Békés Megyei Népújság, 1968. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1968-02-04 / 29. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET „A K&vttís d Karikatúra-kiállítás a Műcsarnokban Utoljára tizenkét évvel ezelőtt rendeztek közös reprezentatív kiállítást a magyar karikaturisták. Mostani, ötödik tárlatuk érdekessége, hogy a bemu­tatott anyag gazdagsága és sokfélesége amellett bizo­nyít, hogy a következő ki­állításig nem szabad ennyi időnek eltelnie. Erre sza­Nagy játszma. váz a közönség is. Sok ezer érdeklődő kereste fel már az első napokban a Mű­csarnokot, ahol elhelyezték az anyagot: negyvenegy karikaturista több mint 300 rajzát Üjság is meg­jelent a kivételes alkalom­ra, a magyar karikaturis­ták revűje: a Csúzli, hogy némi ízelítőt adjon magá­ból a kiállításból. ' Voltaképpen mi a kari­katúra, amelynek mostani magyar tárlatát oly sokan felkeresik? zott ki, átvette és megha­ladta ezt a szép hagyo­mányt Az V. magyar kari­katúra kiállításon látható rajzok többsége, Kaján Tibor, Vasvári Anna, Szűr- Szabó József, Réber Lász­ló, Várnai György, Hege­dűs István, Mészáros And­rás, Sajdik Ferenc, Ba- lázs-Piri Sándor, Pusztai (Mészáros András rajza) Pál, Dalmáth Ferenc és még néhány társuk mun­kássága új változata a régi műfajnak. „Annál jobb, minél go­noszabb” — mondotta Mó­ra Ferenc a karikatúráról. Csakhogy ez a jellemzés általános; semmit nem mond arról, hogyan lehet és kell a karikatúrának „gonoszkodnia”. Közelebb visz a karikatúra legin­kább mai értelmezéséhez Kárpáti AuréL Szerinte a gúnyrajz realitása „akár­hányszor irrealitásba megy | áft, s hogy hol áll meg; mindig csak a művésztől függ... A határvonal felál­lítása ezen a téren megle­hetősen nehéz.” S éppen e határvonal körül helyez­hetők el legjobb karikatu­ristáink. Ami rajzaikban — a realitás átfogóbb-szé- lesebb felfogása és alakí­tása mellett még — közös; erőteljes és eredeti gondo­latiságuk. Világjelenségek­re és hazaiakra, történelmi eseményekre és a magán­élet apró, napi mozzana­taira egyaránt az eszükkel reagálnak. Ami a tematikát illeti, a kiállításon látható rajzok zöme a felelőtlenség, a ha­szonlesés^ a pöffeszkedö tehetségtel enség és még sok egyéb haszontalanság fölött ítélkezik. S úgy te­szik ezt, hogy a vádbeszéd rajz jeleit a legtöbb esetben magunknak kell összerak­nunk, kiegészítenünk, vé­giggondolnunk. Ez komoly játék, s szép is, amire a művész, s vele azonosulást keresve a néző is, vállal­kozhat. Ez a játékos-ko­moly keresés adja meg a felismerés örömét, a hirte­len nyilvánvalóvá lett igazság, az összefüggések és bonyodalmak közötti el­igazodás élményét, amiből — Marcel Pagnol szavával — „a nevetés diadaléneke” születik. Derei Tamás Alexin Andor Orosházi részlet A szocíográfusok bibliája Emile Dürkheims Az öngyilkosság Hetven esztendeje jelent meg a Le Suicide, s bár könyvtárat töltenek meg a róla írt művek, Az öngyil­kosság ma is gondolatok és vizsgálati módszerek ki­indulópontja, s inspirátora is egyben. Émile Dürkheim szociológiai tanulmánya a szocíográfusok bibliája lett; vitáztak fölötte, citáltak belőle, s természetesen — megtanulták. A szociológia fiatal tudomány; a szerző kiemelkedő úttörői közé tartozik. Munkássága több tekintetben a szociológia elméleti alapjait teremtet­te meg. Vizsgálati módsze­rei, annak ellenére, hogy ma már a legkorszerűbb eszközöket, így például az elektronikus számológépe­ket is felhasználják a szo­ciológusok, Időtállónak bi­zonyultak. Mindez érthető­vé és indokolttá teszi a mű magyar kiadását. Az élet önkéntes befeje­zése nem volt ismeretlen a társadalmi fejlődés koráb­bi szakaszaiban sem. Az öngyilkosság, mint aktus, a primitív törzseknél épp­úgy ismert, akár a modern társadalmakban. Milyen okokra, miféle tényezőkre vezethető vissza a tragikus cselekedet? Dürkheim erre kereste s adta meg a vá­laszt művében. Nagy ala­possággal veszi sorra a té­ma valamennyi alkotóele­mét. Kiindulásként magát az öngyilkosság fogalmát határozza meg. A fogalmak pontos meg­határozását, félreérthetet­len tartalmuk megjelölését Dürkheim minden szocio­lógiai munka alapkövetel­ményének tartotta. Az idő őt igazolta. És őt, ponto­sabban vizsgálati módsze­reinek helyességét igazolta az idő a mű további része­it tekintve is. A szerző ugyanis, elütően kora meg­szokott stílusától, nem az elméleti okoskodás útját választotta. Igen nagy fi­gyelemmel gyűjtötte és ele­mezte Európa országainak adatait, de amikor vizsgá­lati módszerei ezt kívánták, a földrészen is túllépett. Hipotéziseihez gyakorlati igazolást keresett tehát, s a gyakorlati példákból le­vonta a kellő elméleti kö­vetkeztetéseket. Ez a durk- heimi módszer, kisebb vál­tozásokkal, de alapjaiban változatlanul ma is szerves része a szociológiai mun­kának. Lépésről lépésre bővül a kör. Dürkheim először a társadalmon kívüli ténye­zők szerepét vizsgálja, har­madik, befejező részében pedig az öngyilkosság mint társadalmi jelenség elem­zését végzi eL Különösen érdekes az a fejezet, amely­ben az öngyilkosság és az ún. többi társadalmi jelen­ség — például háborúk, belpolitikai viharok stb. — összefüggéseit vizsgálja. A könyv utolsó fejezetében Dürkheim a gyakorlati kö­vetkeztetéseket foglalja össze. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó). > /WWWVWWl WWVWWVWWVWWWSA«<\ Az öreg Kurcsics Maga a szó olasz szár­mazék, s eredetije azt je­lenti: túlzás. Hagyományos értelemben a karikatúra ennek meg is felel. Jelleg­zetes emberi vonások túlzó kiemelése, torzítása, hu­moros vagy szatirikus célú ábrázolása. Ismertek a ka­rikatúra ókori és közép­kori példái is, mai — vagy a miénkhez közelálló — értelemben azonban a XyiII. századtól művelik rendszeresebben és nagy hatékonysággal. Kiváló mesterei: az angol Ho­garth, a spanyol Goya, a francia Daumier, a német Gnosz és sokan mások. A karikatúra magyar mesterei ugyancsak a jó ügy harcosai. Hagyomá­nyaik tekintélyesek. Az el­ső magyar élclap, a Chari­vari, a múlt század negy­venes éveiben jelent meg, vezető rajzolója Szerelmei Miklós volt öt követte már a kiegyezés idején Jankó János, Mukácsy ba­rátja, aki hetvenezer raj­zával alighanem rekorder. S akikre már a mai olva­sók egy része is emlékez­het: Bíró Mihály, Pólya Tibor, Vértes Marcell, Ke­len Imre, Major Henrik, Dezső Alajos, s a két vi­lágháború közötti politikai karikatúra legmerészebb képviselője, Gáspár Antal. A folytatás, amely 1945 után indult, kü­lönösen pedig az elmúlt tűi esztendőben bontako­— Az idősebbek okkal, vagy ok nélkül könnyen odadobják: „Ezek a mai fia­talok” ... De mondhatjuk-e nekik fordítva: „Ezek az öregek...” — ha minket sértenek meg, igen sokszor a régtől bennük maradt és beléjük szikkadt, szavakká, vagy tettekké formált gon­dolataikkal. Nekem is len­ne okom, hogy ilyesmiért haragudjak az' öreg Kur­csics Jánosra, de inkább sajnálom, hiszen a mara- diságot nem lehet csak úgy levetni, mint valami kabátot — Két éve kerültem a műszerészműhelybe. Nem sokkal előbb kaptam kéz­hez a szakmunkásbizonyít­ványt és tudtam, hogy a műszerészet igazi megisme­rése még csak ezután kez­dődik. Igyekeztem szorgal­mas és figyelmes lenni, szerényen viselkedni, ne­hogy úgy járjak, mint elő­ző munkahelyemen néhány társam, akik ugyancsak érettségi után mentek ipari tanulónak és egyesek, nem is mindig ok nélkül, hamar megkapták a „nagyságos ifjúúr” titulust. — Fél év múlva a bri­gádban fogadtak és az öreg Kurcsics bejelentette, ő vállalja a patronálásomat. Örültem ennek, mert lát­tam, hogy nagyszerű szak­ember, gyors és pontos munkát végez és amit kiad a kezéből, az ellen senki­nek sem lehet kifogása. Furcsállottam ugyan, hogy néhányan ellenezték a pat- ronálást, még szokatlanabb volt, amikor a szomszéd pádon dolgozó Barabás Zoli néhány nap múlva megjegyezte: „Óvakodj az öregtől, nem keli mindent az orrára kötni.” — „De miért? Hiszen olyan, mint­ha az apám lenne” — ma­gyaráztam lelkesen. — „No, no, csak meg ne bánd ezt az apaságot. Engem is el­vállalt annak idején és a végén majdnem az utcára kerültem” — vetette visz- sza. — Hamarosan észrevet­tem, hogy sok brigádtag nem szereti az öreget és ha nem lenne olyan kiváló szakember, akkor már ki­utálták volna maguk kö­zül. De nekem addig, és még utána néhány hétig nem volt vele semmi ba­jom. „Ha tőlem tanulsz, fiam, mestere leszel a me­lónak” — mondta sokszor és valóban megmutatott olyan fogásokat, amiket még a rutinosabb szakik sem tudtak, „Ügyes gye­rek vagy, mondhatom” — — jegyezte meg, amikor észrevette, hogy kéztartá­sát, spórolós mozdulatait apránként sikerült ellopni tőle. De már akkor észre­vehettem volna, hogy a dicsérő megjegyzést soha nem elismerő mosoly, ha­nem elkomorodó arckifeje­zés kísérte. — Egyre szótlanabb lett az öreg és amikor nemré­gen a művezető közölte, hogy igyekezetemért óra­béremelést javasol, két na­pig alig nézett rám. „Mi baja van, Janó bácsi?” — kérdeztem tőle többször, de csak rámmordult: „A ma­gad dolgával törődj”. Azt hittem, otthon van valami zűr és emiatt lett is szótlan. Azzal akartam elűzni a rosszkedvét, hogy beszéltem hozzá és még magánügye­imben is tanácsokat kértem tőle. Elmondtam neki azt is, hogy eljegyeztem Kal­már Erzsit, az üzemi nor­mást és úgy tervezzük, hogy egy év múlva össze­házasodunk. Furcsán, ösz- szehúzott szemekkel pillan­tott ekkor rám, úgy nézett, hogy szinte megdöbbentem tekintetétől. Magamban csodálkoztam, hiszen pon­tosan úgy viselkedett, mint­ha féltékeny lenne Erzsi miatt. De hát ki tudja meg­érteni ezeket az öregeket...? — A következő brigád­gyűlésen a művezető még egyszer külön, megdicsért. Váratlanul jött, még a nya­kam is belevörösödött a dicséretbe. A gyűlés után meg hallom ám az öreg do­bogását: „És én kutya va­gyok? Én, aki tanítom ezt a tacskót, annyit sem ér­demiek, hogy mukk ...? * — Az öltözőben Barabás Zoli megint hozzám jött: „Kopj le az öregről minél előbb, azt mondom. De igyekezz, mert nagyon meg­bánod.” — Nem fenyegetés, inkább féltés volt a szavai­ban. Es hamarosan rájöt­tem, hogy igaza van. — A brigádgyűlés wtán két hétig alig szólt hozzám az öreg. Egyik délben meg­kapom ám az üzenetet: munka után rendkívüli bri­gádértekezlet tárgyalja az ügyemet és hívjam meg a menyasszonyomat is. Az ügyemet?... — döbbent belém. És hívjam oda Er­zsit is? ... Űristen, mi tör­ténhetett? Miféle ügyem lehet nekem? Én ugyan nem tudok semmiről sem­mit ... — Hangosan és dühösen kezdte Gál, a brigádvezető: „Bejelentés érkezett Nyíri Péter műszerész és Kalmár Erzsébet normás ellen. Bű­nösek lennénk, ha tovább hagynánk a népgazdaság és a vállalat fosztogatását.” — Ilyeneket harsogott, és Er­zsivel akaratlanul is riad­tan lapultunk a fal mellé. Barabás Zoli meglepődésé­ben majdnem lecsúszott a pádról, Bodó Ernő meg ak­koráit szisszent, hogy a bri­gádvezetőben is megakadt a szó. Egyszerre rám muta­tott: „Nyíri Péter, hány százalékot teljesített a múlt hónapban?” — „Százhú­szat” — mondtam, mert va­lóban jól jött az a hónap. „Aztán hogyan?” — „Ha nem tudná, megmondha­tom: sélejt nélkül.” — „Es a nőjének nem volt köze ahhoz a százhúsz százalék­hoz?” — Kegyetlen méreg fo­gott el és amikor fülemhez ért Barabás morgása: „Fe­lelj már neki, te szeren­csétlen” — hiába markolta meg Erzsi a karomat, elöre- ugrottam: „Először is, Erzsi a menyasszonyom, és nem­csak úgy a nőm. Még ha ezerszer is brigádvezető Gál szaktárs, akkor is tisz­teletet követelek. Másod­szor: megdolgoztam azért a százhúsz százalékért és nem vagyok hajlandó el­járni, hogy a becsületünk­kel játszanak. És harmad­szor, vizsgálatot kérek az üzemvezetőtől. Más is ért a normához, nemcsak a bri­gádvezető ...” — Igaza van a gyerek­nek. Bizonyíték kell — harsant közbe Bodó Jenő hangja, de Gál tovább mondta a magáét: „Van bi­zonyíték. Az öreg Kurcsics

Next

/
Thumbnails
Contents