Békés Megyei Népújság, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
KŐRÖS TÁJ | A dolgozó emberek között "| Mai magyar festők kiállítása KULTURÁLIS MELLÉKLET Budapesten a Ernst Múzeumban Kohászok és arató pa: : : rasztok, olajfúró munkások és kőfaragók, csikósok, favágók és kubikosok arcvonásai, jellegzetes mozdulatai láthatók most az egyik legnagyobb budapesti ki- állítóterem, az Ernsz Múzeum falain. S itt vannak a ritkábban ábrázolt alakok is, korifliskocsisok és pincérek, gyümölcsárusok és jégvágók — festményen, grafikán, szobor vagy plakett formáiban, mert a „Dolgozó emberek között” című tár: lat — amelyet ötödször ren- : deztek meg a szakszerveze- j tek segítségével az idén — ; téma szerint válogat képző- | művészetünk nagy és sok• féle terméséből: a munká• val foglalkozó különböző • alkotásokat gyűjti egy kiál• lítássá. a dolgozó ember. Azt azonban a kiállítás rendezői is tudják — némiképp utalnak is erre a katalógusban —, hogy ez a téma nem avatja automatikusan a mai magyar képzőművészet legjobb, legmélyebb, legfontosabb alkotásaivá a műveket. Maguk a kiállító alkotók is ismerik esztétikánknak azt a tanítását, hogy bármennyire fontos is a téma, amit a művész választ, önmagában nem döntő. Munkást lehet hamisan, rosszul, sőt ellenséges gondolatokkal is ábrázolni, minthogy — az igazán forradalmi alkotó képes forradalmi eszméket és érzéseket más témakörben, akár csendéletben i« megfesteni. Társadalmunknak nincs lényegesebb fogalma, mint (iaburek Károly Mező Ml KELL A KÖZÖ WP ikapesolódást várunk az irodalomtól i” — rö- ***" viden így fogalmazhatnám meg azt, amit az olvasók jelentős része az ország — és talán a világ — minden táján igen változatos formában, de többé- kevésbé hasonló igénnyel fogalmaz. „Annyi gondomba jóm van a köznapi életben; legalább az irodalom, a művészet, a színház, a mozi ne a gondokat szaporítsa — inkább feledtesse!” Vagy: „Azt keresem a könyvekben, ami az életemből hiányzik: kaland, utazás, derű. beteljesedő szerelem, boldog házasság”. Vagy: „Elegem van a komoly dolgokból, ne etessenek engem idegbajjal még az írók is. Ha háború, hát legyen legalább középkori, ha vér. hát folyjék krimiben, azt nem veszi az ember komolyan”. ■ Vagy egyszerűen így: „Én csak azt a könyvet szeretem, amelyen jókat lehet röhögni”. Vajon azoknak volna igazuk, akik az Ilyen és hasonló kívánság-listákból levonják a szigorú következtetést: terjedőben nálunk a félműveltség s vele együtt az iparszerű szórakoztatás igérfve? Olcsó kis kielégüléseket, hamis illúziókat, az ösztönök kéjes borzolgatá- sát — egyszóval a felszínt, a giccset keresi az irodalomban is igen sok olvasó? Az irodalom és a művészet nem süllyedhet odáig, hogy vásári igények kiszolgálója legyen... Nos, nem utasítom vissza felháborodottan ezt az érvelést. Jogosnak érzem benne ugyanis, nem a tömegízlést megvető, arisztokratikus gőgöt, hanem a szocialista kultúrát illető felelősséget és aggodalmat, de — furcsa módon — jogosnak érzem az idézett kívánságokat is. Nézzünk csak szembe ezzel az ellentmondással, i tagadhatná, hogy amióta létezik irodalom és művészet, volt és van olyan funkciója is, amelyet az említett olvasók számon kérnek. Kikapcsolódás. Ami a köznapokból hiányzik. A valóság szűk ketrecén túl a korlátlan lehetőségek mesevilága. Erős János a kellő pillanatban megjelenik, és megleckézteti a felfuvalkodott hatalmaskodákat. A harmadik királyfi végtére megtöri a gonosz varázslatot, elnyeri Tündér Ilona kezét, hegyen-völgyön lakodalom, máig is élnek, ha meg nem haltak. Ki tagadhatná, milyen nevelő ereje van a mesének: a két-hároméves gyerek, amikor először izgalomba jön a rokonszenves mesehős sorsa miatt, már érzi, mi az emberi tisztesség, a becsület; elsajátított egy nagyon fontos és nagyon bonyolult „tananyagból” valamit, az ábécénél s az egyszeregynél is hamarább. S ugyanígy ki tagadhatná a humor, a derű jogosultságát, akár az úgynevezett „öncélú” nevettetést is, amely a kikapcsolódást, a szellemi frissülést szolgálja? S a kaland, az izgalom, a romantika? No persze, a mesének, a romantikának van egy igen silány változata: a giccs. Ebben elsikkad vagy éppen visszájára fordul a mese nevelő romantikája, hiszen valóságnak mímeli a kalandok, a szerelmek, a korlátlan lehetőségek „Tündérországát”. Bár meg kell vallanom, nem érzem bűnnek, ha valaki a giccsen egyszeregyszer jól szórakozik, jókat nevet, jókat izgul vagy amúgy kedvéi« kisírja, magát: van és belátható ideig j lesz ilyen tömegszükséglet, Gondolkozzunk csak. A beteg testének is szüksége van olykor a bódulatra. Kitűnő szereket ismerünk: ópium, morfium, heroin — szükség szerint és megfelelő adagokban alkalmazna — áldásos gyógyszer valameny- nyi. Ám, az kétségtelen: a legegészségesebb szervezet is j belebetegszik, ha szükségen túl és mértéktelenül élvezi a kábítószert ; hozzászokik, s mind nagyobb adagokat követel. Akár a szeszből az alkoholisták. HP alán el is érkeztünk a dolog lényegéhez: mindenfajta bódulat, feledtetés, kikapcsolódás veszedelme a megszokással kezdődik, s a kóros szén- j vedéllyel folytatódik, amikor a megbomlott egyensúlyé — testnek és léleknek — már csak egyetlen vágya marad: kikapcsolódni. A köznapok valóságából, a valóság érzékeléséből és formálásából folyton és rendre csak j kikapcsolódni — bekapcsolódni nem. Van például egy kábítószer, a hasis: világszerte I mintegy 300 millió ember élvezi, — feledtetésre. így ! ír róla egyik gyógyszerkönyvünk: sajátos részegséget j okoz, „amelyben homályos öntudat mellett elvész az , idő és a tér érzése, a fantázia a legcsapongóbb, a hal- ' lucinációk végtelenül gyönyörködtetők. A mohamedán j paradicsomi képeket, Színeket lát és hall: nagyon köny- ] nyűnek és boldognak érzi magát, de azért tudja, hogy j csak álmodik... Csak akkor ártalmas, ha kóros szén- 1 vedéllyé válik; legyengülést, elmebetegséget okoz”. Világos talán a példázat érvénye az irodalomra és közönségére is: nem a kikapcsolódás igényével van baj; j még az alkalmi olcsó kielégülést is inkább nevezném szükséges rossznak, mint feltétlen veszedelemnek. Ott . kezdődik a baj, ha az irodalmat pusztán élvezeti cikknek vagy éppen kábítószernek tekintjük, egyebet nem is igénylünk tőle, sőt visszautasítjuk azt a faját, amely nem steril, problémamentes élvezetet ad. Harminc évvel ezelőt egy amerikai csokoládégyáros elhatározta, hogy semmi egyebet nem eszik, csak saját márkájú csokoládét. ígéretes reklámhadjáratába pár hónap múlva belehalt. A szellem sem viseli | el könnyebben a túlzottan egyoldalú táplálkozást, mint a test; kiváltképp a kétes tápértékű, ömlesztve kap- j ható önigazolást, önáltatás!; az olcsó, sekélyes kielégü- j léseket, a giccset sínyli meg. an az irodalomnak olyan ága, amely teljes j értékű — komplex — szellemi táplálék: j nemcsak élvezetet ad, de önismeretre is szorít, nemcsak nyugtató és kábító, de serkentő és izgatószereket, vitaminokat is tartalmaz. S úgy szolgálja a kikapcsolódást, hogy felajz egyben a bekapcsolódásra, már csupán azzal is, hogy fölfedi, szemünk elé tárja az emberi, a társadalmi valóságnak más úton alig megközelíthető, rejtett lényegét. Akinek természetében a keresés, aki nem elégszik meg folyton a szellemi ínségkonyhának ugyanazzal a típusmenüjével — előbb-utóbb eljut ehhez az iroda- . lomhoz is. Fekete Gyula i Ezekkel a gondolatokkal indul a néző a kiállítás megismerésére, amely valóban kánál izgalmasabb, jelentősebb alkotásokat és félresikerült, gyenge munkákat egyaránt. Stettner Béla Kerthelyiség című grafikája például — noha nem a megszokott „hősies” munkaábrázolás: pincéreket és vendégeket mutat csupán — tiszta, karcsú alakjainak nyugodt rendjével, szürkés foltjainak finom váltakozásával is líraian beszél életünk hétköznapi szépségéről, megnyugtató egyensúlyáról. S mennyivel hitelesebben tükrözi gondolatában, érzésében a művész a dolgozó ember lényegét, mint például Kajári Gyula bombasztikus, nagyhangú, de nagyhangon semmitmondó munkás-rajzai, amelyeken jelmondatok, fáklyák, Dunaújvárosra utaló feliratok sem teszik igazi pátosszá azt. ami csak patetikus. De túl sok itt a látnivaló ahhoz, hogy részletezzük — háromszáz műalkotással szerepel csaknem ennyi kiállítóművész —, meg kell elégednünk csak az érdekesebb, kiemelkedőbb művek megismerésével. Ilyenek Raszler Károly rézkarcai, köztük a Szövőnő, ez a munkát valóban avatottan ábrázoló, könnyedségében is jelentős lap. Vagy Beré- nyi Ferenc monotípiái — hogy még mindig a grafikai művek között időzzünk —, amelyek a szolnoki művész erős kubikos-ábrázolásait a műfaj barátságos közvetlenségébe oldják. Berényi festő, képpel is szerepel, de itt osztoznia kell másokkal a figyelemben. Nem képviseli ugyan festészetünket ez az anyag teljességgel, mégis változatos lenne a lista, ha téma, mondanivaló, stílus szerint felsorolnánk a résztvevőket. Itt is csak tallózhat a látogató, ha olyan markáns műveket alaposan akar szemlélni, mint Gábor Marianne alkotása. „Méla, a klasz- szikus szerkesztőségi gépírónő” — már a cím is utal a szellemesen csipkelődő, de gyöngéd szeretettel teli hangulatra, amelyet ez a finom, szürke tónusokból és érzékenyen megformált részletekből komponált, kedves portré teremt. Épp oly emberi teljességgel tükrözi választott témáját, mint Kurucz D. Istvánnak más témájú, más szemléletű kompozíciói egy másik világ, a paraszti élet lényegét. A szikár, szófukar hajdani parasztlélek és a mai élet kettősségét, feszültségét ragadják meg szálkás-apró- lékossággal festett művei, kevés eszközzel is igen hatásosan. De a hagyományt, a népi szellemet más, modern formában is képes megragadni, kiszélesíteni a művészet, s erre Udvardi Erzsébet képe lehet példa. Ügy látszik, festőnőink túltesznek férfi-kollégáikon: a Badacsonyi háromkirályok gyermekalakjainak színes derűje és áhítata, a sután játékos mozdulatok és a pompásan csillogó aranyezüst foltok festőisége mesz- sze kiemeli a képet az átlagból. Hasonló humánum, de klasszikus formában, egy ifjú leányalak szépségébe sűrítve éi a szobrászati anyag egyik kiemelkedő művében, Madarassy Walter Kati című kisbronzában. Kiss István Munka című műve viszont modem technikával, modem anyaggal konkrétabban mai gondolatat is szolgál: a krómacélból hegesztett csoport szögletes munkásfiguráinak és gépalkatrészének ritmusa a gép „kezességét” s a fegyelmezett ember ritmikus munkáját egyaránt jelképezi. Idős Szabó István viszont a legrégibb anyagból, fából faragta két egyszerűen monumentális bányászfiguráját, amely valóban szép plasztikai pátosszal beszél témájáról; akárcsak Kalló Viktor apró, de lendületes Fiatal kovácsa. Ha itt befejezi a látogató a szemlélődést, azt kell éreznie, kevés a kiemelkedő nemcsak témájában, mondanivalójában is fontos ábrázolás. A tematikai megkötöttség mintha túlságosan erős koriét volna, egy sereg jelentős művészünk kimaradt a gyűjteményből. Ezt érezhette a zsűri is, mert a hiányzó lényeges művek egy részét más témájú, politikai tárgyú művekkel pótolta. Vietnam harca és Lenin alakja ugyan nem tartozik a munkaábrázolást választó „Dolgozó emberek között” kiállítás programjába, mégis örülünk annak, hogy Zala Tibor, Kiss István, Mikus Sándor és mások ilyen alkotásai közönség elé kerültek; teljesebbé, fontosabbá tették a nagyterjedelmű kiállítást. a. Gjr.
