Békés Megyei Népújság, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
REPREZENTÁCIÓ Kovács Andrást, a Nehéz emberek, a Hideg napok és a most bemutatott Falak rendezőjét, túlzás nélkül nevezhetjük vihart kavaró művésznek. Mind a Nehéz emberek, mind a Hideg napok esetében emberi és művészi felelősségvállalásának, teljes latbavetésé- vel kellett megharcolnia a siker elemi feltételéért; volt alkalma szembenézni a választás, helytállás és kockázat problémáival, szinte mindazzal, ami a Faiak feszültségének is forrása. Ilyen értelemben a „Falak” szerződ film. Az alkotó legszemélyesebb élményeit, konfliktusait és nézeteit is érzékelteti vagy megfogalmazza, persze úgy, hogy a személyes jelleg, az önéletrajzi háttér csak közvetetten, villanásokban, áttűné- sekben figyelhető meg. Ez is elég azonban ahhoz, hogy a film hitelét erősítse, állás- foglalását igazolja. Maga a történet minden- napian egyszerű, mintha csak cél lett volna, hogy a százezrek — vagy milliók? — élettapasztalataira visszhangzó cselekmény adjon módot a viták bonyolítására. A Falak ugyanis vita- film, a modem filmművészet egyik lehetőségével kísérletező vitadráma, másfél órás koncentrált polémia. Váza a következő: harminc és negyven közötti mérnök, rendkívül tehetséges szakember — fellázad. Jelképesen, de talán a valóságban is ráborítja az asztalt a főnökére. Az igazgató fegyelmivel válaszol, ám, a megtorlást egyik beosztottjára bízza, a nyilvánosság előtt nem vállalja a hálátlan szerepet. Ebben a helyzetben döntő szava lehet, a lázongó mérnök barátjának és közvetlen felettesének, aki — ha elszánja magát — a taktikázó, ügyeskedő igazgatóval is szembefordiilhat. Csakhogy ő külföldön van, éppen hazatérőben. Párizsban kapja felesége telefon- üzenetét: ne siessen haza, térjen ki az állásfoglalás, a kockázat veszélyei elől. Erre mód is volna. Kovács hőse találkozik egykori évfolyamtársával, aki 1956- ban disszidált. Barátja meghívja, francia feleségével együtt kéri: töltsön velük a régvárt találkozás örömére néhány kellemes napot. Ez a keret, amelyben Kovács vitára indíthatja szereplőit, amely alkalmas néhány fontos erkölcsi, magatartásbeli és világszemléleti probléma többoldalú megvilágítására. Kovács András a Népsza- badság-ban megjelent cikkében a kommunista értelmiség feladataként említette az új társadalom építése és berendezése közben felmerülő gondok, ellentétek, feszültségek leplezetlen feltárását, okai és következményei kutatását, az előítéletek nélküli vizsgálódást, amelynek pártossága abban van, hogy az egész folyamat a szocializmus erősítését, fejlődésének gyorsítását szolgálja. Ilyen elkötelezettség fűti át a „Falak” vitáit, amelyeknek módszere különös figyelmet érdemel. Kovács szereplői között egyetlen egy sincs, akit a film egyszerűsítve ábrázolna. Az igazgatónak is vannak érvei. Az igazságnak nem csupán a látszata, hanem bizonyos hányada, kisebb-nagyobb töredéke is őt igazolja. A lényeg az, •hogy az ő részigazságánál nagyobb igazsághányad áll azok oldalán, akik jellemét, munkamódszerét kifogásolják és elvetik. Ugyanígy megfigyelhető, hogy a keresett igazság szinte valamennyi vitában megoszlik. Ez felel meg az igazság természetének, az érdekek és vonzalmak emberi szövevényének, a lélek és a valóság bonyolult struktúrájának, élettapasztalatainknak. Nincs előre eleve eldöntött eredmény, nem tudjuk, ki mit mond és tesz a következő pillanatban vagy a film végén. Ez a nyitottság, ez a valóságra rímelő izgalmas- ság ragadja magával a nézőt, aki a történet pergése közben nem is igen tudja elemezni, leszűrni a történet gondolati anyagát. Csupán annyit érez, hogy amiről itt szó van, neki is élménye, gondja és öröme. Mit kell tennie az embernek, hogy a mozgó világ változásai közepette is hű maradjon önmagához, legbelsőbb céljaihoz: emberségéhez és forradalmi meggyőződéséhez? Erre keresd a választ a Falak valamennyi polémiája, erre kapunk kitekintést széles horizonton. D. T. P. községről szól a történet. Ha meglátogatod a szövetkezet elnökét, kávéval kínál. Ez a legkevesebb, amivel kedveskedik. Ha őszinte barátság szövődik köztetek, legközelebb minimum tokaji furminttal vagy háromcsillagos konyakkal kínál szívélyesen. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, hisz ezzel is a szocializmus ügyét visszük előre ... A baj akkor kezdődik, amikor a termelőszövetkezet elnöke a szokásos évi tervjóváhagyó közgyűlésen előterjeszti a reprezentációs keret összegére vonatkozó javaslatát és kéri a tagságot, hogy szavazza meg. Ekkor azok a bizonyos „nagyszájú" asszonyok megkérdezik, hogy vajon mit is akar a vezetőség azzal a bizonyos — hogy is hívják? — reprezentációval? P. községben egy ilyen asszony megkérdezte: — Talán bizony az irodakisasszonyoknak van rá szükségük, akiket csak kávéscsészével a kezükben lát az ember! Tudjuk, hogy nem a saját zsebükből fizetik . . . Mi ilyesmire nem szavazunk. Vegyenek a kisasszonyok feketekávét saját pénzükön, jól keresnek ... — Pontosan erről van szó, kedves tagtársak — szólal meg az elnök —, és próbálja jó szívvel megmagyarázni, hogy a szövetkezet irodájában mindenki kaphat feketét, mégpedig jutányos áron, bagatell egy forintért. Azok a firkász- kisasszonyok is csak azért isznak olyan olcsó kávét — saját pénzükön —, mert helyben főzik, nem járnak a presszóba. Végtére is munkaidő alatt... — Ez kiváló lenne — kiált fel valaki ott leghátul a terem sarkában. — Jöjjenek és kapnak minden további nélkül, csak a forintot ne feledjék. Hisz tudják, hogy mindent a szövetkezet tagjai érdekében teszünk... — szólt az elnök és arra kérte a tisztelt tagságot, szavazza meg a reprezentációs alapot. S a termelőszövetkezet tagjai megszavazták. Ha nem is győződtek meg arról, hogy a vezetőség csak a közös gazdaság megerősítésére fogja felhasználni a megszavazott összeget — annyit már tudtak, hogy a firkászkisasszonyok saját forintjukért kortyolgatják a nem is mindig fekete feketekávét. Azóta minden reggelen sietős asszony áll meg a termelőszövetkezet irodája előtt és türelmesen vár. Megvárja a 12 dupla feketét és katonásan kifizet 12 forintot. A munkacsapat tagjai minden reggel megkérdezik: — Mond, Julis, megtöltötted a termoszunkat? Amint látják, P. községben már rég feledésbe mentek azok az idők, amikor — szintén egy „rossznyelvű” asszony szerint — az udvarló fiú megkérdezte a lányt, hogy meghívhatja-e egy feketére. Az imigyen válaszolt: — Pista, ha lehet, inkább ne. Tudod, ha nagyon akarjuk azt a feketét, menjünk hozzánk s az én anyám főz nekünk akár egy lábasra valót abból a cikóriából. Az mégiscsak olcsóbb és több... Most már csak egy probléma tartja magát P. községben. A szövetkezet asz- szonyai isszák a feketét: napi 12 dupla, 12 forint. Viszont, az irodaiaknak min. dén dupla egy forint tízbe kerül. De hogyan lehetne megváltoztatni az elnök tervjóváhagyó közgyűlésen elhangzott szavait? — A mi drága asszonyaink nem hisznek majd a szavunknak- — mondja az elnök komoran, aki egyébként azért nem is ismerte a dupla fekete pontos árát, mert tőle mindig csak forintot kértek a kisasszonyok. — Nincs más kiút, csak az, hogy a tízfilléres különbözeiét kifizetjük a repre-' zehtációs alapból — vetett véget a hosszas töprengésnek az elnök. így aztán, ha nem is csordul, de legalább csöppen a tagoknak is belőle. Kondacs Pál Sztanyiszlav Kunyajev: Sietség örök lázban, sietve éltem, és azt gondoltam: helyesen. Siettem — én magam sem értem: hová, miért — örökösen. Szerettem volna pénzt keresni, ruhákat venni, szépeket, neki — aztán: ne hajtson semmi! fii ni csavargó életet! Szemügyre venni a világot! Vonat hív, mintha mondaná: — Siess! — Majd egyszer... Nekivágok./. Hová? Nem is tudom, hová. Siettem én, velem az évek... Igyekeztem, türelmesen. Ki tudja: sok munkám zömének nem volt talán értelme sem. Lépteim már kényelmesebbek. Mehetnék már. Akárhová! — Siess! — Vonatok sisteregnek. Hová? ...Már nem tudom, hová. Rab Zsuzsa fordítása zsákjában — most könnyebben hozzájuthat, hiszen ott van a hadtápnál. Emlékszem, anyám említette, hogy bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, olyat, amit a hozzánk beszállásolt osztrák tisztektől kaptunk, s ami akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este úgy tértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstölt szalonnával. Mindenki azt mondta, hogy a háború már nem tarthat sokáig, de mi még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák mái- megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában, s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szálonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek, mi csak azt tudtuk válaszolni, hogy majd hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké... A feleségem kis szünetet tartott az elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét, ahol két kislány álmodozik a füstölt szalonnáról... — Végül is megjött apánk — folytatta a feleségem. — Egy szép napon váratlanul . beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbe vett mindkettőnket. Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játszunk a mellét díszítő keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörgöltük a miénket. Szóval, ez volt a mi apánk, no lám, hát ilyen volt, ilyen szúrós arcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb, s még duz- zadtabb volt a többiekénél. Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk úgy látszik gondolkodni sem tudott az örömtől, mert ahelyett, hogy felnyitotta volna, tejlevest és kását adott vacsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnkint lopva a hátizsákra pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is ágyba parancsoltak, akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk, hogy anyu nagyon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. De nem jött álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szobába a petróleumlámpával. A hátizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve felvette a hátizsákot és annak egész tartalmát az asztalra borította. Megrökönyödve és elhűlve bámultunk. Az asztalon levelek halmazát láttuk, kötegekben és egyesével, leveleket, és újabb leveleket, fehér, szürke és rózsaszín borítékokat, amelyeken ott tarkállottak a tábori posta meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket, amelyeket anyánk irt apának, s amelyek elborították az egész asztalt. És akkor, életünkben először, láttuk sírni az anyánkat. Eleinte halkan sírt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lépett apa a szobába, meglátta a síró anyánkat az üres hátizsák fölött. Elszomorodott, anyánk meg csak sírt, és még a karjaiban sem vigasztalódott meg.... A feleségem elhallgatott, és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Ügy tűnt, hogy egyikünk sefti akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az üres hátizsák fölött. Végül a féleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti, férfiak milyen keveset értetek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért, egy mozdulatért... Fordította: Zilahi Judit /
