra, világosabbakra cserélik ki. Eddig ugyanis legtöbb esetben még nap_ közben is világítani kellett a ta­nítás ideje alatt, annyira kevés fény jutott az apró ablakokon keresztül a tantermekbe. Mint Ku­lik István tanácstitkár mondotta, csupán ennek az egy iskolának a felújítása 150 ezer forintba kerül. Sz. K. •OaMIIM* 0«ar* »■ Fordította: Radó György 42. Ez és az összes előbbi nem hagy örülni. Akkor szakítsunk. Találhatok könnyebb munkát is. Diákok­nak előadni és operálni — sér- j vet vagy olykor gyomrot, epehó- j lyagot is. Szintén lesznek bosszú- ' ságaim, de sokkal ritkábban, ha J a súlyos eseteket a belgyógyá- j szókra s magukra a betegekre bí- • zom. Foglalkozhatok unokám- ! mai, olvashatok jó könyveket, í színházba járhatok, sőt elmél- | kedhetem az orvostudomány teó- j riájáról és különféle könyveket I írhatok. Kényelem, jólét... S a ( fizetés marad ugyanannyi. A I pénz másodrendű kérdés. Persze | nem abszolút értelemben, de j amennyim van, annyi elég. Fenya néni hozza a teát. Két pohárral és néhány falat fehér kenyeret. Tiszta kendőben. I — Egyék csak, Mihail Ivano- vics. Elfáradhatott... — Köszönöm, Fenya néni, na­gyon köszönöm. A jó asszony beszélgetni sze­retne, de én valahogy képtelen vagyok erre. Megérti az arcomról és visszavonul. ígéri, hogy mind­járt hozza az ágyneműt. Jó a foiTÓ tea, ha az ember száját, összemarta a dohányfüst. Tán ettem volna valami komo­lyabbat is. Eh, megvagyok anél­kül. Fáradt vagyok. Hátam sajog. Fejem nehéz. És ugyanakkor ér­zem: nem tudok elaludni. Hiába. Altatót? yárjunk ezzel. Nem szabad elengednem magam. Szásának altatót kell rendel­nem. Bár Gyima nyilván magá­tól is rájött erre. Vagy mégis, menjek oda? Nem bírok felkelni. Kitalálják ők is. Az élet értelme: embereket megmenteni. Bonyolult műtéte­ket végezni. Újakat — jobbakat — kidolgozni. Hogy kevesebben haljanak meg. Más orvosokat be­csületes munkára tanítani. Tudo­mány, elmélet — azért, hogy megértsük dolgunk lényegét és haszonra fordítsuk. Ez a felada­tom. Az embereket szolgálom. Kötelességem. Más: Lenácska. Mindenkinek gyermeket kell nevelnie.. Ez nemcsak kötelesség — szükséglet is. Jólesik, nagyon. Mégiscsak derék dolog hogy ő él. Igaz, bizonyára ő sem éli már meg azokat az eljövendő gépeket. De megteszi értük azt, ami tőle telik. Ha ez az Irina... Családi összeomlás, izgalmak... ezt nem bírja ki. Hogy lehetne pvegóvni? Majd igyekszem. Lehetőségeim korlátozottak. Szasa szellemi vi­lága számomra irányíthatatlan rendszer. Azért., mert sokkal okosabb, mint én. De legalább a szívét tudtam beszabályozni: mármint az izmokból álló szívét, nem a lelkét. (Lélek. Furcsa!) Sebaj. Atvarrhatjuk á másik bil­lentyűt. Betehetünk majd egész mesterséges szívet is. Milyen bátor. Hogy nekem hány ilyen billentyűre telik az erőmből — nem tudom. Nem is érdekel: telik, amennyire telik, nem fogok velük takarékoskodni. Legyenek az emberek hasznára. Most tetszelgek magam előtt. Ronda dolog, ha ilyesmin kap­ja rajta magát az ember. „Micso­da szenvedéseket vállalok a be­tegeimért! önfeláldozóan harco­lok a halállal!’! Ördög tudja. Mindenki ilyen volna! Az ember mindenekelőtt cse­lekedni. szokott. Jól, rosszul, így vagy úgy. Ezenkívül gondolko­zik is a cselekvéseiről. Szintén különféleképpen. A harmadik szint: hogy mintegy külső szem­lélőként figyeli a saját tetteit és gondolatait. Hasznos orvosság ez a bizonyos vétkek — például a hivalkodás — ellen. De még ezt is lehet mintegy távolról szem­lélni. És kiderülhet: hogy az ember — semmilyen se. Sem jó, sem rossz. Szürke. Fenya néni csak nem hozza azt az ágyneműt. Tapintatosan időt ad, hogy nyugodtan megigyam a teámat. Vagy még egyszerűbb az ok: éppen ágytálat kell vinnie egv súlyos betegnek. Helyes. Már jön. J/Iég matracot is ci­pel. — Ugyan, ’«’enva néni! Minek az a matrac? Puha a pamlag.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents