Békés Megyei Népújság, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
W V I Ladislav Tazky: Megy a fuvaros a völgyön át... KŐRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Alexin Andor Hazafelé Daumier és a francia karikatúra Szépművészeti Múzeumban — Fiatal, szép, egyenes tartású asszony volt, olyan 30—40 éves, akkor találkoztam vele, amikor elsős gyermekeinket kísértük el az iskolába, és a tanévnyitó ünnepségen is mellette álltam; aztán, mikor a kicsinyeket szétkapkodták a tanító nénik, útban hazafelé kezdte el mesélni, s én agykérgembe véstem be emlékének szavait. I Az én utolsó szeptember elsejém 1945. május tizediké... vagy tizen- egyedike volt. Nem tudom elfelejteni ezt a májusi szeptembert, azt a néhány napot, amikor apámmal, szomszédunkkal, Benyovsz- kyval, egy öregemberrel és két asszonnyal a hegyeken át mentem Besztercebányára iskolába. Nem tudom, hány hegyen, völgyön mentünk keresztül. Kiértünk az alagútból, abból a szörnyű alagútból, amelyben azt éreztük, hogy párnákon lépkedünk, úgy tűnt nekem, hogy ezek a párnák nedvesek, s hogy valami beléjük van csomagolva... Egy kis vízesésnél megmostuk lábunkat, kezünket, kormos arcunkat, teleszívtuk magunkat a friss levegővel, és akkor lent, alattunk észrevettük a fuvarost. Hejhó! Nem vagyunk rablók, a fuvaros nem fél tőlünk, a fuvaros nem is lát meg bennünket, hiába köszönünk neki: dicsértessék... hiába szól hozzá apám, jó ember, talán... ezt a koffert és... A fuvaros nem visz nehéz terhet, csak a kocsiderékban van fenyőlomb, a fenyőlomb illatozik, a fenyőlombon jo lenne feküdni... Mutasd a szemed, fuvaros, ne takargasd kajla kalapoddal, vágj a lovak közé, vagy várj, fuvaros, felelj nekünk ámennel, beszélgess velünk. A fuvaros a lovakra csapott, két fehér ló, nem volt nekünk soha, apám megdicsérte a két fehér lovat, és lehordta a fuvarost, ezt, Dominika, én...-Tudom, apám. ezt maga soha nem tette volna meg, magánál a gyerekek ráragadhatnak a koCsilép- csőre, a fékre, a kocsioldalra, maga csak mosolyog,' ha. leesel, az anti- krisztusodat, ostorral ütők oda, tartsd magad, kapaszkodj! A lovak megugrottak, a fuvaros nem néz semerre sem, már megint utolértük; megelőzzük, apám, megrövidítjük az utat, le, a hegyoldalon... Az öreg nem bírja, s az öregasz- szony sem tud ilyen meredek hegyoldalban.. nem kurtítjuk az utat, a szekér mögött haladunk, a szekér majd zörög, a lovak prüszkölnek... Mit visz a fuvaros, apám? Fenyőlombot, nem látod? Fenyőlombból koszorút csinálnak. Mindszentek napján... Katonák sírjára is. Voltál te már katona, Benyovszky? Voltam, Petrun, jól tudod, hogy voltam. Nem vadorzó voltál, te, Benyovszky? Te kérded, hogy nem voltam-e vadorzó, te, Petrun?! A ti Vincétek... A testvéremet egy szóval se illesd; nézzél a fenyőlomb alá a fuvaros szekerén! Májusban szarvasra nem lőnek... A fuvaros a lovakra csapott, Benyovszky nem nézett a fenyőlomb alá* Kis ágacskát vettem fel, simogatom vele az arcomat, csókolom a hegyet, szeretem a májust. Az öreg inkább sántikál, nevetségesen ugrándozik, az öregasszony lépeget utolsónak. Apám, kérje meg még egyszer a fuvarost. Szégyellem, Dominika, olyan, mint a kő, Megkérem én. Kérd, Dominika, kérni tudsz. Vagy én kérem meg, mondta a fiatalasszony, és Benyovszky mellől a kocsi után futott. A kocsit a kaptatón értük utol, a fuvaros bosszúson veri a lovakat. Várjál, fuvaros, ne üsd őket... Feleslegesen ütöd őket, hárman^ vagyunk a szekér egyik oldalán, hárman a másikon. Én a bal oldalon, apám és az öreg között, Benyovszky a két asszony között dicsben a jobb oldalon, már a fenyőlombra néz, kezét a deszka mögé nyújtja, a fuvaros suhint az ostorral, de nem a lovakat érte, majdnem Benyovszky kezére ütött. A szekeret ne merd megfogni! _ Ne félj, nem árulunk el. Mikor ölted meg? Hallgass! Azt kérdem, mikor... hol, azt tudjuk... Hallgass, mert... A fuvaros csakugyan üt, állj félre, Benyovszky, mindnyájan mondjuk, állj félre, de mindnyájan akarjuk látni a megölt szarvast. Nem hozod te azt a Szarvastetőről.... A temetőből, persze, hogy a temetőből hozom, vagy mi! Miért takartad be fenyőlombbal? Legyek szálltak rá. Miért nem mutatod meg nekünk? Nálunk az nem szokás. Otthon megmutatom az egész falunak, mindenkit illet. A tied vagy nem? Enyém. Én is a faluhoz tartozom. A fuvaros szomorú, a fenyőtűk furcsán illatoznak, tudom, hogy apám legszívesebben a fenyő- lombra tenné a bőröndöt, az izzadtság ismét a bal szemébe folyik, Benyovszky nézi, nézi a deszkát, a fenyölombot, a fuvarost, a fuvarosnak' erősen kell tartania a gyeplőszárat, rossz az út, Benyovszky ismét fogdossa a deszkát, a fuvaros kiabál, figyel, mert balra kell menni, de a lovak jobbra forultak, a kocsi és mi, a kocsi mellett, túlhaladunk a keresztúton, az öregasszony keresztet vet, az öreg köhög, apám elejtett egy ántikrisztust, megdobta a vállán a bőröndöt; még ne tegye a kocsira, nézze csak, apám, mit csinál Benyovszky, dobálja le róla a fenyölombot, a kocsi után megtépett, szétszórt koszorúk hevernek, a fuvaros észreveszi, mit csinál Benyovszky, megrángatja a gyeplőt, a lovak fájdalmasan felhörögtek, kivicsoritották fogaikat, mint a halál, a fuvaros üvöltött, mintha kést szúrnának a szívébe, emberek, emberek, és erőtlenül csúszott le a deszkáról, amelyen ült, letérdelt és fejét kezébe temetve a deszkára hajtotta. Benyovszky dobálja le a fe- nyögallyat. Uram, Jézus! Az öregasszony eltakarta az arcát, a fiatal megfogta Benyovszky kezét, mit csinálsz, mit csinálsz, nem látod? Apám letette a bőröndöt, az öreg motyogja, hogy az ember megmondta, a temetőből hozza, megmondta, hogy - azért talcar- ta be, nehogy rászálljanak a legyek. Először látok halottat, akit régen öltek meg. Szeme és szája fekete, mellén és homlokán rászáradt vér, szája merev, keze a hasán, ahogy a halottaknál szokott. Fia? Kérdezte az apám a fuvarost. Martin, a fiam... Mikor...? Nem tudom. Ki...? Katonák. Milyen katonák? Senki sem tudja. Német egyenruhában voltak. Először a gyerekeket vittem el, a gyerekek után az asszonyt, őt viszem utoljára. i Az Öregasszony a fenyőfa alatt áll, gyengén mozog az ajka. Benyovszky kezdi felszedni a lombot, mindnyájan szedjük a szétszórt koszorúkat, rakjuk; betakarjuk Martint, a fuvaros fiát. Megölve fekszik hfartin— A hegyen nem nő rozmaring, megölve fekszik Martin és bús fenyőtűk fedik, úgy, ahogy apja betakarta a szarvastetői temetőben. Mindörökké, ámen, mondta a fwoaros, a megölt Martin apja, és nekem úgy tűnt, mintha inőst felelt volna a köszönésünkre. A lovakra csapott, és mi mentünk a kocsi után, mint temetéskor, de egyre lassabban mentünk, az út a dombról völgybe Tejtett, simább, a kerekek forognak, forognak... a kocsi szalad, már a másik völgyben van, még látjuk, még halljuk. Megy a fuvaros a völgyön át, nehéz fuvart szállít... A hegyek nem énekelnek, a hegyek sírnak.' Martin sírja az ő lombjuk. Megy a fuvaros a völgyön át, egyedül, szekéren viszi megölt fiát. Hejhó! Szlovákból fordította: Krupa András' — Kiállítás a Daumier és a karikatúra majdnem egyet jelent az emberek tudatában — és nem véletlen ez! A karikatúrának már Daumier előtt is voltak kiváló művelői (Goya, Hogarth, Rowlandson stb.) s utána is nem egy nagyszerű karikaturista nevét jegyezte fel a művészet- történet, de a karikatúrának mégis, mindmáig Daumier a klasszikusa, mert műveiben testesülnek meg a műfaj legjellemzőbb tulajdonságai. Hálás feladatra vállalkozott tehát a Szép- művészeti Múzeum, amikor megrendezte grafikai osztályának gazdag anyagából „Daumier és a francia karikatúra” című kiállítását, mert nemcsak nagy művész művészetét és életútját mutatja be, de a műfaj kibontakozásának korszakát is á közönség elé tárja. Hunoré Daumier (1808 —1879) Napóleon virágkorában született, átélte a Bourbon-restauráció reakciós rendszerét, látta megszületni a kapitalizmust, tanúja volt a júliusi forradalom^ nak, s Lajos Fülöp polgár- királyságának, ' amely a pénzaiisztokrácia uralmát jelentette. Származása, nehéz fiatalsága a hatalmasokkal szembe a szegény "emberek oldalára állította s a benne felgyülemlett harag és megvetés, ellenszenv és gyűlölet tette karikaturistává. Lajos Fülöpben a kisember ellenségét látta és vitriolba mártott tollal, rajzónnal harcolt ellene s tette nevetségessé. Jó példa erre a „Le a függönnyel, az előadásnak vége" című litográfiája, amelyen a parlamenttel a háttérben a polgárkirály bohócruhában áll. A „Hó, rukk!” (1832) ugyancsak a polgárkirályt gúnyolja ki. „A törvényhozó has” (1834) című litográfiája pedig a király minisztereit teszi nevetségessé. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a hatalom börtönbe csukja. Az egyéves kényszerszünet azonban nem töri meg sem politikai radikalizmusát, sem művészi lendületét és kiszabadulása után a Caricature és a Charivari nyújtanak országos fórumot neki. „Mi mindnyájan becsületes emberek vagyunk” című litográfiáján (1834) az ölelkező politikusok egymás zsebéből emelik ki az értékeket. A nép hangulatát jól érzékelteti az „Utazás a lelkes alattvalók között”, amelyen halottak között lovagol a király. A reakció magabiztosságát gúnyolja ki az „Ez itt már szabadon engedhető” című litográfia, amely leláncolt, haldokló forradalmárt ábrázol. 1835-ben betiltották a politikai gúnyrajzokat. Daumier érdeklődése ekkor a mindennapok fonákságai és nevetséges szokásai felé fordul: a polgárságot tűzi tollára, amely egyrészt az arisztokráciát majmolja, másrészt mélyen megveti a dolgozó tömegeket. A ^íróság, a tőzsde, az ügyvéd, a háziúr, a fürdő, a műkereskedés, a női hiúság jelennek meg a lapjain. Szeme most is éles, lapjai azonban kevésbé rikítóak, de ez érthető is, hisz kisebb a tét! Művészete elmélyül, a tartalom mellett fokozottabb gondot fordít a formára is. Az „Emberbaráti újdonságok” kapitalizmus-ellenes éle, a „Kitűnő befektetés” című lapnak a gazdasági szélhámosságokat kipellengérező szatírája többet mond erről a korszakáról, mint akár egy sok kötetes monográfia. A nyárspolgá- roknak ad fricskát „Az ön festménye tetszik nekem, de egy pálcával kisebb, mint kellene” című lapja (1846), amely a művészetet is rőffel mérte. A kiállítás Daumier- anyagában a meglepetés erejével hatnak a könyvillusztrációk. E kis remekművekben a művész egyéniség éppen úgy benne van, mint a kor hangulata és a mű szelleme. Galambos Ferenc jűzüsl ZjZigy Kompnál
