Békés Megyei Népújság, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
KOROS TAJ ____________KULTURÁLIS MELLÉK LET K incses Buda királyainál Látogatás a középkori várpalota falai között „Budun városának egyik részén, mely rendkívül magasan van a király palotája, amely égig ér”. — — Dzselálzáde Musztafa így látta, s a maga törö- kös lelkesedésével így írta le a magyar királyok középkori palotáját, amely már rég nem ér aiz égig, sőt, éppenhogy a föld alá került, de ma ismét királyi látnivalókkal fogadja látogatóit Néhány hete ugyanis a Budapesti Történeti Múzeum megnyitotta a legrégibb palota feltárt részeit, s kiállítással is ismerteti a középkori Budavára életét Pontosabban a középkori és a reneszánsz palotáét sorrendben tehát az első két rezidenciáét Mert lényegében legalább négy palota részei állanak egymás fölött és egymással keveredve, egymást metszve és eltemetve azon a hélyen, ahová igyekszünk. Négy történelmi és művészettörténeti korszak uralkodói emeltették az épületeket, míg sok pusztulás után egy ötödik korszak, a miénk végképp feltárta, s most bemutatja, ami a négy előzőből megmaradt. Kezdték első királyaink, még az Árpád-háziak. Első, legrégibb részeit a XIII. században emeltették, a történelmi-építészeti magot jelentő István-torony első lőrés-soráig ma is áll. Zsi gmond fejlesztette pompás gótikus palotává, párját ritkító uralkodói székhellyé a bifdai várat. A második nagy építészeti korszak Mátyás nevéhez fűződik, ő még úgy gyara- pított, hogy nem rombolta 1 az elődök munkáját. Ez at második a reneszánsz várpalota, s a kettőt együtt pusztította el a másfél évszázados török megszállás, és az annak véget vető kemény budai ostrom. Olyannyira elpusztította, hogy az 1686-as harcok után új rezidenciát kellett építeni, a harmadik palotát. Barokk stílusának szerénysége, szegényes pompája azonban kevés volt a millenniumi páváskodásnak, ezért ezelőtt hatvan-het- ven évvel teljesen átépítették, hogy szinte negyedik palota lett a század elejére, kevert, eklektikus stílusú, hatalmas építmény. A negyvenötös pusztulás után tehát éppen négyfajta építészeti stilus emlékeit kellett kiásniuk a ma tudósainak, szakembereinek, hogy lehetőleg valamennyi kor értékét megmenthessék. Mindezt szemléletesen mutatják a kiállított metszetek, alaprajzok és fényképek az új kiállítás előterében. Néhány lépcső lefelé, s a középkori palotában járunk. Az Albrecht-pincének nevezett komor boltíves helyiség után máris az 1420 körül épített boltozatos termeibe érkezünk. A föld, a rárakódott törmelék őrizte meg szinte teljes épségben ezt a félezer éves három termet, amely most jól berendezett múzeum. Az elsőben pompás szobordíszítésű kályhacsempék között — az ásatások során előkerült zöld és barna, sárga és színtelen, remekművű figurás alakok — korabeli asztali berendezés, megtalál és restaurált tárgyakkal: cserépkancsók, ovális kerámiatálak és üvegedények, föld marta régi kések és konyhai faeszközök. A csempék között, a fali- szekrényben a híres bt/dai kályhadisz Mátyás király alakjával, s bent, a legbelső teremben Thuróczi krónikájából vett idézet utal rá, hogy itt raboskodott bátyja kivégzése után, 1457-ben a későbbi király. A hely emlékére az ásatásból előkerült durva bilincsek, s a palota börtöneiből fennmaradt keserves rab-feliratok kerültek ide, valamint korabeli teljes fegyvertár, tőrrel és rozsdaette karddal, harci csákánnyal és alabárddal. Ilyen alabárddal őrizhették később Mátyást, amikor már díszőrség vigyázott rá Budán: palotaőrség, a királyra. Emlékét, hatalmas, pompás építkezéseinek maradványait a következő terembe gyűjtötték össze. Vörösmárvány virágfüzéres ajtókeretek a falban, fehérmárvány bábos kőkorlátok a lépcsőszéleken, bőségszaruval, pihenő harcosokkal diszitett vörösmárvány kandallók ontják a meleget — így tudjuk felidézni a látottak alapján a reneszánsz uralkodó lakosztályait. A termek mennyezete kazettás vörösmárvány „és be vadnak szép tarkabarka pádimentomokkal bepádimentomoziva” — írta Heltai Gáspár Mátyás padlójáról. A „szép tarkabarka pídi mentornak” a híres budai fazekasműhely kerámia-kockái címer-, könyv- és üst-ábrázolásokkal tucatjával láthatók). A reneszánszból kissé visszatérünk a középkorba, a nagyon impozáns gótikus nagyterembe. Zsig- mond építette ezt is 1420 táján, s eredetileg a királynők lakosztályához tartozott, a merész íves, színes üvegablakaival a legszebb dunai panorámára néző királyi helyiség. Benne most egy rekonstruált díszkályha, s korabeli festmények — köztük az építtető Zsigmond királyról készült nürnbergi Dü- rer-portré másolata — teremtenek hangulatot. S még ezután következik több tucat királyi pecsét és uralkodói aláírás, szobortöredékek és épületrészek kincstára, majd Nagy Lajos király 1365-ös kápolnájának nagyszerűen rekonstruált terme. Nehéz a középkori magyar királyoknál járó vendégnek — a hatalmas méretű és értékű műemlékmúzeumot felkereső látogatónak — beszámolni a lépcsőkön fölleereszkedő, föld alatt jobbra-balra kanyargó, olykor napfényesen megvilágított, máskor, titokzatos félhomályban hagyott útról a nemzeti művészet és a magyar történelem emlékei között. Ha megnézte, tisztelettel áll meg a labirintus utolsó helyiségében, ahol évszázados vésők, kőfaragó csákányok és kalapácsok idézik János mester és Giovanni Dalmata, Benedetto da Maiano és a többi mester emlékét, mindazokét, akik a pompás művészetet megteremtették. S kifelé menet a régi várudvaron, elhagyva a gyilokjáró udvar, a buzogány-torony, a kerek, kövér rondella falait ő zek is a látott korszakot idézik) ugyanilyen jó szívvel és lelkes elismeréssel gondol a modem szakemberekre, akiknek a régi művészet modern látványát köszönheti. R. Gy. ♦ _♦ « ♦ ♦ r»» « « i Fodor József: NAPOK Mint a futók, akik versengve futnak, Szemük szűkül, szívük vadul dobog. Megfoghatatlan rendjén egy nagy útnak Loholnak a szakadatlan napok. Hogy elvillannak, látod csak jóformán, Nevet hord mind mellén, s míg olvasod: Hétfő, kedd s a többi, irama hordván, Gyors, váltott képünk már egybemosott. Villámló, vak roham — s közé nem állhatsz, <S hol rés?) hogy megtorpantsd e menetet; Nem áll meg, megy csak, egy se adva választ, Ha riadnál: tartson kis szünetet. Végtelenből jött mind, s mégis belőlem, Mint gyors-kéz-vonta, nyúlt gombolyagok, Vad kénytől rántva, s egyre rezdülőbben — Mert, mi elfut, minden nap én vagyok. Én vagyok, én, mi így fut szakadatlan, S hogy — percre — tartsd, ujjal se érheted: Hogy tűnni lásd csak, mint megfoghatatlan, Idegen, gyors, fényes kísértetet. Romvári Etelka * » ++++**++*+♦ ♦ ♦ DÉR FERENC: Madonna, a sarki eszpresszóból műsoron). De hűt nem a zongora a lényeg, hanem a kávéfözőgép, azaz: a kávéfőzőlány. ittunk és megcsókoltam a haját az elváláskor; a második randevún szerelmet esküdtünk egymásnak, a Én még ilyen szép lányt harmadikon — kirándultunk adom magamból, s végleg megkönnyebbülök. Tudod, hogy van ez: amíg az emberben benne van, addif, gyötri, nyomja, kínozza a nem láttam, pedig húsz éve járok eszpresszókba, kocsmákba és mindig mindenütt megnézem a szolgálatos szépnemet. Olyan szép volt — mit szép: gyönyörű —, mint a királykisasszonyok a gyermekmesékben. Miért magyarázzak, itt a fényképe, nézzed. Látod a szemét, lelkét még akkor is, ha száz- úgy néz, mint egy Madonszor kimondta már, hogy vége van... Most jól kibeszélem magamból. Hallgasd. Egy dupla feketével kezdődött az egész ügy, még tavaly nyáron. Egyik barátomnál voltam látogatóban; a búcsúzásnál lekísért, mondván: van itt a sarkon egy eszpresszó, igyunk meg egy kávét. Jó. Az eszpresszó nem volt valami fényes hely a városrész külső és belső része között; egy öreg ház földszintjének két frontjára nyíltak az ablakai, a főútvonalra és a mellékutcára; belül homály volt és meleg; az első helyiségben a süteményes és az italospult, a másodikban legelöl a kávé- járe, ahol mindenki láthat- főzőgép, hátrább az asztalok e3V kis táblácskán felnő. És figyeld meg ezt a kicsit szomorkás-keserű mosolyt az arcán: Mono Lisa. Nézd az ívét a nyakának, a vállalnak, ezt a su- dár-nyúlánk szép termetét, szép vonalú és egy parányira mégis gyerek-suta lábát... Te, nekem még most is melegem lesz tőle. Add ide a képet... II. Ernának hívták — nem volt nehéz megtudni, mert abban az időben olyan barbár szokás dívott sok eszpresszóban, hogy a gép eleI. Elmondom hát, kedves barátom, a Nagy Szerelem történetét, mindenféle tanító szándék és bölcs okoskodás nélkül, hiszen — így és egy emelvényen a zon- Gaburek Károly Illusztrációja gora (Istenem, mennyit gyötörte a fülem később ez az öreg, lehangolt hangszer; hányszor azt hittem, hogy a művésznő az „En édes Katinkám"-at játssza, s kiderült, hogy az Aida bevonulási indulója volt visszatekintve — nem sok tanulságot látok benne, bölcsességet pedig legkevésbé. Elmondom, halld — neked talán egy jó sztori lesz belőle, én pedig kitüntették a kávéfőzőnő nevét. De a vendégek is kollégái is többször szólították: Erna kedves igy, Emácska úgy... Nem szaporítom a szót: hamarosan megismerkedtünk, az első randevún kitártuk a szivünket és gint akkor — valóra váltottunk esküinket. Tudod te, milyen gyönyörű tud lenni Dobogókő még akkor is, ha az ember egy kedves szoba ablakán át nézi a hegyeket és az erdőt? Feledhetetlen. Én nem láttam, nem hallottam ettől kezdve semmit, senkit, csak őt. Környezetemben mindenki bolondnak tartott. Az együtt- létnek csak a mézét érzékeltem; egy óra helyett kettőt akartam és kaptam, két óra helyett négyet, négy helyet nyolcat, egy napot, egy hetet... Csakugyan bolond voltam. Olyannyira, hogy — én, aki eddig egy szemrebbenésből, egy elcsúszott hangsúlyból, egy tétovának tűnő mozdulatból mindig pontos következtetésre tudtam jutni — nem vettem észre: a minden percben vágyott méz már nem olyan arany, nem olyan édes. Még verset is írtam! Én, bolond, vén agglegény! III. Az élet minden jelenségét úgy kell felfogni, ahogyan van. Reálisan. Aki idealizál, elveszt minden mértéket. Az idealista azt hiszi: repül a szerelem szárnyain, a valóság pedig az, hogy egyre
