Békés Megyei Népújság, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
Molnár Antal Arckép ^=«^^=«j=sSi—»£—==■ !===== 5 Filadelfi Mihály: NAGYANYÁM HÁZA ELŐTT Ott szöszmötöl még mindig... Látom őt, amint száraz, hűvös tenyerében kiikoricacső vagy fésült kenderkóc dalol, amíg keserű zsoltárt énekel... „Tanulj, kisfiam, majd könnyebben élsz .. — szól, ahogy újra megjönni lát..; Könnyebben-é?! Mit mondjak neked, ha rám nehezedik súlyával a múlt, és késztet a jövőért vallani?! — Se kint, se bent... — így nagyanyám. De élek, mozgok, s nem köt gyáva gát, szívem olyan keserű s énekes, akár a te zsoltáros drága szád... Csak én már itt, itt, ezen a Földön keresem meg szép üdvösségemet, s a harcot is, nagyanyám, hiszen tudod, mennyire gyűlölted te is a szemetet.., 1967. Hidas Ántai három regénye Századunk első két évtizedének történelmi regé- nye-regényes történelme: így jellemezhetjük Hidas Antal trilógiáját, melynek köteteit most együtt jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. Három testes könyvet vehet kézbe az olvasó, s ahogy lapjain nyomon követi a hősök sorsát, úgy rajzolódnak ki mind erőteljesebben azok a társadalmi feszültségek, amelyek végül is forradalmi robbanáshoz vezettek. Első kötet: Ficzek úr. Készülődik a rezesbanda, terítik a vörös szőnyeget, a szónokok torkukat köszörülik. Vadászni jön a gödöllői királyi birtokra az „apostoli” Ferenc József. A „matyarul” alig tudó magyar király fogadásán ott szorong a tömegben az önkéntes tűzoltók mundérjában Ficzek úr is, az alvég susztere. így kezdődik ez a sajátos zamatú történet, amely nemes humorral átszőve végül is a századforduló körképévé tágul. Ki ez a Ficzek úr? Suszterájból kilépő szájhős, örökké morgó apa, megértő kisember. Mindent megpróbáló, semmit el nem érő. ö a központi alak: körötte seregnyi hasonló. Söröskriglik mellett lázadók és tudatos mást akarók. Esett és szív- szorítóan szeretnivaló kisemberek... Második kötet: Márton és barátai. A vezérkaroknál már a mozgósítási tervek friss változatain dolgoznak, a bankok tanácstermeiben a zsírosabb profit reménye csillan: a háború szele, hol gyengébben, hol erősebben ott fúj Európa felett. Ficzek úr fia, Márton, s persze barátai, a tizenévesek romantikus világszabadító terveket forgatnak fejükben, és közben a szerelem sóvár álmaiba temetkeznek. Hidas finom érzékkel rajzol tiszta, légiesen áttetsző, s ugyanakkor nyersen valós képet erről az ifjúságról, Mártonok felfedezőútjairól a főváros rengetegében, s kószálásaikról a képzelet, a lélek birodalmában. Az apa pesszimizmusa és Márton romantikus optimizmusa nem csupán két nemzedéket jelöl: ők sűrítik magukba mindazokat a vonásokat, amelyeket drámai gyorsasággal és élességgel állít szembe — már társadalmi méretekben a kötet utolsó lapjain színre lépő emberfaló háború. Harmadik kötet: Más muzsika kell... Három év pokol, s három év remény. Három év a háborútól nyomorodé fővárosban, s három a lövészárkokban, ahol mind erőteljesebben lábra kapnak a forradalom szükségességének, szépségének, embert teremtő mivoltának gondolatai. Az író hőseivel e kötetben már nem járat kanyargós utakat: Ficzek úr, Márton és a többiek szükségszerűen teszik azt, amit tenniük kell. így lesz forradalmárrá Márton, Csíki, s mások, így kell szembenézni Ficzek úrnak is mindazzal, amit életeként tarthat számon. A könyv, s a trilógia befejező lapjain az ifjú forradalmár — a rendőrségi kihallgatásról és szembesítésről hazafelé tartva — már nemcsak hiszi, hanem tudja is, hogy más muzsika kell, a forradalom muzsikája. Véres tüntetések és otthoni perpatvarok; halál a lövészárokban, és álhazafias handabanda itthon; forradalmi gondolatok és kamasz csókok — mindez távol áll egymástól, s mégis egybeolvad az írói tehetség kohójában. Élvezetes, érdekes olvasnivaló, mosolyt fakasztó és meghökkenést kiváltó történetfüzér, amelyet legendából és vaskos realitásból, meséből és a történelemből fűzött össze a kort, és hőseit egyaránt kiválóan ismerő író (M.) összehunyorftotta a szemét, fejét jobbra-balra ingatta, s ilyenkor apró reflektorokká váltak az utcai lámpák. — Azt keresi, hol lakom? — kérdezte. — Lehet. — Hiába keresi. A szomszéd községben lakunk. Már az utolsó buszt is lekéstem. — Most mi az ördögöt csinál? — Elmegy el? magához, mondtam. A fiatal orvos tenyere megnedvesedett a volánon, és ettől egyszerre ideges lett. Érezte, hogy most kell elrontani az egész ügyet, vagy nem csinálni problémát belőle. Energikusan megfordult a kocsijával, és elindult kifelé a városból. — Nem felel? — hajolt előre a lány, mintha azt nézné, hogyan futnak a kövek a kerekek alá. — De. — Mondja! — Nem értem magát. — Mit nem ért? — Hát igaz — mondta nagy szünetekkel —, mit is nem értek? Megvárhatta volna, amíg én hívom. — Csak úgy érdekes, ha maga csábít el? Egy lány meg egy fiú bukkant fel jobbról. Összeölelkezve sétáltak az országúton. A sebességmérő mutatója elérte a százat. Hallgattak, csak a motor sivított, és a fák elkenődtek kétoldalt. — Álljon meg — szólt a fiatal nővér. — Hova rohan? Levette lábát a gázpedálról, befordult egy dűlőút- ra és megállt. Kikapcsolta a reflektort. — Maga azt hitte, hogy a kocsija tetszett meg nekem. Ne higgye... Nem is hiszem, gondolta, ültél te már Opel Rekordban is, az elegánsabb. Most már kit érdekel, hogy ml tetszett meg? A lány harapós szája határozottan felcsigázta az érdeklődését. A műúton teherautók robogtak. Fényszóróik a sötétséget tapogatták. — Várj egy kicsit — suttogta a lány —, menjenek el. — Jó mondta, és kinyitotta a kocsi ajtaját. A friss levegő nagyszerű volt. A teherautók nem akartak fogyni. Harcgyakorlat, jutott eszébe a magyarázat, eleget csinálta ő is katonakorában. Éjszakai harcgyakorlat, riadó, hasonlók. Szép élet, gyöngy élet... Elfordította a slusszkulcsot. — Szeretnék mondani valamit. — Tessék. — Tudod, hogy minden nővér odavan érted? Te meg senkivel nem törődsz. Nem vagyok átlagnő, ha nem mondod, akkor is tudom. Látod, pont én hiányzóm neked. Hogy a fiatal orvos semmit sem válaszolt, folytatta: — Ne félj, nem akarok a feleséged lenni. Ebből vérszerződés lesz, összegezte a helyzetet, és ha az? Mostanában úgyis elkapta valami hülye hullám, kedvetlen, szkeptikus, és anyai szeretetre vágyik. — Mondd csak, tudnál te anya is lenni? — Anya? Bolond nő. Fogalma sincs, miről beszélek. A lány közelről nézte. — Mi van veled? — Tudnál anya is lenni? Azt kérdeztem. A lánynak érthetetlen volt az egész, kuncogott hát és az: mondta: — Ha csak kérded, akkor soha. A fiatal nővér, aki 23 múlt két hónappal, tizenöt nappal, és átlagon felüli nő volt, nem egy a tucatból, még mindig nem értett semmit. Az életből azt szerette, hogy szeretett élni, és ezt most a fiatal orvossal olyan pompásan elképzelte. A fiatal orvosnak szép kocsija volt. Fiat, egy éve vette. Pénze is volt elég, néha egy kicsit több is, mint amennyit megszokott életstandardja megkövetelt; mindezeken túl 32 éves volt, és nőtlen. A motor felbőgött. A fák hanyattestek. A város veszettül közeledett. A lány bal karjával átölelte a fiatal orvos nyakát, és megsimogatta az arcát. Tetszel nekem, gondolta, ugye nem leszel rossz? Egy kanyar után az előbbi párral találkoztak. Egymást átölelve léptek ki a fák közül az útra. Olyan hirtelen bukkantak elő, hogy alig tudták kikerülni őket. — Marhák — mondta tűnődve a fiatal orvos és bekapcsolta a rádiót. A zene kiszakította őket a valóságból, és mind a ketten azt érezték, mintha szárnya nőne az autónak és forró légáramlatok domború hátán emelkednének egyre magasabbra. Mint halálba dermedt szökőkút vakít a fűzfák zúzmarája, s hóban ropogó lépteim zenéje vezérel alája. Mélytiszta csönd tódul tüdőmbe, testem ringatva felemeli, s ágak között dobálgatva, a föld zúzmarával lesz teli. Zúzmara Mladonyiczky Béla K. Szabó Sándor: Önarckép Jobbágy Károly: Amíg a csillagszóró perceg szikrája dobbanva röpül, •rrodba fojtó szaga ül, londolkozz el — csupán egy percei — ni lenne ha... ez a karácsony éjszaka csodát tenne és szárnyat adna s a kilőtt golyó nem zuhanna erőt vesztve, hanem suhanna, száguldana a föld körül; minden kilőtt gépfegyvertöltény míg célt nem ér — mert ez a törvény — repülne, amig ideér, nyárból ide, hol peng a tél, itt süvítene cefetül, itt vemé át az égő gyertyát, hogy hullanának a cukorkák, s a „békesség” a lenge tüli, mely úgy tűnik, hogy ran és altat, ölében hordja a nyugalmat' s boldog jövőt nevetve szül... egyszeriben csak leomolna, futnánk kiáltva és sikoltva, átkozva létünket belül... Ám ne ijedj meg! Mert hogy van vonzása a földnek, a golyó itt senkit sem öl meg ott fütyül gyilkos végzetül Távol-Keleten a vadonban, ahol ma épp úgy Karácsony van, akár csak itt, és bomba is van, téged csupán csak elkerül. m
