Békés Megyei Népújság, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

KÖRÖSTÁJ

______________KULTURÁLIS MELLÉKLET____________

G

ERŐ JÁNOS:

ASSZONYNÉZŐBEN

Nagy szó az kimondhatatlanul, hogy Égető József fel akarja áldozni a szabadságát. Negyven évig kibírta magányosan, de most valamiképpen rájött a nősii- lési láz. Itt a szomszéd telepen ajánlottak neki egy jóravaló özvegyasszonyt, azt megy most megnézni.

öreg kerékpárján hajt, kicsit oldalra dűl, amikor tapossa a pedált, mivel lába kurtábbra sikerült az átlagosnál. Jöhetett volna autóbusszal, onnan indul a bánya elöl. Mégis inkább a kerékpárt választotta. Így nincs időhöz kötve, akkor indul vissza, amikor jónak látja.

öt kilométer az út, hamar odaér.

A telep szélénél lassít, mintha innen kezdené a vizsgálódást. Pedig a vendéglő után kell majd jobbra térni, ott találja a Kígyó utcát, s abban Miskolczi Annát. özvegy Strausz Pálnét.

Ahogy halad a vendéglő felé, hirtelen hatalmába keríti valami csúnya szorongás. — Most még nem késő. visszafordulhatok — gondolja, de aztán letorkolja magát: — Ez volt a baj eddig is, hogy túlságosan sokat teketóriáztam, ezért maradtam vén szamárnak, agglegény.

De nagy eltökéltsége mégis megcsappant valamelyest, és mire a vendéglőhöz ért, úgy érezte, be kell térni egy kis szíverősítőre. Odatámasztotta az öreg kereket az ajtóhoz közel, a többi mellé, majd megigazította félrecsúszott nadrágszárát, s benyitott határozottan.

Bányászokkal volt tele a terem, némelyiket ismerte. De nem akarta, hogy faggassák, külön asztalhoz telepedett.

— Két decit, tisztán! — mondta a pincérnek. S hogy milyen hamar megkerült a bor, maga is csudálkozott. Felhajtotta azon hirtelenében, és hogy ne kelljen sokat várni, mindjárt rendelt még egy pohárral.

Bátorsága nem csupán visszatért, de úgy érezte, akármilyen kicsi termete van, szembe tudna most szállni a mesebeli sárkánynyal is. Asszonynéző kedve különösen megnövekedett. Kicsit illegette magát a széken, mintha már szemközt ülne a fekete hajú özvegygyei, Miskolczi Annával.

Következő pohárral csupán csak azért ivott, hogy el ne párologjon hamarjában ez a fene nagy bátorság. Mert ha már így rászánta magát, nem megy haza dolgavégezetlen.

Jó háromnegyed óra múlva, amikor felállt a székről, egy cseppet megszédült. Odaintette a pincért, fizetett. Az aprót nem kérte vissza. Legyen ünnepe a főúrnak is.

fl vendéglő előtt lehúzta magát, egyenes tartással indult a bicikliért. Hanem a sok kerék úgy ösz- szegabajodott, mintha ezer lenne egy csomóban. Kimeresztette a szemét, majd behunyta és elszántan kirán- cigálta a kerékpárt.

Mintha mindig erre járt volna, egyből meglelte a zöldre mázolt kerti kiskaput. Onnan a házig valahogy beirányította a gépet, bár az út keskeny volt, és a kerékpár minduntalan más irányba akart haladni.

— Jó napot, József! — mondta kedvesen az asz- szony, amint kilépett a tornácra. — Hát csakugyan idetalált ez a szép bicikli, nem hittem volna?

Égető bután bámult az özvegyre, de aztán ahogy a ház végéhez támasztott kerékpárra visszapillantott, mindjárt kiszállt fejéből a gőz. Vadonatúj gép volt az bizony, még csak nem is "hasonlított az övére. Legfeljebb a színe.

Váci Mihály:

Mette vannak

Ki nem talál ellenfelére, az szánalmasabb, mint akit a szerelem nem vett ölére, s erős barát nem bátorít.

Ki nem lel ellenséget, annak sorsában nincs égtáj, irány, nem tudja végül — merre vannak társai, — haza sem talál.

Annak lelke fonnyadt vitorla, szárny, — s nem lel emelő szelet, lapos tájakon megy botolva, s nem sújtja égbe meredek.

Nem tudja az, kitől forduljon, és ki felé fordítsa arcát.

Hogy valakit szeretni tudjon,

— a szívet haragok szoktatják.

Legszívesebben szaladt volna vele vissza, de az asz- szony már invitálta befelé:

— Kerüljön beljebb!

A szobában telepedtek le. Az özvegy likőrt szedett elő a szekrényből, kínálta a vendéget:

— Tudom, nem férfinak való ital, de nálam nincs akinek erősebbet tartsak.

A likőrtől kicsit megnyugodott. Hiszen viszi is visz- sza mindjárt a gépiét, csak szétnéz előbb.

— Tetszik tudni — kezdte a beszédét — jöttem volna én hamarább, de mindig közbejött valami. Mert mellesleg én vagyok a futballcsapat intézője, és minden vasárnapra jut egy mérkőzés. De most nem mentem el a fiúkkal...

— Értem én — mondta Anna. — Az időt el kell tölteni valahol. Én is egész héten varrók, s szombaton jegyet váltok a moziba Ennyi az én szórakozásom.

Égető beleszimatolt a levegőbe, érezte az asszonyillatot, szemével ölelgette a takaros menyecskét. Nagyon szíves hozzá, biztosan nem szabódna, ha nyíltan kimondaná a döntő szót. Csak az a nyomorult kerékpár ne lenne itt. Mert azonnal me- hetnékje támad, amint az eszébe jut.

— Megbocsásson egy percre — szólt az asszony hirtelen, és felállt. — Szólok a bátyámnak, áthívom, ismerjék meg egymást.

Égető a ringó asszony) testet nézte, amint távolodott az üvegajtón túl. Kár, hogy elment, keveset még maradhatott volna... Csupán, hogy végképpen tisztába jöjjenek egymással.

— Fogyassza, kóstolja! — kínálta Annus asszony az asztalra tett tésztából Égetőt, amikor visszajött, s maga is cseppentett belőle.

Rlig telt el tíz p>erc, kissé imbolyogva megjelent a jövendőbeli sógor. Vállas, csupa izomember volt, olyan sörény tornyosult a fején, mint valami hím oroszlánnak.

— Jó szerencsét! — mond- • ta. Igyekezett szíves lenni, de látszott, valami gond nyomja belülről.

Az özvegy a bátyjához húzódott, suttogva kérdezte:

— Mi baj van. miért dúlsz-fulsz?

Az ember legyintett:

— Hagyd el... a kerékpárom nem lelem...

— Égető József, akiről I már beszéltem — mutatott

Annus asszony a vendégre.

— örülök, hogy összekerültünk — mondta kissé

megkönnyebbülve Miskolczi. — Már többször hallottam magáról.

Égető kényszeredetten mosolygott vissza, mert az I imént elkap>ott megjegyzés (belenyilaK. Mégis megemelte a likőrös poharat, koccintásra nyújtotta.

— Hát akkor egészségünkre!

Miskolczi nem nyúlt a pohárért.

— Ezzel a limonádéval nem lehet koccintani. Mindjárt hozok én a vendéglőből valódi bort.

— Biciklivel menjél, hamarább megjárod! — tanácsolta az özvegy. — Ott a József gépié a ház végiben, mehetsz azzal is.

Égetőbe belehasított az ijedtség. Mi lesz ebből? Idegesen cserélgette lábát az asztal alatt, sehogy se lelte helyét.

— Ne menjen sehová, nem érek én rá — mondta erőtlenül.

— Hogyan ? — nézett Miskolczi meglepődve. — Már menni akar?

— Nem végleg, csak... hogy is mondjam, sürgősen el kell szaladnom valahová

Miskolczi összehúzta a szémöldökét.

— Nem tart aá semeddig se, kerékpárral megjárom öt pierc alatt — próbálta jobb belátásra bírni Égetőt.

— Most nem maradhatok, de később visszajövök — jelentette ki izgatottan és felállt.

Az özvegy sem tudta mire vélni a sürgős menőkét Sértődötten szólalt meg:

— Hagyjad, Jenő! Ha sürgős dolga van, nem tartóztatjuk.

— Hát jó — adta meg magát Miskolczi. De valahogy nem tetszik neki az egész dolog, kiment a kis emberrel a konyhába.

— Ha csak kurkászni akart a húgom körül, kár volt idetolni a képét — sziszegte dühösen, és megfogta Égetőn a kabátot.

— Én? Hogy gondol ilyet? — hápogott a vendég. Tisztességes szándékon van nekem, higgye el', mindjárt visszajövök.

— De nekem az igazat mondd! — szorította Jenő.

— Értse meg. előbb el kell intéznem valamit, csak azután maradhatok — magyarázkodott kétségbeesetten Égető.

Miskolczi lecssndesitotte

a hangját. Elengedte a kabátot, s ravaszkásan hunyorított:

— Valami családi ügy?

— Nem éppen, de sürgős.

— Na, nekem megmondhatod! Szakítani kell előbb valami menyecskével?... Mi?... Nincs abban semmi, férfiak vagyunk.

Égetővel forogni kezdett a konyha, makogott:

— Feleségül akarom venni a húgát... Csak elemeltem egy biciklit... De tiszta véletlenből... Az enyém helyett.

— Mikor?

— Nemrégen. A vendéglőnél. Azt kell visszavinni.

— Az anyád — ordított Miskolczi, és ölbe kapta a kis embert. Az asszony ijedten szaladt ki, azt hitte, már ölik egymást. Mikolczi meg kiabált torkaszakadtá- ból:

— Héj, a máriáját! A sógor nemcsak asszonynézőbe jött, de visszahozta a biciklimet is!

Míg az özvegy álmélko- dott, ők kimentek az udvarra. Nevettek, azután összeölelkezve elindultak a vendéglő felé.

Tudósítás

WJiekszem a gyepén, egyszál fürdő nadrágban. Iszonyatosan tűz a nap. Igyekszem úgy forgolódni, hogy mindenhol egyformán érjen ez a kézzel fogható, látható sugárzás. Jól lekentem magamat valami kocsonyás, fehér krémmel, nincs semmi dolgom, sttt- ■ tetem magam.

Jó ez a semmittevés, ez a nyár, ez a fogvacogtató meleg. Csak távolról hallatszanak a zajok és a világ minden más eseménye homályba hull. Nincs felesleges beszéd, nem kell senkinek köszöngetni, kézfogásokat kapni és visszaadni, megjegyezni, helyeselni, aláírni, kiadni, elhozni, odaadni... Csak ez a lila hőség van. csak ez a szemhúnyásig tartó céltalan, örök lét. Nem is kék, hanem fehér az ég, az árnyékok éles kontúrjai beássák magukat a földbe és szinte darabokra szabdal- j ják a kertet.

Hatalmas, szürke kandúr lépked át az udvaron. Kényesen, hangtalanul emelgeti párnás talpait, fenségesnek és félelmetesnek látszik ebből a fekvő-könyöklő perspektívából. Ö is élvezi a forró nyugalmat. A szédülten keringő darazsakat, legyeket figyeli, majd lomha nekifutással felugrik az esővizes í hordóra és lefekszik, szőrét nyalja.

Fényesen izzik előttem a j papír, félek, hogy lángra j kap és füstté, hamuvá vá- j lik a nyári tudósítás, sem- j mivé, csakúgy, mint ez a I háborítatlan, fülledt nap, j színeivel, árnyékaival, sem- j mittevésével.

a nyárról

Fejem alatt újságok. Csupa friss lap és folyóirat. Már átfutottam, ami érdekelt és néhány mondatot alá is húztam. Aztán mint a nehezen tanuló rossz diák a tankönyvet, az egész paksamétát a fejem alá tettem. Amikor behunyom a szemem és nem kötik le a figyelmemet a környező világ impressziói, mozogni, zúgni kezdenek a sorok, szabálytalan egymásra fényképezett gondolatok, hitek, események jelennek meg előttem; elbúcsúztatták, összecsaptak, meghalt, hétezer lakás épült, idegenben mérkőzik, bemutatják, 20 évi szabadságvesztésre ítélték, találkozott, összeült.

ilyen is ez a nyár? Jó lenne nem gondolni semmire, csak feküdni szavak és mozdulatok nélkül, jó lenne kikapcsolni úgy, ahogy a tv gombját, egy mozdulattal elkattintja a kéz és csak a vak, süket, boldog csönd marad... Kis egymotoros, mohazöld

sportrepülő húz el a város felett, nem tudom honnan jön, és azt sem, hogy merre tart. De hallom darázsberregését és látom távolba vesző, egyre zsugorodó T-betűjét. Kitágul a horizont és mégsem érzem a távolságokat. Így földközelben, látszólag függetlenül, mindentől és mindenkitől valahogy összezsugorodik a világ, ami csak van és ami volt, s elmosódnak, összekuszálód- nak az arányok —, a fények, események, bogarak, füvek között —, kívül és itt belül egyaránt.

Brackó István