Békés Megyei Népújság, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
Hufnai-ia oo hogy egy hibámról beszélek, és a végén dicsekvés lett belőle. De hát mit csináljak, valakinek ezt a munkát is kell végeznie?! Kürti András Zsoldos Sándor karikatúrái I. Múltból a jelenbe Azt szokták mondani, hogy a humorista hivatására születni kell. Ez irányú kötelezettségemnek 1910. október 7-én tettem eleget. Legalábbis az irataim szerint. A valóságban egy nappal előbb, 6-án láttam napvilágot, de jő szüleim nem akarták, hogy a születésnapomon fekete zászlók lengjenek szerte az országban. Visszatekintve életem történetére, megállapíthatom, hogy átéltem a gyermekkort, az ifjúkort, s pillanatnyilag a jelenkornál tartok. Gyermekkorom nagy része a városligeti Fás Körben telt el; nagy betűvel írom, mert fogalom volt. Innen indultak el a legnagyobb magyar futballisták annak idején. Én sohasem tartoztam közéjük, bár reggeltől estig futballoztam. Közben inkább csak úgy mellékesen, nyolc évet jártam a Barcsay utcai gimnáziumba. Gyenge diák voltam. Mindig csak annyit tanultam, amennyi az elégségeshez kellett. Nyolc év alatt mindössze kétszer tévedtem e tekintetben: egyszer megbuktam történelemből, egyszer jelest kaptam magyar nyélvés irodalomból. De az év végére mindkettőt kijavítottam elégségesre. Iskolai tanulmányaim elvégzése után. tanonc lettem egy gyógyszerárugyái-ban (3 hónapig), majd üzletszerző gyakornokként a Magyar— Hollandi Biztosító alkalmazott. Fájdalom, teljes egy esztendő alatt sem sikerült üzletet szereznem. Főnökeimnek ez feltűnt, és elbocsátottak. Mivelhogy már diákkorom óta foglalkoztam rejtvények készítésével, elszegődtem rejtvényrovatvezetőnek a Nemzeti Sporthoz. Már hónapok óta készítettem a keresztrejtvényeket, amikor megtudtam, hogy a lap tulajdonosa a humoros írásokat jobban fizeti. Így lettem humorista egyik percről a másikra. Bármit is írni — addig az eszembe se jutott. Azóta viszont egyfolytában ezt teszem. Kezdetben sporthumort és sportriportokat írtam, később kisregényeket és tárcákat, még később színdarabokat, könyveket és szatirikus glosszákat. Jelenleg rövid életrajzomat. Sőt, már be is fejeztem. Tabi László II. Szeplős kérdés Ismeretlenek között, váratlan helyzetben, váratlan kérdésnél rögtön zavarba jövök, hebegek, makogok, nem találom fel magam és többnyire csak másnap jut eszembe, hogy hogyan is kellett volna célszerűen viselkednem. Így volt ez mindig, egy eset kivételével. Amolyan író—olvasó-találkozón történt, egy ipari- tanuló-otthonban. A fiatal nevelő bevitt egy terembe, ahol kéttucatnyi kamasz hancúrozott a széksorok között. A nevelő tapsolt, figyelmet kért, bemutatott, leültetett, kijelentette, nagy érdeklődéssel vártak, aztán felszólította a jelenlevőket, hogy intézzenek kérdéseket hozzám. Hosszú, kínos csend. Minek is kellett nekem ide eljönnöm? Hátul néhány lakli már össze is hajol, már kuncognak is, éniste- nemjóistenem, szégyenszemre közröhejbe fullad majd az egész ismerkedés, — Ne egymás között sugdolódzatok! — szól rájuk erélyesen a nevelő. — Mire vagytok kíváncsiak? Az írő szaktárs mindenre válaszol! — Minket spécié! az izgat — mondja egy szőke, szeplős ifjú a kuncogok csoportjából —, hogy mi a különbség a humorista és a békaember között? Puff neki! Vihog, nyerít, gurul az egész társulat, itt mellettem a nevelő az öklét rágja. Most mit tegyek?! Egy pillanat alatt kiver a veríték, ingem a hátamhoz tapad, kiújul a náthám, belázasodom, az arcok összefolynak előttem. Felállók, megköszörülöm a torkomat, hirtelen elnémul a terem. — Tisztelt országgyűlés! — hallom rémülten a saját hangom. — Az előttem szóló igen tisztelt képviselőtársam interpellációjára csak azt válaszolhatom, hogy a humorírás és a békaemberség — rokonszakmák. A békaember ugyebár felveszi a szemüvegét, az uszonyát, hátára csatolja az oxigénpalackot, lebukik, bemegy a víz alá, úszik, kúszik, kutat, matat, szétkergeti a halakat, felkavarja az iszapot, aztán nagy keservesen felhoz valamit a fenékről, boldogan felmutatja, mire a parton állók elnézően mosolyognak, vagy csak legyintenek, alant a mélyben a halak kárörvendve kergetöznek tovább, és lassacskán az iszap is leüllepszik. Ugyanez van a humoristánál, csak uszony, oxigénpalack, víz és halak nélkül. Világos? Pompásan eldiskuráltunk vagy egy óra hosszat! No lám, azt ígértem, IWWWVWWWVWVWMI 'WWW'^VWWWWVWWWWVW III. Majd a feleségem 1929-ben születtem, és sok-sok szerencsés véletlen folytán még ma is élek. Tizenöt éves koromban szerelmes lettem egy Maca nevű lányba, és hosszas töprengés, vívódás után, írtam neki egy hosszú szerelmes levelet. Maca felolvasta a levelet az osztálytársnőinek, akik gurultak a röhögéstől. Amikor ezt megtudtam, sírni szerettem volna, de aztán nem sírtam, mert férfinak nem illik sírni, hanem kíváncsian megkérdeztem: melyik résznél nevettek a legjobban? Ekkor lettem humorista. Érettségi után beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, ahol sok olyan dolgot tanultam, amit most, az új gazdasági mechanizmus kezdetén ki kell verni a fejemből. Már egyetemista koromban dolgoztam a Rádiónak, a Ludas Matyi- nak és sok más újságnak. Midőn írni kezdtem, elhatároztam, hogy megváltom a világot: létrehozom a világbékét, felrázom az Emberiség lelkiismeretét, és minden erővei azon leszek, hogy jobbá tegyem őket, továbbá kicseréltetem a lakásomban a parkettát. Az utóbbi sikerült. Legalábbis megígérték, hogy kicserélik. 1951 óta a Ludas Matyinél dolgozom és azóta rengeteg humoreszket írtam, de érdekes módon még mindig van téma, erről az élet gondoskodik, hűséges téma- szállítóm. Több könyvem jelent meg, és időnként a televízióban is szerepelek, tv-kri ti kával, amelyet nagy örömmel csinálok, mert a tv-ben szidhatom a tv-t és még ők fizetnek nekem. Ha még egyszer elkezdhetném az életet, és újra húszéves lennék... Hajaj!... Tévedés ne essék: akkor is humorista lennék, de jól jönne az a Nobel-díj is, amelyet azért kapnék, mert újra húszéves lettem, vagyis visszafiatalodtam. Ezzel be is fejezem, mert a szerkesztőség a lelkemre kötötte, hogy rövid legyek. Aki többre is kíváncsi, az forduljon a feleségemhez, mert ő — gyakran mondogatja — alaposan kiismert engem a házasságunk tizennyolc esztendeje alatt Minden más életrajzi adatom megtalálható az írásaimban. Szórakozott férj: Ez aztán meglepetés, drágám! Válóper után. Mitől nő a karácsonyfa? N em tudom, mással is így van-e, de így Szilveszter előtt nálunk mindig elkezd dőlni a karácsonyfa. Karácsony és Szilveszter között a legtöbb munkát az embernek a karácsonyfa kiegye- nesítése okozza. Azonkívül az ünnepi ebédek kiheveré- se. Nálunk például már gyerekkorom óta az volt a szokás, hogy édesanyám attól tartva, hogy éppen szentestén maradunk éhesen: annyiféle böjti ételt készített, hogy én minden esetben elrántottam a gyomrom. Most már, hál istennek jól vagyok, s fáradtan ugyan, de elégedetten állok a karácsonyfa felett. Azért felette és nem alatta, mert a kis fenyőcske csak hetven centi magas. Az asztalka, melyen áll: körülbelül hatvan centiméter. Ez összesen egy méter és harminc centiméter-. Távol legyen tőlem minden dölyfös dicsekvés éppen most: de ennél én jóval magasabb vagyok. Azt sem dicsekvésből mondom, hogy volt már nekünk ennél magasabb fánk is. Mikor a kislányom hetven centi magas volt csupán — nem is olyan régen —, a karácsonyfa százhetven centiméteres volt. Most a kislányom százhetven: a fácska viszont csak hetven. Azt hiszem, így van ez rendjén. Majd ha a kislányomnak lesz kislánya, ami néhány év múlva — bármilyen megdöbbentő is ez számomra — könnyen megtörténhet: a fa csúcsa újra felszökik a mennyezet félé. S megint nehezebb lesz díszíteni. Egyszóval: ez az én fenyőfa-naptáram. A fák növekednek, a fák kisebbednek eme ünnepen. Addig növekednek, és addig kicsinyednek, amíg az ember — szinte észre sem veszi — és eltávozik. Persze jól viselkedni pokolian nehéz dolog. Mert azt még csak megállja a halandó — ha minden jól megy —, hogy ne lopjon, ne öljön. De azt is a lelkünkre kötötték, hogy felebarátunknak se feleségét, se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjuk meg. Ami engem illet: soha senkinek a jószágát nem irigyeltem meg. Mezőn, nem mondom, szívesen heve- résztem világ életemben. De sohasem kívántam, hegy a mező az enyém is legyen. Megelégedtem a fűszállal is, amit rossz szokásból rágcsálni szoktam. Azonkívül nem kívántam sem más házát, sem más Trabantját. Nem mondom, ezeket a gyönyörű, modem öröklakásokat már sokszor megirigyeltem. De hát a parancsolatban amúgy sem esik szó öröklakásról... Ami pedig a más feleségét illeti: talán ez a legnehezebb. Ugyanis hiába kívánom én meg felebarátom mezejét, házát, gépkocsiját, vagy öröklakását: akármilyen vágyakozva nézek is rájuk — azok bizony a felebarátomé maradnak. Feleség esetében azonban — hogy úgy mondjam — olykor nem ilyen egyértelmű a dolog. Ezt csak azért merem megemlíteni, mert tudom, hogy elvégre már kopaszodom, s a karácsonyfánk magassága, mint említettem: hetven centire csökkent. Hámos György Bazsali Ferenc Battonya Mikes György
