Békés Megyei Népújság, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
KÖRŰSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Őszi Megyei Könyvhetek, 1967 Darvas' József kereken 25 esztendővel ezelőtt a Szabad Szóban, az akkori könyvnapok tanulságait összegező cikkében szomorúan állapítja meg, hogy a könyvnap kizárólag a nagyvárosok eseménye. „ .. .De ki kívánhatja a falusi vagy külvárosi nehéz életben küszködő s a mindennapi kenyérért is keserves küzdelmet folytató parasztoktól, munkásoktól, hogy nyolc, tíz vagy éppen tizenöt-húsz pengőt adjanak egy könyvért? ..(Egy kiló cukor ára akkor egy pengő 10 fillér volt.) Napjainkban felesleges bizonygatni, hogy a falusi embereket nem tartja visz- sza a vásárlástól a pénzhiány: akár fél kiló cukor áráért is kapható könyv, méghozzá magyar vagy világirodalmi klasszikusak, s a mai magyar irodalom legkiválóbb alkotásai. Felkelteni a könyvek, az olvasás iránti vágyat a falusi emberekben, megismertetni velük azt az élményt, melyet egy regény, novella, vagy vers elolvasása jelent, azonban olyan feladat, mely valóban túlhaladja a „hivatásos” könyvpropagandisták erejét. „Könyvet minden falusi házba!” — ezzel a célkitűzéssel indulnak az idén október 15-én az őszi Megyei Könyvhetek, mindazon társadalmi és tömeg- szervezetek részvételével, melyek tevékenységének színtere a falu. A szövetkezeti könyvterjesztők első ízben hét esztendővel ezelőtt szerveztek őszi könyvheteket. Tapasztalták ugyanis, hogy a hagyományossá vált ünnepi könyvhétnek május végi, június eleji időpontját nem éppen a falu testére szabták. Mert azok a falusi könyvbarátok, akik egész évben többé-ke- vésbé rendszeresen vásárolnak, s a községi könyvtárból kölcsönöznek könyvet, az ünnepi könyvhéten ugyan a szokásosnál egykét kötettel többet visznek haza, ám az ünnepi könyvhét napjaiban sem került el a könyv azokhoz, akik addig is megvoltak nélküle ... Ezért került sor éppen a falusi emberek számára megfelelő időpontban az Őszi Megyei Könyvhetek megrendezésére, melynek célja azóta sem változott: zsugorítani a könyvkultúránk terjedésének térképén levő fehér foltokat, eljuttatni a könyvet azok kezébe, akik számára a könyv még nem vált „szükségleti cikké”. Az elmúlt hét esztendőben jórészt kialakultak e cél megvalósításának módszerei, eszközei is. Ezek közül első helyen a „házról házra” könyvárusítást kell említeni. Egy-egy vasárnap délelőttre a falusi könyv- terjesztők addig szokásos „létszáma” erőteljesen felszökik. Falva ink bap a szövetkezeti boltokon kívül általában lehet könyvet vásárolni az iskolákban, könyvtárakban, továbbá tsz-ek, ktsz-ek, állami gazdaságok könyvbizományosainál. Hazánk falvaiban (a járási székhelyeket is beleértve) csaknem tízezer könyvterjesztő működik, átlagosan tehát minden 600 lakosra jut egy könyvbizományos. Az őszi Megyei Könyvhetek során rendezett könyvbarátvasárnapokon 1 (mert így nevezik ezt a napot) a tanácstagom, a Hazafias Népfront és a nőtanács aktivistái, az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezetek igazgatósági és felügyelő bizottsági tagjai, a szövetkezeti boltosok és vendéglátók, felvásárlók és könyvelők, kiszesek és úttörők könyvet vesznek a hónuk alá és bekopogtatnak „házról házra”: vásároljanak könyvet! Vagyis — egy kis túlzással szólva — a falu egyik fele, amellett, hogy maga is vesz egy-két könyvet, felcsap könyvárusnak: hogy a másik fele is vegyen. Az a gyakorlat alakult ki, hogy a szervezetek fel* osztják maguk között a falut, ügyelve arra, hogy valóban ne legyen ház, amelyet a könyvárusok elkerülnek. Igen sok helyen, még aznap este a fogyasztási szövetkezet megvendégeld a legjobb eredményt elért aktivistákat. Nem csoda, ha ezen az egyetlen napon több könyv talál gazdára, mint azt megelőzően esetleg hónapokig. S a könyvbarát-vasárna- pon akcióba lép a TIT is: az irodalmi ankét, a szakkönyvismertető előadás, a műsoros irodalmi est mindmind alkalmas arra, hogy kedvcsináló legyen a könyvvel való barátkozás- hoz. Az utóbbi időben — főként a tv hatására — fal- vainkban is elterjedtek - a szellemi vetélkedők, az irodalmi „Ki mit tud?”-ok, melyeket ugyancsak az Őszi Megyei Könyvhetek keretében rendeznek. S mivel íróink is szívesen eleget tesznek a falusi könyvbarát bizottságok meghívásának, az ilyen alkalommal rendezett író—olvasó-találkozóknak is a könyvbarátNagy Zsolt Csaba: A tengerhez Zöldes villódzás az egész tested, fehér nevetések csiszolt kövekkel körülkarolt sziklák bánata minden napod. Én tudom, hogy éneked nemcsak az enyém. Az éjszakákon sokan rád figyelnek, mégis úgy vigyázok emlékedre itt, mint köveid zöldmohás bánatára habjaid fodra. vasárnap ad méltó keretet. S hogy az esti programból se hiányozzék a könyv, a könyvbarát-bálra is illő elmenni (ahol is a belépődíj nem egyéb, mint egy könyv megvásárlása), s az itt rendezett könyvtombola is azt szolgálja, hogy olyanok kezébe is eljusson a' könyv, akiknek egyébként ezért bizony ritkán nyílik ki a pénztárcája... Az idei Őszi Megyei Könyvheteknek a társadalmi összefogás jegyében szervezett mozgalma alkalmas arra, hogy a könyv valóban minden falusi házba eljusson. Hogy a Petőfi megálmodta szellem napvilága minél több ház ablakán ragyogjon. Varga Sándor Egyszerű történet Balogh Lajos Kaszások •••••••••••«••••«•••••••••••»••••«••»•••••••••••••»a*•••••••••••••••*, MUWMMMMHWMV MHmmWMtMmWMHWHHVMHWtMWWVmW' Tímár Máté: Ismerős-ismeretlen arc. Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüstkeret fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok inkább, hogy a gondolatait rendezgeti közben. Elhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok á pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált a stampedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az, vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogynem... — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, s a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt. Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön, segítsen! Kezet fogunk, leülök mellé, s a „fehér" fejűvel is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha jól körülszaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huncutkásan nem olajozgat- ná. — Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Adám krónikáját? — Hol? — Odesszában... Annyira emberi, közvetlen, és természetes, hogy restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketézünk, míg spontán, úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egymás mellé sorjáznak megfontolt mondatai, s most három nappal később, amikor visszaidézem, árnyalatnyit sem szeretnék változtatni rajtuk... * Tímár Nándornak hívnak, kilencszázhatban születtem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Venczák Vince bácsinál. Jó mesterem volt. Tavaly, amikor az odesszai présgépgyárban a hatvanadik születésnapomon f elköszönjön, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást nevelt az üzemnek, mint Ferdinand Ivanovics Tímár. Még a pofonjai is áldássá változtak rajtam... Elgondolkozik, ifjúi szemeit emlékek fátyolozzák, s aprókát kortyint, mielőtt folytatná... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorította a nyakamat, a munkát hozók uraztak is módjával, de a fejembe sem ötlött ilyesmi, hogy osztályharc, kizsákmányolás. Pedig Endrőd — munkásfalu. Tizenkilencben egész zászlóaljat adott a proletárhadseregnek, s már a húszas években újra szerveződött titokban a párt. En azonban azon törtem a fejem, hogy nyithatnék saját műhelyt, míg az a szerelem... No, kedves egészségünkre! Az italon átcsillan a napfény, s azt a könnycseppecskét is gyönggyé változtatja, ami hívatlan ott remeg a szeme szegletében... No, de ne érzelegjünk. Nem szeretem én az operettet, ha a Csárdáskirálynőt meg is könnyeztem, amikor
