Békés Megyei Népújság, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
J KOROSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Népdal, népköltészet Jegyzet Váci Mihály cikkéhez (Népszabadság, 1968. április 28.) Egy kis keserűséggel jegyeztem föl vagy tíz évvel ezelőtt, és azóta számtalanszor ismételhettem ezt a gondolatot: „A népdal nem azért van, hogy énekeljék, hanem, hogy a néprajzkutatónak legyen mit gyűjteni. Ide jutottunk !” A y következtetés hasonló szituációkból adódott, mint amilyeneket Váci Mihály vázol fel, problémát országosan felvető, okot, magyarázatot kereső, aggódó, változást váró cikkében. Mert, hogy valamilyen változásra szükség van, az sok-sok jelből látszik. A megoldásban persze itt is a „hogyan” a nehéz kérdés. Milyen formában, milyen mennyiségben, milyen korban, milyen eszközökkel...? Az aligha lehet vitás, hogy legtöbbet itt is a szervezett formák, az iskolák tehetnek. De csak úgy képesek a mostaninál többre. Nézőpont A Rádió és Televízió Újság e heti, 20. száma érdekes meglepetéssel szolgál, különös tekintettel a Békés megyei újságolvasóknak. A Szembesítés nevű rovat (9. oldal) a Tudósklub című műsorral kapcsolatban egy állítólagos Békés megyei Hírlapból idéz. ha a magasabb vezetés is szükségesnek látja azt, és nem kiszorítani igyekszik a népköltészetet a tantervi anyagból. Az általános iskola tankönyvei — dicséretes módon — elég »ok szemelvényt nyújtanak a népköltészetből. Úgy látszik azonban, hogy a középiskola szintjéhez, vagy a középiskolás korhoz már nem méltó a népköltészet, mert azonkívül, hogy nagy költőink esetében hivatkozunk arra, hogy milyen sokat merítettek a népi alkotásokból, nem jut alkalom rá, hogy legalább egy kis keresztmetszetet kapjanak a tanulók a magyar népi szellem' kincsesbányájáról. Meg kell itt jegyeznem, hogy a pár év előtti első osztályos tankönyv e tekintetben igen jó volt, amikor az alapvető műfajelméleti fogalmak megközelítésére a nép- költészet műfajait is felhasználta. Ezzel alkalmat adott arra, hogy — különösen olyan helyeken, hol a tanár érdeklődése is intenzívebb volt ez irányban, a középiskolásokat aktivizálhatta a népköltészet megismerésére, megszere- tésére. Mert itt is érvényes a megi smerés—megszerelés törvényszerűségének igazsága, melyet a gyakorlatban sok-sok néprajzi szakkör működése igazolt országos viszonylatban. Ezt a lehetőséget feltétlenül visszahoznám a középiskolába! bői a kényszeredettségből 1 ne kerekedett volna — a dal mozgósító, kollektivi- záló erejéből eredően — igazi jókedv. Megmosolyoghat bennünket napjaink fiatalja: „és a táncdalok, slágerek?” Azt is tudtunk. Azt is daloltunk. Mindet, ami divatba jött, és az „örökzöldeket” is. Csak azt nem kellett — mint ma se kell — szervezetten tanulni. Az mindig magától jött. Igaza lehet Kuczka Péternek, aki ugyanannak az újságnak a következő oldalán azt írja: bizonyos történelmi szakaszok nem a harci dalok szakaszai". De azt sem jelenthetik ezek a bizonyos történelmi szakaszok, hogy a harci dalokat — és a népi knltúrforradalomban a népköltészet dalai is harci dalok! — ei kell felejtenünk, hogy az ifjúságot szervezetten csak a beat-zenével lehet ét kell mozgósítani. j Kodály Zoltánra apellál- j nék, akinek a művészetek- | kel kapcsolatos örök igaz- , ságát idézném problémánkra transzformálva: r..minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokba nyúlnak vissza a gyökerei, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája annál magasabbra nő, mennél mélyebbre fúródik gyökere a talajba.’" Beck Zoltán Hetvenöt éve született Bajor Gizi Bajor Giziről szólva akarva-akaratlan megsért az ember valakit. Vagy az előző emlékezők legenda- kozmetikázódt. Vagy a színházról táplált téveszmék dédelgetett várait. Bajor Gizi már régóta nem a nagy magyar színésznők egyike. Ö „a” SZÍNÉSZNŐ, így, csupa nagybetűvel. Legendájában összpontosul mindaz a kedveskedés, amit színházról, s színésznőről szokás említe- nd. Jó néhány képe mosódik egymásra: Bajor a nagyasz- szony, a nagy nő. A humanista művész. A jótékonysági hölgy. A kultúr- lény. Az ellenállhatatlanul szellemes, játékos teremtés. Az utolérhetetlen tragika. Ezek a képek egymásra ko- pírozódtak és összefolytak az emlékezetben. Mindegyik kép javított, kendőzött változat. Együtt pedig szándékos legendateremtés. Emlékezések, albumok tesznek róla hamis vallomást. Ezt elősegíti 1951. február 12-én bekövetkezett halálának sokáig rejtélyes körülménye, az a máig sem teljesen tisztázott kettős öngyilkosság (vagy gyilkosság), amit férje — Germán Tibor professzor — megbomlott agyával követett el, attól' a tév- és rögeszmétől vezetve, hogy Bajor elveszti hallását, testi el gyöngüléssel kell megválnia az akkor még diadalmasan uralt színpadtól. A takargatott titok túl sokáig volt titok. Megmerevedett és le- bonthatatlannak tűnő emlékműként mered a köztudatban. A kivételes képességű színésznő még el sem végezte a Színművészeti Akadémiát és a Nemzeti Színház máris szerződtette, hogy majdnem negyven évig vezető művésze, sztárja, a közönség, a rendezők és a szerzők dédelgetett kedvence legyen. Varázsos hangjával, virtuóz képességeivel, megjelenésének törékeny idegességével nem csupán a nagy klasszikus szerepekben volt kiemelkedő, mint Ibsen: Nórájában. Lope de Vega: A kertész kutyájában vagy a halála előtt megalkotott színészi remekműben, Schiller: Ármány és szerelem című tragédiájának Lady-jeként, hanem rövid életű sikerdarabokba táplálta bele tehetségét, amik csak tőle és csak miatta fénylettek. (A Kék róka, Négy asszonyt .szeretek, A bolond Ásvayné stb.) Mégsem elsősorban a nagy színésznő játékának részletes leírásai, elemzései maradtak ránk, hanem főleg szép jelzők, szóvirágok, a halála óta megírt emlékezések java része pedig épít. gette a hamis mítoszt, a társasági életben szerepét csillogóan betöltő szépasszonyról, ahelyett, hogy a magyar színházi kultúra életében betöltött szerepét elemezték volna. Éppen ezért nem művészete népszerű még ma is, hanem az a divatos emlék, amit magatartása jelképez. A jó akaratú szépítések eltakarják nagyságát. Arra hívják fel a figyelmet, amire nem kellene és éppen művészetének rendkívüliségét homá- lyosítják el. Így van ez minden legendával: éppen a lényeget hamisítja meg. Pedig Bajor Gizinek, a nagy színművésznőnek rangos helye van színjátszásunk történetében. Szépítés és szépítgetés nélkül. m. g. r. «■•Man»«« Hogy az idézet mit tartalmaz, az ebből a nézőpontból lényegtelen. Viszont azt nem hallgathatjuk el, hogy Békés megyei Kiris’- egyszerűen nincs. Jó alkalom ez a szembesítésre. Szívesen vennénk, ha a Rádió és Televízió Újság szerkesztősége meglepne bennünket egy ilyen unikum számba menő, előttünk eddig ismeretlen Békés megyei Hírlappal. Címünk egyébként: Békés megyei Népújság Szerkesztősége, Békéscsaba, Szabadság tér 11. B. Ha egyéb alkalmakat keresek a megismerésre, az azonosulásra, személyes élmények, nemzedékünk népi-kollégista élete tolakszik elő. A sok útkeresésben sok vita folyt már e kollégiumi életrendről — nyugtató és ferde, ferdítő következtetésekkel. Mindenesetre még ma is él bennem, él sokunkban annak emléke — és lelke —, hogy ott csaknem minden este volt daltanulás, közös éneklés. JNépdalokat és mozgalmi dalokat tanultunk és énekeltünk. Volt, amikor kicsit kényszeredetten kezdtünk hozzá, de nem volt soha, hogy ebFiladelfi Mihály: Éji idill Ma éjjel hozzánk beszokött a hold. A csúcsokról osont ablakunkba. és szobánkban minden önfeledten dalolt.. Olyan rég már, hogy feledem, mi az, megbújni, mint kalászban a mag. S csak szenvedek kevélységem miatt. S lenn e völgyben elért az üzenet... S Ingembe rejtett madárka te, te, ezüst csengőkkel altattad szívemet. 196?. Miroslaw Zulawski: A HÁTIZSÁK* Reggelinél ültünk éppen, amikor csengett a ■ telefon. Jó ismerősünk volt, Ziuta, a gyermekorv ősnő. • A féleségemmel akart beszélni. ■ — Téged kémek — nyújtottam át a kagylót. A feleségem végighallgatta Ziutát, s időnként bólo- ; gatva csak annyit szólt: „igen, igen”, majd megkér- i dezte: : — Milyen színű? | Ziuta úgy látszik nagyon aprólékosan magyaráz: háttá a színt, mert a feleségem ismét bólogatni kez~ ■ dett, és azt mondta: ; — Adjál neki egy széntablettát. Ostyában könnyeb■ ben be tudja venni. És a teájába ne tégy cukrot Í — Nem egészen értem — szóltam a feleségemhez, : miután visszatette a kagylót —, miért fordul Ziuta : hozzád tanácsért, ha a gyerekéről van szó. Elvégre ő : a gyerekorvos! Ebből nem származhat semmi jó. « — Suta kitűnő orvos — mondta a feleségem —, és • tudja, kihez kell fordulnia, ha az ő gyereke beteg. Én • három fiút neveltem fel és neked is el kell ismerned, ■ hogy sohasem volt gyomorrontásuk... : Még aznetp délután, amikor vendégeinkkel együtt • teáztunk, a telefon újra megszólalt. • — Ziuta zokog — nyújtottam ismét a kagylót a fe- i leségemnek. — Megmondtam, hogy semmi jó nem 5 származhat.., 5 A feleségem hosszan hallgatta Ziuta beszámolóját, i majd így búcsúzott tőle: : — Semmiség, drágám. Igazán örülök, hogy segíl: hettem. — Valóban zokogott Ziuta, vagy csak én hallottam : úgy? — kérdeztem. A barátaink is érdeklődve pillan• tottak rá, hisz mindnyájan nagyon szerettük Ziutát. i A feleségem titokzatos mosollyal válaszolt: n _________ ■ —————— • Miroslaw Zulawsld lengyel irő 1913-ban született. Jogot rég- ; zett. 1936-ban Jelent meg első írása. 1945-*töl 1952-ig kisebb S megszakításokkal diplomáciai szolgálatot teljesített, majd • űjségíróskodott. Legjobb regénye, a Vörös folyó. 1953-ban ! látott napvilágot, amelyért Állami díjban részesítették. — Ti, férfiak! Adám és Éva érta ettek együtt a nőkkel, és mégsem tudtok róluk semmit. Biztos vagyok benne, hogy Éva meg sem lepődött, amikor Adámot először meglátta, és másnapra már kiismert« őt töviről hegyire, de ti, férfiak, csak bámultok minden nőre, mintha először látnátok, és még az olyan egyszerű dologhoz sem értetek, mint az asszonyi köny- nyek. A férfiak egyszerre kórusban tiltakoztak, mondván, hogy az asszonyi sírás nem is olyan egyszerű dolog, iránt amilyennek tűnik. Aztán ismét a feleségem vette át a szót — Elmesélhetném nektek egy gyerekkori emlékemet, de azt hiszem, a jelenlevő férfiak meg sem értenék. A társaság hölgytagjai ragaszkodtak hozzá. hogy elmesélje a történetet, s az se baj, ha a férfiak valóban nem értik. így hát nőm belefogott: — Az első világháború idején történt. Vidéken laktunk. Az a falucska azóta pompás üdülőhellyé fejlődött. Anyám, a nővérem meg én egy kis házban éltünk, apánk pedig kinn volt a fronton. Csak onnan tudtuk, hogy van apánk, mert anya sokat mesélt róla, és a fényképe ott állt az asztalon. Folyton kérdezgettük, hogy mikor jön haza, s mindannyiszor azt válaszolták nekünk: nemsokára, hiszen a háború már a végéhez közeledik. De a háború még egyre tartott, s a helyzet mindig rosszabb lett. Még ma is emlékszem a melasz szörnyű ízére, színére és szagára, de hiába, nem volt más, amivel a kávénkat megédesíthettük volna. Anyánk nagyon bátran viselkedett, sosem láttuk sírni; esténként leült levelet írná apunak, s néha ránk bízta, hogy postára adjuk. Pedig olyan kicsik voltunk, hogy csak a kerítésre mászva értük el a postaládát. Néha-néha apától is jött levél; vastag borítékban volt, melyet a tábori posta és a cenzorok bélyegzői tarkítottak. Anyánk olyan kor olvasta el őket. amikor mi már ágyban voltunk. Csak a hátát láttuk, ahogy föléjük hajolt. Azután mesélt nekünk apuról, s egyszer elmondta, hogy megsebesült, kórházba került, majd azt, hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül. Biztos, hogy nemsoká!» betoppan és rengeteg finom falatot hoz nekünk • hátt«
