Békés Megyei Népújság, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-23 / 146. szám
Bába Mihály: A vonat már nem indul Tteri kinézett az utcára. Gyuróék házáig egy lelket sem látott. A járdára guggoló ház elfogta előle a kilátást: Az árok széléig kellett mennie, hogy tovább lásson. Kedvetlenül fordult visz- sza az udvarra. A gyerekek az ablak előtti homokhegyen hancúroztak. Máskor rájuk kiáltott volna, hogy ne túrják szét, mint a malacok, játsszanak tisztességesen. A gyerekek persze nem értették, hogyan lehet tisztességesen játszani, azért anyjuk kiáltása után egy pillanatra leijedtek a homokdombról aztán óvatosan visszalopakodtak a csúcsra. Teri elment mellettük, nem is vette észre, hogy az este összelapátolt homokdomb már régen nem domb. Bement a lakásba, dolgozni akart, mosogatni, meg főzni. Ezt is elkezdte, azt is, de abbahagyta. Az urát várta, leste, hogy jön-e már a piacról. Reggel korán elment a „Hajnal” elnökéhez; És mintha nyoma veszett volna. Hetek óta nem hagyta békén az urát, hogy beszéljen az elnökkel, mert ha felveszik a „Hajnal”-ba traktorosnak, akkor nem kell hetenként, kéthetenként a városba vonatoznia, neki meg nem kell rettegni, hogy mi van az urával, hol és kire költi el a keresetét, amiből ő két. hetenként csak három, négyszáz forintot lát. Igaz, eleinte, amikor az ura kéthetenként pontosan hazajött, nyolcszáz, kilencszáz fo- rintott tett le az asztalra, a gyerekeknek is hozott egy-egy zacskó cukrot. Aztán fogyott a pénz, hónap- ról-hónapra kevesebb ösz- szeget kotort elő zsebéből, és gyakran tántorogva nyitott be az ajtón. — A vonaton ittunk egy üveg sört a cimborákkal — magyarázta gesztikulálva. Ivócimbora mindig akad, gondolta Teri, különösen akkor ha fizet. Sok a potyaleső, kevesen fizetik vissza a kört... Bárcsak megegyezne az elnökkel! Itt a kevesebb is több lenne. Neki is nyugodtabb lenne az élete. Nehezen bírja az egyedüllétet. Az az asszony, akinek az ura otthon van, nem is tudja, milyen pokol az ő élete, meg a többi „vonatos” feleségéé. Hétszámra csak várnak. Egyedül kell lefeküdni a hideg ágyba, ahol hajnalig forgolódnak és nem tudnak felmelegedni. Olyan a testük, mint a tűzről levett étel, lassan kihűl. Azt pedig megérzi a férfiember azonnal. Az ebéd már Totyogott a lábasban. A lábas alá karikát tett, hogy lassítsa a főzést, a tűzre sem dobott. Ismét kiment az udvarra, aztán előbb a kerítésen át lesett az utcára, de a lombjait bontó fáktól nem sokat látott, ezért újra a járdáról lesett végig az utcán. Valahol, messze az utca könyökénél megpillantott egy ide- oda lépegető alakot. Nem dülöngélt, mint a részeg, de egyenesen se tudott járni. Teri egy pillanatra megdöbbent. — Biztosan mérgében ivott. Na, uramisten, lesz itt hadd el hadd. Beszaladt az udvarra. — Jön apátok — kiáltott a gyerekekre. — Azonnal lapátoljátok össze a homokot, mert ha így meglátja, megtáncoltat benneteket. A gyerekek lapát után kaptak, de kézzel is csúcsosra kaparták a dombot, amire apjuk kissé félrecsapott kalapban belépett a kapun. — Na, mit csináltok, lurkók, he — szólt rájuk. — Miért nem játszotok? Arra való az a homok, azért hozattam. — Nem baj, ha széttúrjuk? — rebbent az egyik gyerek szájáról a kérdés. — A kapuig lehet, de az utcára nem, mert... — fenyegette meg őket nevetve — A, csak itt bukfencezünk benne. — Hát csak bukfencezzetek! Teri a kályha mellett várta. Reszketett a gyomra, hiába szorította rá a kezét. — Kész az ebéd, lelkem? — köszönt rá az ura. — Nincs? Nahát, itt is szépen várják az embert. — Ne bolondozz már, rögtön kész. Nem látod, hogy rotyog. — Akkor én még elsétálok addig a kocsmáig. Majd kotkodácsolsz egy nagyot az udvaron, ha kész, én meghallom, visszakukorékolok, hogy szedheted ki a tányérba. — Ne tégy már csúfságot. Üljél le — sürgött-forgott Teri, mert azt már régen megtanulta, hogy részeggel nem érdemes ellenkezni. Még az urával sem, ha pi- tyókás. Hozta a tányért, kanalat, tette az asztalra, közben leste az urát, hogy szól-e már. megmondja-e, hogy mit végzett. Amikor már nem bírta tovább a várakozást, csak megkérdezte. — Egy szavad sincs? — Elmondtam. — De azt nem, hogy mit végeztél? — Igaz is. Mindent elrendeztünk. — Felvett. — Fel. S aztán bementünk egy áldomásra. Egy kör ide, egy kör oda, aztán még egy, mert belemelegedtünk a beszélgetésbe. Tudod, hogy van az ilyenkor. — Akkor többet már nem utazol? — csodálkozott ösz- szekulcsolt kezekkel Teri. Az ura hátraszegte a fejét. — Mért utaznék ? Az én vonatom már nem indul — legyintett. Lezökkent a székre, kezébe vette a kanalat, forgatta. — De ha jó az ebéd, egy pohár bor, hej, de lecsúszna utána! — Elszalajtom a gyerekeket azonnal — kifordult a szobából a gyerekeknek kiabálva: — Sanyikám, gyertek csak, szaladjatok el a boltba, hozzatok egy üveg bort. Teri örömében most egy hordóval is hozatott volna, ha úgy kívánja az ura. Már hogyne hozatott volna, ha többé nem kell lesni a vonat érkezését. WtHWWWMMWVWWWWVWWV MWWmMWWmWWWWWMWWVWMWWVWWWW Szólások , Békés megyéből A közmondások és szólások a szóbeli néphagyomány legérdekesebb és legértékesebb termékei közé tartoznak. A mindennapi beszéd színezői, a nyelv virágai. Mint a nép minden költői terméke, a közmondás és szólás is szociális termék. Ezt úgy kell értenünk, hogy — mint a dal, a monda, a ballada,—, a szólás is két- iégtelenül egyetlen egyéntől indul ki, környezete azonban elfogadja, magáévá teszi, mert a kifejezést a maga belső világába illőnek, külső körülményeihez találónak érzi. Ezért válhat általánossá és hosszú életűvé, hiszen az élet különböző eseteire és helyzeteire mindig találóan lehet alkalmazni. Alább Békés megyei szólásokból mutatunk be párat. NEHOGY ÜGY JÁRJUNK, MINT A BEDÖ KUTYÁJA! Mezőkovácsházán mondják ezt olyankor, mikor arra intenek, nehogy elgalop- pírozza magát valaki, nehogy túlzásba vigyen valamit, nehogy „rosszul vegye a kanyart”. A szólás eredete onnan van — mondják —, az egykori községi labdarúgó-csapatnak volt egy Bedő nevű játékosa. Neki volt egy kutyája, „aki” 5t mindenhová elkísérte. Egyszer a csapat vidékre ment játszani. A régi gyakorlatnak megfelelően, nem busz- szal, hanem kerékpárral. Természetes, hogy Bedő kutyája is kísérte a gazdáját, a csapatot. Futott, futott a kerékpárok mellett, és — szegény — nem nagyon figyelve az útra, egy kanyarodénál elfelejtett kanyarodni; egyenesen futott tovább, belebukfencezve az árokba... Sokáig emlegették a derűs esetet, míg végül is szólás lett belőle. CSODÁLKOZIK, MINT TRIZNYAI A FIA FÜTYÜLŐ JÉN. Orosházán hallottam ezt — szerencsére — egy régi az eredetét, miszerint: Triznyai mester — csizmadiamester — nem tartozott éppen a legszellemesebb emberek sorába. Sőt! A világ legegyszerűbb dolgait is szörnyű problémának érezte, és úgy el-eltű- nődött rajtuk, mint valami ókori bölcs az élet és halál nagy kérdésén. Egy szép napon beállít a szomszédja az udvarára, és látja ám, hogy Triznyai a nyakát felszegve bámul a nagy eperfára, amelyen öt- esztendős kisfia böngészett, közben cifrán fütyürészve. — Mit bámul kend, szomszéd? — kérdi a jövevény. — Csudálkozom! — Osztán mi a hét menykőn csudálkozik oly erősen? — Hát azon, hogy milyen kicsi még ez a legéhyke, oszt mán is milyen szépen szól a fütyülője. Ezóta mondják Orosházán, ha valaki nagyon csodálkozik valamin: „Csodálkozik, mint Triznyai a fia fütyülőjén”. ÜGY VAGY KOMÁM, MINT A KAMRÄSI EMBER! — mondják Kevermesen arra, aki nagyot mond. — Mér, az hogy vót? — Aszongya eccer, hogy: hájjá, szomszéd, milyen nagy zajt csaptak ezek a rohatt kutyák az éjjel! Vó- tak azok vagy százan is itt koslatni. — Annyi kutya az egész laluba sincs! — De ötvenen biztosan vótak! — Hát, ...annyi sincs. — De huszonötén! — Azt se hiszem én... — De a magáé, meg az enyim azok ott vótak!... — Az má lehet... KOLBÁSZ NŐTT A SZŐSZIBE. — Tuggya, ezt az olyan lányra mongyák Bikisen, amelyik olyan... Régen történt, még mikor fonóba jártak, hogy az egyik lány olyan kikapós volt. Egyszer aztán a legények megtréfálták a fonóban. Mikor valamiért kiment, gyorsan belecsempésztek egy darab kolbászt zé. Aztán vártak. A lány bejött, szépen fonni kezdett. Fonogatott, fonogatott, egyszer csak felkiáltott: — Nézzétek, csoda történt! Kolbász nőtt a szöszömbe ! Erre aztán lett nagy nevetés, és azóta is emlegetik. vel jegyezte: a szólást, és évek múltán forrásból sikerült fölfedezni a rokkára kötött szösz köfiatal költők Békési Erzsébet: Arcon csapolt a bánat Ha látlak még néha szemem előtt nem szédülnek meg az emberek már lépteim sem botlanak utaidba kezem holdívelésű szellőszerelmét undorral simítja mert a kérges tenyérből arcon csapott a bánat már v nyugodtak a reggel fényei a holnapokra siető vágyak száműzik a múltat. Nagymami Homlokán ránccá görnyedt minden nyár szemébe ülepedtek a harmatos koránkelések ősz haja közt elcsitult a játékos bolondos szél fülébe csengnek, visszhangzanak eltemetett nevetések Szája szögletén a keserű mosoly tudat alatt a mának mesél Huszár Gabriella: Április lehetett Április lehetett, amikor született az ember. Parányi levelekkel keveredett a hó s a változó fényben elgondolkozva kavargóit az ok: a. tél és a tavasz. Csak áprilisban születhetett az ember, amikor szeszélyes szelekkel kavarogtak a parányi szirmok s fehér csillagokat ontott a földre a részeg ég. Dermedten állt a tavasz s tétován a tél. — Él! — szólt az orvos és kezet mosott a végtelen időben s benn felsírt az újszülött és hangja békét kötött a léttel. Biztosan április volt, amikor az ember született, s felvette az utolsó kenetet a csend... Bcck Zoltán
