Békés Megyei Népújság, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-10 / 160. szám
1968. július li>. 3 Szerda „Paprikaparti” a Balaton mellett Megyénk termelőszövetkezeteiből és községeiből, az idén különösen sokan vesznek részt a különböző társasutazásokon. Az IBUSZ szervezésében főleg a Duna-kanyarba és a Balaton környékére látogatnak el a tsz-tagok. Július 11-én a két- sopronyi Rákóczi Termelőszövetkezetből 42-en utaznak Siófokra és onnan csillagtúrán vesznek részt. Ellátogatnak Badacsonyba, Balatonföldvárra és a Balaton környékének más tájaira. A csillagtúra érdekessége, a Siófokon megrendezésre kerülő nagyszabású paprikaparti, melyen Békés megyei tsz-tagok, csoportos kirándulók első ízben vesznek részt. A paprikaparti programjában halászlé-, bográcsgulyásfőzés, valamint vidám játék és egyéb érdekesség szerepel. Mindennap kovácsolni kell a kommunisták egységét Kern kenyere a kommunistáknak a megelégedettség, mert az új társadalom berendezkedéseinek jobbáformálásában van mindig tennivaló. Ugyanakkor szükséges minden időben számon tartaniuk a megtett utat, hogy a dolgok menetének a lehető leghelyesebb irányát szabhassák meg. így tettek az 1956-os ellen- forradalmi lázadás után, midőn minden progresszív erőtt a konszolidációra ösztönöztek, hogy a munkásosztály hatalmának minden lehetőségét a nép szolgálatába állíthassák. Ennek a történelmi feladatnak eleget tettek, és a munkások, a dolgozó nép társadalmának fejlődéséhez újabb zsilipeket nyitottak meg, s hazánk Százhatvan mázsa könyv A békési könyvesbolt dolgozói vegyes érzelmekkel tekintenek a szeptemberi iskolakezdést megelőző nagy tankönyvszállítás élé. Eddig ugyanis a tankönyv vasúton érkezett, az állomáson kocsikra rakták és minden egyes darabot pontosan a helyére; a könyvespolcra vagy a raktárba szállítottak a fuvarozók. Ebben az évben az autóközlekedési vállalat gépkocsijai hozzák majd a nebulók tankönyveit, de csak a bodtajtóig és az olvasnivalóval telt konténereket a bolt dolgozóinak kéül kipakolni. A szeptemberi iskolakezdésre 300 ezer forint értékű szállítmányt vár egyszerre a bolt, és ez súlyban meghaladja a 160 mázsát-. Ez a meny- nyiség nagyjából megfelel egy kezdő súlyemelő egy napi edzésadagjának és így a bolt egy női és egy férfi eladója két lehetőség között választhat. Vagy edzőtáborba vonulnak és erőt gyűjtenek a konténerek gyors kipakolásához, vagy pedig (és ez a kézenfekvőbb megoldás) valamilyen módon ráveszik az illetékeseket, hogy — stílszerűen— nyújtsanak segítő kezet a tankönyvek szállításához az utcáról a polcokig. Majd, ha szentté avatják őket... Nem vagyok, az állatvédelmi egyesület vagy liga tagja (lám, a pontos nevét sem tudom még), de belépek. Ez a megingathatatlan szándékom hevít arra is, hogy minél több tagot szervezzek be ama nemes lelkek által alapított egyesületbe. Jelszavam: ne legyen többé állatkínzás! Mert van. És nemcsak azok kínozzák, akik tartják, hanem sokan mások is, főleg az irigyek. Igen, az irigység szülte rendre-sorra az állatok népes és változatos fajú családját sújtó rendszabályokat. Olyan messze vannak az állatok iránti szeretettől, mint India Rómától. Ezt nem új közmondásnak szántam, csupán példának. Rómában — szemtanúk leírása szerint — csak úgy hemzsegnek (bár lehet, csak hemzsegtek) a kóbor kutyák és macskák a város utcáin. Nem is beszélve a sok galambról. „Igaz, hogy sok kárt tesznek és sok mindent össze piszkitanak, de ne legyünk finnyásakV* — mondják a derék rómaiak. Igazuk van. India városainak utcáin szent tehenek kóborolnak és piszkitanak! Nekik nem számít! Nálunk, az irigy magyaroknak számit. Ezt ne vegyék általánosításnak. Láttam állatbarátokat, akik a különféle négylábúakat csak a becenevükön szólítják: co- cókám, bocikám, cicus- kám, kutyuskám. A múltkor is ráförmedt egy ilyen gyengéd lelkű ember egy fuvarosra: Szégyellhetné magát! Amíg maga itt a kocsmában disznó részegre issza magát, szegény cocái napszúrást kapnak. Vénember létére hogyan lehet ilyen marha? Figyeljék meg: az állatokat becézve szeretők aggatják embertársaikra, főleg a futballbír ókra a válogatott állatneveket. No, de nem erről, hanem az irigység szülte rendszabályokról és tettekről akarok bővebben szólni. Nálunk az utcán csak pórázon szabad a szegény kis kutyuliknak járkálniuk. A szabadon járkálok nyakára hurkot vetnek. Borzasztó! Azt is felíratta az irigység az élelmiszer- és vendéglői boltegységekre, hogy ,,Kutyát behozni tilos!” Miért? Hát azok nem gyakran megéhező és megszomjazó élőlények? Ezzel szemben a napokban is az ilyen rendszabályt erősítő cikket olvastam a megyei lapból. Micsoda ricsajt csapott egy valaki, amiért a kutyus a vendéglő terített asztalán várta az ember barátai által rendelt vacsorát! Mennyivel szívesebben olvastam azt a karcolatot, amely egy kis kutyus villamos-utazását írja le. Minden felés leszálló utas megsí- mogatta a kis pulit. Bizony. Ez az eset a -nagyobb kutyulik utaztatására is biztatást ad. Nem lehetetlen, de lehetséges, hogy én nem érem meg a 2968. évet. Amint hallom, akkorra szentté avatják a kutyákat* a cocákat és a bocikat nßiurik is. A szobatisztábbak szabadon járkálhatnak az utcákon és tereken, a csintalanabbak részére pedig félszert és egyéb alkalmatosságokat építenek a cukrászdák és a vendéglők mellé. Szeretném megérni ezt a kort és akkor jól odamondogatni a megyei lap cikkírójának, hogy... Most ugyanis nem merem, attól tartok, hogy becézés nélkül aggatna rám egy sor állatnévét. Ezért várok 2968-ig. Ugyanis, csak akkor lépek be a ligába és akkor tucatjával tartok majd mindenféle négylábút. Akkor már nem kell attól tartanom, hogy megrúg, felöklel vagy széjjel marcangol közülük valamelyik. Akkor már szent lesz minden állat. Ki tudja? Még talán én is! Kukk Imre hűséges fiaiban mindjobban bontakozott ki az alkotó erő. És ma jóleső érzéssel „elkönyvelhetjük”, hogy politikai, gazdasági, kulturális életünk a nép javát szolgáló folyamatok egész sora „hálózza” be. Ha arra a nagy forradalmi változásra gondolunk, amit a mezőgazdaság nagyüzemesítése a társadalom, a gazdaság szerkezetében „hozott”, akkor érthetőbb, hogy milyen zsilipekről van szó, miután itt az alkotó erők kibontakoztatását a nagyobb terméshozamok érzékeltetik, és a falvak népének élet- és munka- körülményeinek a változása. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy újabb zsilipek felnyitását jelenti a gazdasági irányítás új rendszere, s az alkotóerők további kibontakozását. De hát sem a forradalmi változások, sem pedig a mindennapi élet küzdelmei, melyek ezeket megelőzik és követik, nem a szűzanya parancsára történnek, hanem a kommunisták eszmei, politikai, cselekvési egységének a hatására. A párt megyei bizottsága az 1968. június 26,-i ülésén megvitatta ezt az állapotot, hiszen ez sem valamiféle gombnyomásra valósul meg, nem lehet egyszer s mindenkor „betáplálni” a fejeket, hogy zökkenőmentesen fusson minden a maga pályáján. Mint ahogyan másban sincs „hétszentség”, hát ebben sincs. A kommunisták sincsenek, és nem is lehetnek légmentesen elzárva a különböző hatásoktól, akár a nemzetközi porondon lejátszódó osztályharc jelenségeire gondolunk, akár a nemzetközi munkásmozgalmon belüli vitákra, akár hazánk politikai, gazdasági, kulturális porondjának jelenségeire. Igaz, hogy Békés megye 25 700 kommunistájának 68 százaléka részt vesz valamilyen pártoktatásban, sajátítja el különböző fokon a marxista elméletet és a mai bonyolult viszonyok között mindjobban eligazodik, de a társadalmi-történelmi folyamatok újabb és újabb jelenségeket „produkálnak”, s ezek okainak, mozgató rugóinak a felismerése nem olyan egyszerű, mint ahogyan, ha besötétedik, lámpát gyújt az ember s rögvest megvilágosodik minden körülötte. Ebből ered, hogy helyenként az imperializmus fellazítá- si taktikáját úgy akarják semlegesíteni, hogy a divathóbort ellen küzdenek. Pedig a divatot soha nem szabad a politika porondjára „vinni”, mert nem oda való, az mindenkor saját természetrajza szerint él, változik. Ehelyett arra lenne szükség többek közt, ha a fiatalokat a forradalmi hagyományok ápolására buzdítanák, s ebben és másban is az egységes állásfoglalás kialakításáért olyan pártrendezvények formáit is hasznosítanák, ahol az idősebb, tapasztaltabb párttagok a fiatalokkal kötetlenül beszélgetnének. Természetesen kevés létszámra gondolunk egy-egy esetre, hogy legyen ideje mindenkinek elmondani véleményét, hogy elkerüljék a kinyilatkoztatásokat, mert azok az érdemi megvalósítások folyamatában annyit érnek, mint halottnak a csók. Szélsőséges esetet említettem, de ez azt tükrözi vissza, hogy a társadalomtudományokat mindinkább alkalmazott tudományként szükséges tanítani, terjeszteni,- mert a marxista ismérvek mitsem érnek — idézheti azokat bárki is minden órában —, ha a társadalom jelenségeivel nem tudjuk összefüggésbe hozni, ha nem tudjuk ezekbe beágyazni, hogy megkapjuk a helyes választ, ha dogmává merevítjük azokat. Különben mindenki tapasztalta és tapasztalja, hogy a deklarálás semmilyen vonatkozásban soha nem hozott hasznot, és most sem hoz. Ha már a tapasztalásnál tartunk, éppen az 1956 óta eltelt tizenkét esztendő bizonyította, hogy a dogmatizmus a párt gyakorlatától teljesen idegen lett, ami abból fakad, hogy az elméletet a történelmi helyzetnek megfelelően alkalmazta, és ez biztosította a töretlen irányvonalat. Ez a forrása népünk alkotó munkájának, minden eredményünknek. De a töretlen irányvonal nem zökkenők nélkül valósul meg, még akkor sem, ha a kommunisták ezt az irányvonalat minden ízében magukénak vallják, s velük együtt az egész dolgozó nép. A megvalósulás közben voltak és most is vannak véleményeltérések, viták, és éppen ez a jó, mert a dolgok helyes megítéléséhez, az egyes feladatok megoldási módjainak kiválasztásához nagyon szükségesek. Ebből az is következik, hogy mi sem az eszmei, sem a politikai, cselekvési egységet nem abszolutizáljuk, nem valamiféle összegyúrt masszának vesszük, amely mozdulatlanságában egységes, hanem olyannak, ami állandóan „lélegzik”, magába szívja mindazt, ami erősíti, és kilöki magából a salakot, amely ezt az egységet bomlasztja. Mozdulatlanságra kárhoztatják a párttagságot az olyan esetek, amikor egyes taggyűlések nem töltik be szerepüket, témájuk vagy a téma felszínes ismertetése miatt nem keltik fel az érdeklődést, s emiatt ezeken nem is hozhatnak olyan döntést, ami az adott közösség feladatait megfelelően határozná meg. Ide tartoznak azok az esetek is, amikor az ellenvéleményből a megfontolásra alkalmas részt nem teszik mérlegelés tárgyává, hanem azt keresik, hogyan lehetne azt visszautasítani. Ez az értetlenség, meggondolatlanság azután gúzsba köti az öntevékenységet, részvétlenségbe taszít embereket, s megszületik a következtetés: „Miért akadékoskodjak, úgy sincs értelme”. Magától értetődik, hogy az ilyesmi károsan hat a cselekvési egységre. Éppen ezért táplálni szükséges a nyílt, őszinte eszmecseréket, dúsítani azt a szabad légkört, ami a mögöttünk hagyott tizenkét esztendőben nap mint nap az egységes cselekvésre kovácsolta a kommunistákat, mert a beáramlott torz felfogásokat a vita heve „elkergette” onnan, s a szabad légkör „kidobta” magából, mint az élő szervezet az idegen anyagot. Van a pártnak, a kommunistáknak olyan törvényük, hogy a határozatokat egységesen kötelesek végrehajtani. Ez a szabály eleve feltételezi, hogy a döntések, tervek ne egyes emberek fejéből pattanjanak ki, hanem a kollektív bölcsességből fakadjanak, mert akkor mindenki a maga kisebb közösségében teljes erővel küzd, hogy a határozatot a gyakorlati életben átüli tesse, tovább pezsdítse a fejlődés vérkeringését. Előfordult olyan eset, hogy a tsz vezetősége makacsul ragaszkodott elgondolásához, a tagok véleményét nem vette figyelembe, mintegy rábírta azokat, hogy értsenek vele egyet. Bizonyára, ha a kommunisták taggyűlésen megvitatták volna, milyen elgondolás a leghasznosabb, akkor a szövetkezeti gyűlés elé olyan előterjesztés kerül, melyben a tagok véleménye is tükröződik, hiszen a kommunisták ismerik elképzeléseiket, mert ott vannak a legkisebb közösségekben is. Nevezetesen a negyvennégyezer ipari munkás között 5000 párttag dolgozik, a mezőgazdaságban 10 700 (a 83 400 szövetkezeti tag közt 8000), az intézményekben, hivatalokban, kereskedelemben, ktsz- ben 6000, a községek területi, a városok körzeti pártszervezeteiben pedig 4000 kommunista van. És ez a jó, mert a párt inspirációi így jutnak el minden zugba, így hatnak egységesen az egész nagy közösségre. S amikor a különböző közösségek eredményeiről van szó, akkor erről senki ne feledkezzen meg, mert végső fokon a párt vezető szerepe politikájának megvalósításában fejeződik ki. Nagyon szükséges mindehhez, hogy rendszeresen tájékoztassák a kommunistákat azokról a politikai, gazdasági, kulturális folyamatokról, melyek végbemennek társadalmunkban. Ahol a tájékoztatás nem elég gyors és nem kielégítő, ott torz vélemények terjednek el a közvéleményben, mert a különböző eseményekről, jelenségekről olyan csatornákon is érkeznek „állás- foglalások”, amelyek a jólérte- sültségre apellálnak és hamisságot hintenek el. Olykor ez csak komplikálja a helyzetet, mert hamis nézetekkel hadakoznak, ha pedig jó a tájékoztatás, akkor a hamisság nem talál talajra. E helyen szükséges megemlíteni: a cselekvési egységet gyengíti az is, hogy mire az alapszervezetekbe eljutnak a felsőbb pártszervek határozatai, állásfoglalásai, akkorára gyakran elszürkülnek, megkopnak, s ez olykor forrása a hibás intézkedéseknek. Ezért a jövőben még nagyobb felelősség hárul az apparátusra, hiszen a dolgok egységes megítélésében nagy szerepük van különösen azoknak a határozatoknak, melyek egy-egy társadalmi folyamat összefüggéseit mérlegelik és megszabják a fő irányt a jövő cselekvéséhez. Azért mondjuk,. hogy a fő irányt, mert hogyan, milyen módon szükséges ezeknek érvényt szerezni egyik vagy másik közösségben, azt a helyi körülmények döntik el, a helyi viszonyok szabják meg. Lényegében abban rejlik a helyi pártszervek, pártszervezetek önállósága, hogy ezeket a módozatokat megkeressék és csatasorba állítsák a párttagokat a feladatok megoldására. Ez a helyi zsilipek felnyitását jelenti, a helyi alkotó erők jobb kibontakoztatását, hiszen ha az ember valaminek a helyességéről meggyőződik, akkor a tettei arra irányulnak, hogy az valósággá váljon. Van olyan íratlan törvény, melyről már régen megbizonyosodtunk, hogy nem elég a határozatokat, rendeleteket kiadni, hasznosságukat fel kell tárni az emberek előtt, hogy azok megvalósításáért alkotóképességük legjavát adják. Ez minden közösségre, a pártközösségre, a kommunistákra is vonatkozik. Ismétlem: nem kenyere a kommunistáknak a megelégedettség. Mégis megjegyzem: nyugodtan szembe nézhetnek bárkivel, mert hazánkban olyan légkör van, melyben az emberek közérzete jó, nyugodtan tervezhetik, építhetik családi életüket; mert a nagyon is lázas világban, a gazdasági irányítás új rendszerének keretéiben a társadalmi fejlődés újabb lehetőségei tárulnak fel. Különben az embereknek saját tapasztalataik „mondják” újra és újra, hogy a kommunisták hűen, jól szolgálják a népet. És erről van szó akkor is, amikor az eszmei, politikai, cselekvési egységről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy ezt az egységet mindennap kovácsolni kell. Cserei Pál
