Békés Megyei Népújság, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

Az „Olvasó népért” írta: Darvas József, a Magyar írók Szövetségének elnöke A z írószövetség az 1 Ünnepi Könyvhét” alkalmával hirdette meg az „Olvasó népért” mozgal­mat. Meghirdetése valójá­ban csak az előkészítés megkezdését jelentette. Elő­re mondottuk: nem valami rövid kampányról van szó, hanem az egész társadalmat átfogó, évekre, esetleg évti­zedekre szóló mozgalomról. Ezt pedig nem lehet rögtö­nözni, ennek tevékenységét körültekintően meg kell tervezni. A mozgalom meg­hirdetése : toborzó akart lenni. Azt ugyanis tud­tuk a gondolat meg­születése óta, hogy az „Ol­vasó népért” mozgalom csak akkor lehet eredmé­nyes, ha csatlakoznak hozzá mindazok a szervezetek, in­tézmények, amelyeknek egyébként is a tevékenységi körébe tartozik vagy kellene, hogy tartozzék az olvasás megszerettetése, a könyv elterjesztése, propagandája. Nem valamiféle vanodatúj, soha nem volt dolgot akar­tunk mi kitalálni. Azt akar­tuk — s azt akarjuk —, hogy az eddig folyt munka tervszerűen összehangoltas- sék, s így erősítse, hatvá­nyozza egymást; hogy az eddigi formákat, módszere­ket minden területen felül­vizsgáljuk, jó vonásaikat megerősítsük, az alkalmat­lanokat elvessük s újakat alakítsunk ki; hogy az ed­digiek mellé új erőket von­junk be a nevelő, népsze­rűsítő munkába. N os, a toborzás — eddig legalábbis — jól si­került. A mozgalom meg­hirdetése jó visszhangra ta­lált. Részt kért benne, már eddig is, a Hazafias Nép­front, a KISZ, a könyvtári szervezet, a TIT. a rádió, a televízió, a sajtó, a könyv­kiadók, a könyvterjesztő vállalatok, a SZOT, a SZÖ- VOSZ; szinte mindenki, akikre számítottunk. Most az a fontos, hogy a kezdeti lelkesedés le ne lohadjon; tartalmas tervek készülje­nek s azok szívós munkával meg is valósuljanak. Egy komoly szépséghibá­ja van az eddigi jelentke­zéseknek. Illetve: ez több is. mint szépséghiba; súlyos hiányosság. Mégpedig az, hogy nem vagy alig moz­dultak meg azok a szervek, amelyekre az iskolai iroda­lomoktatás ügye tartozik. Pedig azt is hangoztattuk a legelső perctől, hogy a moz­galom igazi és tartós sikert csak akkor érhet el, ha szerves része lesz az iskolai irodalomoktatás is; illetve mindaz, amit az iskola, az olvasás, az irodalom meg­szerettetéséért tenni tud. így mondottuk: a mozga­lom egyik fő alakja az iro­dalomtanár kell, hogy le­gyen. S ez természetes is, — hiszen ő neveli a jövő olva­sóit... Igaz, egy percig se ta­gadtuk, hogy irodalomkuta­tásunknak sok fogyatékos­ságát érezzük, s a legelső feladat éppen ezek felderí­tése és megszüntetése len­ne. Én magam, e vonatko­zásban, „pedagógiai forra­dalmat” sürgettem. Talán a sommás bírálat lett volna sértő, ezért a tartózkodás? Nem tudom. Mindenesetre: reméljük, hogy a tartózko­dás feloldódik, s őszre, ami­kor a mozgalom valójában megindul, felzárkózik a „pedagógiai front” is... A mozgalomhoz eddig ** csatlakozott szerveze­tek, intézmények vezetőitől, felelős megbízottaiktól mi legelsőként azt kértük: dol­gozzák kd annak a tervét, hogy ők hogyan, milyen for­mában, s milyen tevékeny­séggel akarnak részt venni az „Olvasó népért” mozga­lom munkájában? Tulaj­donképpen ez a próbája a szándékuk komolyságának. Nos, e tervek sorra beér­keznek. Az tükröződik be­lőlük, — szinte kivétel nél­kül mindegyikből —, hogy akik elkészítették, komo­lyan veszik a mozgalmat, értik és helyeslik nemcsak a célját, de a jellegét is. Különösen azt, hogy nem látványos parádét akarunk, hanem szívós, tartalmas és maradandó eredményeket hozó munkát. A legtöbb terv éppen ezért a reális helyzetkép felrajzo­lását tartja a legsürgősebb­nek: a lehető legalaposabb, amenyire lehetséges, tudo­mányos módszerekkel fel­deríteni azt, hogy mi is történt eddig és főleg hol tartunk ma, a rendszeres olvasás (és a könyvvásárlás) elterjedésében? S ez csak­ugyan nagyon fontos. Bizo­nyos. — úgynevezett rep­rezentatív — felmérések már eddig is történtek. A legfontosabb adatok, ame­lyeket ma ismerünk, s ame­lyek részben inspirálták is az „Olvasó népért” mozga­lom elindítását, ezekoől váltak világossá. Például az. hogy az ország felnőtt la­kosságának csak alig több mint 25 százaléka olvas rendszeresen; hogy a leg­jobb az arány az értelmi­ségnél s a legrosszabb a parasztságnál; hogy az is- iskolai végzettséggel ará­nyosan nő az olvasottság; hogy a legjobb olvasók a legidősebb iskolás korú gye­rekek, — és az iskola befe­jezése után, általában zu­hanásszerűen csökken az olvasás... Tehát: általánosan el- “ igazító adataink az eddigi felmérések alapján is megvannak — de ennél sokkal alaposabban és sok- kal részletesebben meg kell ismerni a valóságos helyze­tet. Szinte a legkisebb fal­vakig. így rajzolódnak majd ki azok a „fehér foltok”, amelyeknek a felszámolása lesz az elkövetkező évek, talán évtizedek feladata. A másik dolog, ami kide­rül ezekből az előzetes ter­vekből — s ez is jó —, hogy a készítőik kerülni látsza­nak minden olyan formát, ami a kampányokat jellem­zi. Nem akarnak látványos versenyeket, nem tűznek ki rohammal elérhető célokat, nem akarnak kidolgozni évekre vagy éppen hóna­pokra bontott százalékos terveket, amelyeket lehető­leg még túl is kell teljesí­teni. Leginkább talán még a KISZ-nél érezhető vala­milyen hajlam a különbö­ző versenyformákra, — de én remélem, hogy a végén ők is elkerülnek mindent, ami formális. Adatokkal, számokkal, ha kell, száza­lékokkal, persze, a mi moz­galmunknak is szükséges operálni. Végeredményben: a mai helyzet jellemzésénél is használunk ilyenket. De ne a számok hajszolása le­gyen a döntő, hanem a tar­talom. ami a 'Számok mö­gött van. A statisztikákkal sok mindent ki lehet mu­tatni ; — a beiratkozott könyvtári olvasók számát például egy „ügyes” könyv­táros viszonylag hamar fel tudja tornászni. Ám csak­ugyan olvasnak-e ezek az „olvasók”? És mennyit ol­vasnak? Mit olvasnak? Fej­lődik-e az ízlésük? Van-e maradandó, embert-formáló hatása a könyveknek? Nem valamiféle elveken és mód­szereken vitatkozgató ülés­sorozatnak kell lenni az „Olvasó népért” mozgalom­nak. Legyen dinamikus és hódító, — de jellemezze az alaposság, az elvi igényes­ség. Jellemezze az, hogy mi nem egyszerűen csak több olvasót akarunk szerezni, hanem, hogy a nemes, a jó irodalom szeretetére akar­juk nevelni a legszélesebb rétegeket. N em véletlenül említet­tem az imént a könyvtárakat. A mozgalom­ban minden résztvevő szervnek, szervezetnek, in­tézménynek, személynek egyforma fontosságú a munkája; a részfeladatok­nak, mint fogaskerekeknek kell egymásba kapcsolódni. De e „fogaskerék-rendszer­ben” szinte a vezérlő szere­pet játszhatják a könyvtá­rak, a könyvtárosok. Az egész népművelési hálózat­nak, s a sok új problémá­val küzdő népművelési munkának ma a könyvtá­rak a legszilárdabb bázisai. Ezt figyelembe kell venni az „Olvasó népért” mozga­lomnak is . A nyári hónapokat az előzetes tervek egyeztetésé­re, összehangolására hasz­náljuk és ősszel átgondolt, széles körű programmal ál­lunk majd az ország közvé­leménye elé. És kérjük min­denki részvételét, segítsé­gét, akinek álma a művelt, olvasó nép! Füst Milán: HAJNAL ELŐTT A nyírfák kérgében a csend ... S a hű csillag figyel... Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját? Nekik már menni kell. De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ily korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Majd rózsaszín leszek s áradni fog Szívemből énekem, akár a nagy vizek S a hold alól a szél Máris ringatná habjain, — nem érzitek? Oh kár fáradnod vélem égi dajka, — lásd Öreg vagyok S nem érdemiek már annyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba’ fenn Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen S megállított, Vaj’ mi történik ott? Már gondolom. — légy gyengéd égi lány. Ott gyermek született talán ... Oh, én öreg csavargó, látod, hogy sírok. KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET IV. Dél-alföldi Tárlat Amikor a Magyar Képzőművészek Szö­vetsége Dél-magyarországi Területi Szer­vezete létrejött, s egyesítette Békés és Csongrád megye, valamint Szeged addig önálló képzőművészeti munkacsoportjait, kevesen hittek az átszervezés értelmében. Elsősorban a vásárhelyi művészet ily mó­don szentesített hegemóniájától féltették a két megye művészeinek külön törekvé­seit és a szép eredményekkel, önálló kez­deményezésekkel büszkélkedő megyei szervezeti életet. Ma már — öt évvel az intézkedés után — könnyű belátni, hogy az akkori aggá­lyok, az átszervezés értelmét kérdésessé tevő vélekedések jórészt alaptalanok vol­tak. Viták, nézeteltérések — igaz — még vannak (valószínűleg mindig is lesznek), azonban mind világosabbá válik, hogy nem a külön megyei érdekek polarizál­ják a területi szervezetet — s hogy tulaj­donképpen nincsenek is külön megyei ér­dekek: olyan egyéni törekvések csupán, melyeknek jobban megfeleltek a korábbi szervezeti keretek. Mindezt azért tartottuk szükségesnek elmondani, mert a területi szervezet ne­gyedik közös kiállítása — mely Vásárhely és Szeged után Gyula közönsége elé ke­rült — a korábbi évek hasonló kiállítá­sainál is világosabban bizonyított; olyan kiállítást láthattunk, mely a többi, e vi­déken rendezendő közös tárlatok (Alföldi Tárlat, Vásárhelyi Őszi Tárlat, Szegedi Nyári Tárlat, megyei kiállítások) mellett is önálló színt, világosan elkülöníthető jelleget, s mindezzel együtt magas kva­litást képvisel. Szó sincs tehát arról, mint­ha a területi szervezet a megyék képző- művészeti kezdeményezéseit gátolná — azok mellett éli önálló életét. És szó sincs arról, mintha a bemutatott anyag megyei kollekciókra tagolódna — az egyéni tel- jesítniények egyértelműen hangolódnak a kiállítás egészébe. Ez az egység természetesen nem jelent valamiféle stiláris értelemben vett egy­ségesülést, a sokszínűség ellenében ható kiegyenlítődést. Az alföldi festészet — s ennek vezérszólamát biztosító vásárhelyi művészet — egyébként sem jelentett so­hasem stiláris egységet, sokkal inkább a magatartás közösségében: a társadalmi és nemzeti elkötelezettségben, a közösség szolgálatában nyilvánult meg. Ha a kö­zös jelleget, az egységet meghatározó vo­násokat keressük, most is a magatartás közösségét találjuk jellemzőnek, annak ellenéi«, hogy a ..klasszikus alföldiség" emberi, emocionális fedezete: a prófétai hevület, a kurucos kiállás vagy — má­soknál — a földrajzi és néprajzi rekvizi- tumok leltárszerű számbavétele — koránt sem jellemző ma már. Látszólag stiláris feladatokkal „birkóznak” az e tájon élő festők is: a szerkezetesség és a dekora- tivitás problémái foglalkoztatják legtöbb­jüket. E formai törekvések azonban nem önmagukért valók. Alárendelődnek a kö­zösséggel való együttérzés és együttélés kifejezése szándékának. Minthogy a sti­láris problémák megoldásának szolgála­tába állított festői motívumok (az al­földi táj, a környezet tárgyai, az itt élő emberek) sem csupán konzervatívan őr­zött rekvizitumok, hanem á művész gon­dolat- és érzésvilágának szervesen be­épült elemei. A IV. Dél-alföldi Tárlat — mondottuk — sajátos jelleget hordoz. Ezt a jelleget azonban ezúttal — érdekes módon —»nem a területi szervezet legmarkánsabb egyé­niségei alakították ilyenné. Ezt a tényt még akkor is szóvá kell tennünk, ha a kiállítás egészét szimpatikusnak találtuk. Szalay Ferenc kedvesen-groteszk humorú rajzai, Németh József előtanulmánynak ható — egyébként míves — pasztelljeí inkább csak „névjegyek”. Mellettük a leg­ifjabb generáció — pl. Dér István, Hézső Ferenc, Zombori László — és megyénk művészei (Koszta Rozália. Lipták Pál) olyan erőteljes kollekcióval rukkoltak ki, hogy szinte ők váltak a kiállítás jellegé­nek meghatározójává. (A legifjabbak ilyenfajta kiemelése nem jelent egyszer­smind értékmérést, csupán annak meg­állapítását, hogy nekik többet, nagyobb rangot jelent a dél-alföldi tárlat, mint az idősebbeknek). A Békés megyeiek szereplése is — saj­nos — kissé egyenetlen. Amíg Koszta Ro­zália és Lipták Pál, s az egy igen érzék­letes portré-szoborral bemutatkozó Mla- donyiczki Béla figyelemkeltően, a kiállí­tás egészét is meghatározóan szerepek mások kissé színtelenebbek vagy tartóz­kodóan távol maradtak (— hogy a ma­guk, vagy a zsűri hibájából, ilyen szem­pontból lényegtelen..:) A kiállítás tehát a távolmaradások, hangsúlytalanabb szereplések ellenére is ,ió benyomást kelt. Mi bizonyítaná jobban, hogy életerős és reményekre jogosító ez a területi szervezet? Szilágyi Miklós Bel ven esztendeje született Hemingway Hetven éves lenne, ha sú­lyos betegség elől nem me­nekül öngyilkosságba Ernest Hemingway. Egyéniségére és életművére emlékezve mondhatjuk; neve és né­hány legjobb regénye, ta­lán mint egy történelmi korszak jelképe is, fennma­rad az időben. Egy vagy talán két nemzedék olva­sóinak emlékezetében Ma­gyarországon is a világiro­dalom legnagyobbjai között áll a boxmérkőzések és bi­kaviadalok kedvelője, a méltó harcban való helytár lás és a szerelemben való felemelkedés egyik legha­tásosabb szavú ábrázoló­ja Hemingway az első világ­háború utáni években, az úgynevezett „elveszett nem­zedék” szószólójaként tűnt fel. Párizsból amerikai la­pokat tudósító újságíróként éli át a húszas évek intel­lektuális válságát, a pol­gári világ eszményeinek ér­tékvesztését, a legjobbak kiútkereső nyugtalanságát. 1929-ben jelent meg első nagy sikerű regénye, a Bú­csú a fegyverektől. Tárgya

Next

/
Thumbnails
Contents