Békés Megyei Népújság, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-28 / 23. szám
A mi Tessék csak eljönni- egyszer errefelé, akkor elhiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfényesebb sarka. De ha véletlenül sötétedés utón érkezne, ajánlom, hozzon magával zseblámpát. Ügy látszik, nem értettük meg egymást. Nem neon- és reklámfény világít ebben a kis zugban, nem is a sárga- tányérú utcai lámpáktól van az említett fényesség... Képletesen használtam a „legfényesebb” jelzőt. Amit elmesélek, valószínű, nem is egyedi és nem csak a mi utcánkban fordulhat elő. Az egésznek egyedül az ad különös jelentőséget, hogy milyen körülmények között esett meg. Ha figyel, talán megérti, hogy miért fényességes ez a hely. Ámbár ön, ugye, fenn van a polcon és így más a szeme... Tudja-e, hogy milyen gyorsan halad egy úthengerlő gép? Igen, lassan. Hát egy úthengerlő, ha gyalog jár az utcán? Persze, Ö is lassan. És azt tudja-e, hogy mit mondanak, ha így végiglépdel az utcán? Érdekes, eltalálta. „Shj a talj>a alatt a föld, olyan lusta ember, biztosan nem szeret dolgozni, meg a munkáját sem szeretheti az ilyen”. Igaz, elég testes ember volt. A vénemberek azt mondogatták, hogy gyerekkorában sem látták még titokban sem szaladni —< így könnyű volt rásütni a bélyeget: lusta. De hát az öregek szava se ér mindig aranyat. Annyi az egész, hogy hozzáidomult a gépéhez. Majd figyelje meg egyszer, hogy a test a munkához, a munkaeszközhöz igazodik. Nem nevet? Furcsa ember maga! Mikor ezt az elméletemet elmeséltem a szaktársaimnak, azok kiröhögtek. Azt hiszik, hogy tudálékos fickó vagyok, mert szeretem megfigyelni az életet, meg hát szeretek olvasni és néha, ugye kicsúszik a számon egy-egy olyan szó, mint a bevezetésben az előbb™ Kuculi Istvánról van sző. Itt élt a mi utcánkban, a negyvenes házban. Egy kenyéren az egész család. Az asszony, annak a szülei, meg a három fiúgyermek. Közülük az egyik már két éve házas, ő is hazavitte a feleségét. Ha összeszámolta, összesen nyolcán voltak. De errefelé inkább úgy mondták: heten laknak a házban, Kuculi Pista meg a kocsmában. Tényleg ott lakott, volt neki ott egy külön karosszéke, jó nagy. Hazulról vitte oda. Nem kellett messzire cipekednie, a kocsma húsz méterre volt a háztól. „Ha dolgozik, csak áll, meg kormányoz, az utcán úgy jár, mint aki minden lépés előtt gondolkozik egyet, ugyan mi lehet a talpa alatt, és ha ennek vége van, akkor meg a kocsmai ülésben verejtékezik a ga- tyája!” — így szóltak róla. Én sok mindent tudok, amit más nem, mert az én székem az övé mellett állott a kocsmában. Azt is tudom, hogy ő maga miért nem nevetett sohasem. Szokása szerint csak tréfálkozott. — Házam és udvarom a feleségemre szálljon teljesen. Azt csinálhat vele, amit akar. — Három fiamhak szakmát adtam a kezükbe. Abból megélhetnek, segítségül azonban mindegyiknek hagyok öt-ötezer forintot, ami a takarékban van. — Ha pedig leesek a lábamról, azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Vállalatomhoz, hogy azt a gépet, amin én dolgoztam, s amelyet én mindig kövérnek neveztem, utcánkban Azzal bosszantották, hogy nevetni is lusta. Fenét! Nekem megmondta: ha nevet, akkor nem kap rendesen levegőt a tüdeje. Különben nagyon komoly_ember volt... Szóval... Észrevette, hogy a sok rosszat, amit rákentek, igyekszem lemosni róla? Hát igen, ha távolról nézzük a dolgot, volt is alapja a túl sok beszédnek. Hm, értem. Arra gondol, hogy az a „légszomj” takaróul is szolgálhatott a munka utáni kocsmázásnak, s annak, hogy otthon a ház körül nem lendített semmit előre. Persze, a munka! De gyorsan rávágta! Abban megegyezünk ugye, hogy aki megfelelő minőségű és mennyiségű munkát végez éveken keresztül, mégpedig úgy, hogy szereti is csinálni, arra az előbbi szavak nem illenek...? A folytatása is ilyen egyszerű. Már amilyen egyszerű lehet az, hogy egy Kuculi István nevű úthengerlő meghal a kocsmában, a saját karosszókében, jó magyar bor mellett és ráadásul, még testamentumot is hagy hátra. Ügy ám, végrendeletet. Felolvasom, jó? Itt van nálam, mindig magamnál hordom! „Alulírott minthogy oly erőtlenségre jutottam, hogy már egy éve a munkámat is csak nehezen tudom nap •mint nap elvégezni, hát most teljesen tudatomnál lévén, de várva, hogy valami baj jöjjön rám, a következőket foglalom végrendeletembe: Czinloe Ferenc rafza annak adják alája, aki kéri, hogy az ő gépe legyen, ne pedig olyannak, aki nem akar vele dolgozni. Aki pedig kérte, hogy az övé legyen, annak a karosszékem árából, amíg futja, a Sándor István nevű pincér naponta egy ingyen fröccsét adjon munka után. A többi nem érdekes. Keltezés, stb. Ügy látom, ez megdöbbentette. Hogy valaki any- nyira szeretheti a gépét, mint a feleségét! Végrendelkezik róla! Mondja, ezt furcsának találja vagy szépnek? Szépnek? Azt vártam, hogy az előbbit választja.. Azt mondtam, ha véletlenül sötétedés után érkezne, ajánlom, hogy hozzon magával elemlámpát. Mert elég sötét kis utca a mienk. — De ha én lennék a szavak mestere — azt mondanám, hogy ilyen utcákban észre lehet venni az ilyen kis tettek fényeit is. Tessék csak eljönni egyszer errefelé, majd akkor elhiszi nekem, hogy itt található a világ egyik legfé nyesebb sarka. Egész sok kis fény van mifelénk, olyanok, mint amilyet elmeséltem. Csak meg kell keresni, s látni, aztán már úgy érzi az ember, hogy nagy a fényesség! 01 VASÓN A PLÓMBOL Az Új januári Iras száma Ritkán adódik alkalom, hogy egy irodalmi folyóirat egyetlen száma — a maga tematikai sokrétűségével — a kritika ítélőszéke elé kerüljön. Az Űj írás ez évi első számának olvasásakor mégis valami ürügyet keresek, hogy megpróbáljam összefüggően leírni és az olvasó elé tárni azokat a benyomásokat, amelyek mélyebbek és tartósabbnak ígérkeznek a folyóiratok szokásos olvasási élményénél. Mindenekelőtt a szerkesztés jó arány-érzékre valló kiegyensúlyozottságát szeretném kiemelni. Fiatal és idősebb alkotók, az átlagosnál is bővebb tematikájú munkái között válogathat az ínyenc olvasó, Marx György tudományos esszéjétől Ladányi Mihály Dob- szplójának kritikájáig. A foci-rajongók irodalmi riportot olvashatnak a Fradi csatáráról, Varga Zoliról, a versbarátok pedig hat fiatal költő alkotásain kívül Vas István, Baranyi Ferenc, Illyés Gyula új verseivel ismerkedhetnek meg. A novellista Simonffy András ezúttal riporteri minőségben jelentkezik, Kazimir Károly rendezővel folytatott beszélgetését adja közre, beavatva az olvasót Petőfi elfelejtett remekének, a Tigris és hiéna színrevitelé- nek műhelytitkaiba. A Költők Emlékezete rovatban, többek között Juhász Ferenc Bondelaire-memoárja igen jelentős. Az Űj írás első számának kiemelkedő írása Nemes György „Missa Luba” című elbeszélése, amelyet nem lehet szenvtelenül végigolvasni, mert az embert akaratlanul is egy néhány év előtti nevezetes ügyre emlékezteti. (Pásztori Valter paptanárt annak idején, kétévi börtönre ítélték, a Baradla barlangi halálos végű „lélek-edző” kirándulás, valamint a balatoni életveszélyes csónakázás miatt). Nem sértem meg Nemes Györgyöt azzal, ha feltételezem, hogy elbeszélése e konkrét és nagy vihart kavart eset inspirációiból íródott, más nevekkel, más környezettel és persze más cselekménnyel is... A lényeg (és ez a Missa Luba fő erénye) a paptanár fanatizmusának, lélek-idomár képességének művészi érzékre valló megrajzolása, s szinte csak sejtetése az ilyen típusú emberek társa- íadalmi averziójának. „Szerette a veszélyeket. Az volt az elve, hogy az ember tanuljon meg veszélyesen élni”. Az egyes szám első személyben komponált, magvas mondanivalójú írás bizonyára nem marad visszhang tálán. Az Űj írás gazdag képanyaga ezúttal exlibris válogatást mutat be, egyebek mellett Gross Arnold, Szász Endre, Gyulai Liviusz munkáiból. A grafikusok különböző stílusú rajzai jól ellensúlyozzák az írott szöveg égyes darabjainak változatos tematikáját. B. Adalék Békéscsaba történetéhez A Népújság egy korábbi számában olvastam, hogy városunk múltját és jelenét bemutató reprezentatív kiadvány készül az évforduló alkalmával. Az eseményhez méltó könyv bizonyára alapos, tudományos kutatás eredményeire fog támaszkodni, forrásokra, okmányokra, visz- szaemlékezésekrc. A napokban családi gyűjteményünk rendezésekor két igénytelen, kezdetleges színezésű levelezőlap akadt a kezembe. Mindkettő Békéscsabát mutatja: egyik az újonnan avatott Kossuth-szob- rot, a másik a Kossuth tér látképét (a kistcmplom tornyából felvéve) — »» elmosódott postai bélyegzés éve: 1912... Nem csabaiak írták, nem csabaiaknak, csupán átmenetileg itt járt. az ország messze vidékén lakó idegenek. Mit mond a ceruzával írt üdvözlő szöveg? Az egyik: ,„..fgy nézne ki a város, ha épp így ki lenne pingálva, de a színeket leszámítva, csak port keli odaképzelnl...” A másik: „...Fáradtan, álmosan érkeztem meg ebbe a poros, piszkos faluba...” Az emlék-morzsák objektivitását, hitelességét vizsgálni a történészek feladata, de létezésük tagadhatatlan. S ha megyeszékhelyünk várossá válásának útját kísérjük végig, emlékezünk, s mérjük ötven éves fejlődését, ilyen „útjelzők” mellett sem mehetünk el figyelmetlenül... Kálmán Gyula M ucsi /ózsef: Az én gazdagságom Nem is tudjátok, rflilyen gazdag vagyok' Ágyam van, hová lehajtom fejem. poharam van, melyből szomjam olthatom, papír is akad néha, gondolataim párnájának, mindennap gyönyörködöm a természet szépségeiben. Télen rétegesen öltözöm, nyáron alig hordok ruhát, átmeneti kabátom is van. Gazdagságom leghatalmasabbika: akaratom. Ha akarom, hallgatok, ha akarom, beszélek, ha akarom, a világ ura vagyok. ha úgy akarom, szolgája vagyok mindenkinek. Ez utóbbit gyakorolom, mióta élek. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦« ♦♦♦♦♦♦<
