Békés Megyei Népújság, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-15 / 244. szám
Hetekig őrizgettem tárcámban egy újságból kivágott apróhirdetést. Nem is tudom, mit akartam vele, tanácstalanul forgattam ujjaim között, ha véletlenül a kezembe került. „Hegedű eladó. Békéscsaba, 1. kér., Arany János u. 35.” Talán a hirdetés rövid egyszerűsége fogott meg, talán a hangszerek iránti nosztalgia vett erőt rajtam ... Végül is elmentem a megadott címre. Azóta nem tudok elérzékenyülés nélkül visszagondolni erre a látogatásra. • * Apró termetű, fehér hajú néni nyitott ajtót. Ebédelt, sült krumplit evett egy kerek kis lábaskából. Mondtam, hogy szeretném megnézni a hegedűt. Bevezetett a szobába. Nehezen járt, sípolva szedte a levegőt. A falon körben rengeteg fénykép. Óvatosan, mintha kincset mutatna, úgy nyitotta fel a tokot és takarta ki a hangszert. Kezembe vettem a hegedűt. Könnyű volt, mint a pehely. Ujjaimmal megpengettem a húrokat, mély, tiszta hangok töltötték be a szobát. Ránéztem a nénire. Nem engem figyelt, hanem a hegedűt. Tudtam, gondolatai valahol messze járnak. Szeme elfátyolosodott, sírni kezdett. — A férjemé volt. Ez nem közönséges hangszer. Már voltak itt, de drágál- lották. Ha olyan árban nem tudom eladni, inkább maradjon meg... A férjemnek szemefénye volt ez a hegedű. Amikor 12 évig beteg volt, el akartuk adni, kellett volna a pénz, de nem bírt megválni tőle, csak sírt. Voltak itt múltkor is, akik kérték. De ma a fiatalok lélek nélkül járják a világot, ez nem tucathegedű. A férjem, szegény, két éve halt meg. Harminc évig játszott rajta. Ismerték jól. Rácz Mihály híres zenész volt. Muzsikált a Csabában, az Ezerjóban, meg másutt is. Kérdezzen csak utána, majd megmondják! — Akkor miért tetszik mégis eladni? — A sírját akarom megcsináltatni szegénynek, a hegedű árából. De itt Csabán nem tudom eladni. Sokallják érte a háromezer forintot. Pedig hogy szerette az uram! Mióta meghalt, én sem tudok úgy ránézni, hogy eszembe ne jutna. Ügy van ez a hegedű, ahogy ő letette. Még a zsebkendő is az övé volt, azt tette az álla alá. Nem nyúltam én ahhoz sem... Űjra elérzékenyül. Furcsa, különös világ az- övé. Egyedül lakik egy szoba- konyhás lakásban. Nehezen tud járni, egész nap ottljon ül. A nappalok csak eltelnek valahogy, de az esték... az esték szinte kibírhatat- lanok. Egyedüli szórakozása az, hogy olvas. Éppen tegnap vezették be a lakásba a villanyt, mutatja az alacsony mennyezetről lógó csillárt. Így él, kicsit szomorúan, a hegedűvel meg az ura emlékével. Elnézem, ahogy visszateszi a tokba a megkopott, kedves hangszert, megsimogatja, letöröl róla egy láthatatlan porszemet. Sóhajt. Kint süt a nap, kusza árnyékokat vetnek az ablakra a fáik. Itt benn, a szobában, kicsit más a világ, valahogy másként hangzik a szó, értelmet veszítenek a frázisok. Tiszta és világos minden. Két ember sorsa fér ebbe a két szóba: Hegedű eladó... Brackó István IWVtWVWWVWWVWVYWWWWWWWVWYWWWS »WVWWWWkWWWWWWWWW* Moszkvában játszották. Szóval, a lány gazdag volt, én szegény, merényletnek tűnt a faluban ez a szerelem az úri világ ellen. Ki is menekültem előle Törökországba, Ankarába, ahová munkásokat toboroztak Kemál pasa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csengést kapott. Rájöttem, hogy rossz a világ, ha nem egyenlő benne az ember, ha pedig rossz, meg kell javítani, ahogy a törött gépeket is rendbe hozzuk. A kintlevő magyarok között sok volt a szocialista. Szervezkedtek, olvasták a l’Humanité magyar nyelvű kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ. Itthon ekkor tárgyalták a Sallai—Fürst-ügyet, a szálak túlvezettek a határokon, s minket is beidéztek a magyar követségre, ahol egy jó érzésű titkár megsúgta kinek-kinek — pedig a fejével játszott —, hogy jó lesz továbbállani. Direkció — Bulgária! Méregetem a sorsa mélyét, raktározom a szavait. Ö mosolyog, Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt, Nándi, amikor leugrottál a robogó vonatról? — Ügy, hogy elengedtem a korlátot... Csend,' beszédes pillanatok... — Bulgáriából is menekülni kellelt. Még a vonatra is utánam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupéról kupéba, ók utánam. Az utolsó kocsiban fagytam a csomagomat, mindenemet és leugrottam. Vészfék, mifene, de elrejtett egy erdő. Visszaszöktem Törökország' a, ahonnan Odesszába gyámolítottak a to- varisok. Huszonkét éves voltam akkor, jöuőre lesz negyven esztendeje... A pult környékén fiatalok söröznek. Az egyikük nyakában táskarádió harsogja: Nem várok holnapig... — Bezzeg én harmincnyolc évig vártam, míg tavaly hazalátogathattam. Panaszkodnom hálátlanság lenne. Felruházták, szállást adták, munkát, élelmiszerjegyeket — pedig akkor kezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása, nagyon gyötrelmes idők jártak — s befogadtak maguk közé előbb a Lenin Géogyár, majd a présgépgyár munkásai. Most is ott dolgozom. A hidraulikánál vagyok, nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Ferdinand Ivanovicsunk van, ő Magyarország nagykövete a gyárban, nqm nélkülözhetjük! A feleségemnél itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmérnök, a leányom, a vejem, menyem gépészmérnökök. Az unokáim mind velem akartak jönni: Déduska, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukránul beszélnek. Kétszáz- hatvan új rubelt keresek — két átlag- keresetnél is többet —, süvegeinek akárhol járok, mégis félszívü voltam tavalyig, amikor először hazajöttem. De ehhez már magának is van valamicske köze. — Hogy-hogy? — Magyar újságokat olvastam én mindig, hallgattam a rádiót — most is kívülről tudom a legjobb magyar labdarúgó-csapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan körül Moszkváiban, az idegen könyvek boltjában talált a leányom egy magyar regényt, aminek az íróját Tímárnak hívják, megvette, s ahogy elolvastam a Majoros Adóm krónikáját, a honvágy még bírhatatlanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem... * Ülünk a zsibongó cukrászda közepén. Körülöttünk tucatnyian. Az utcán vontatók robognak, motorok, gépkocsik, kerékpárok. Dobol az élét, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy 6 mire gondolhat, nem tudom, én meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy emberi sors nagyszerűségét mérhetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll: — Meglátod, Nándi, hogy megír — mondja huncutkásan. — Megírta már a fél falut, van is ellensége elég... — Én akkor se lennek, ha megír. Bármikor szívesen látom Odesszában. A címem se kérje, megmondják. Két Tímár él ott, a fiam a másik, eltévedni sem tudna. De mi megímivalót találhatna az életemben? Egyszerű kis történet, nem regénybe való.„ Koszta Rozália Portré Hz ésszerűség ÍVJ cglepődvo hallottam a színház szervező irodájában, hogy Békésen érthctetlenUl visszaesett a bérletvásárlás, és ha nem változik a helyzet, ebben a városi rangra áhítozó községben egyszerűen elmaradnak a színházi előadások. A városi rang kivívása nyilván bonyolult és sokrétű dolog, do ebben az egyik összetevő a kulturális színvonal, a kulturális igény Is. Nos, nem lehet mire vélni a 'dolgot, hiszen az érdektelenség és a városi rang utáni vágy sehogy sem illik össze, mondhatnánk azt is, hogy alaposan ellentmond egymásnak. Csendélet Romváry Etelka Nem akartam hinni, hogy a hír száz százalékig igaz, gondoltam: szervezési hibák, visszaesések is vannak a világon, és az is előfordulhat, hogy a művelődésügy községi felelősei elfáradtak kissé, vagy még eztán látnak munkához. Az adatok azonban vst- lóban meglepőek. Tavaly közel 250 színházi bérletes volt Békésen, most alig hatvan. Különösen a termelőszövetkezetek zárkóznak el — ahogy mondani szokás: mereven — a szín. házkultúra terjesztésétől. A Vörös Csillag 50. bérletet vásárolt az elmúlt évadban, az idén egyet sem, a Kossuth is ötvenet, az idén viszont már csak 10 darabot, egyedül az Október fi Tsz az, ahol tavaly is, az idén is 30 bérletet vettek a tagoknak. A kosárüzem sem jelentkezett, pedig tavaly 40 bérletesük volt, ugyanúgy az AKÖV sem, ahol pedig 6 bérletes járt színházba a tavalyi évadban. Azt mondják a szervezők, hogy a szövetkezetekben most valami újra spekulálnak: hátha a kulturális alap pénzét az új mechanizmusban másra is felhasználhatják. Akárhogy is van, az emberek látják a kárát, hiszen a színház nemcsak szórakoztat, hanem tanít, és nevel is. És végül a csattanó: e sorok írása közben tudtam meg a következőket: a békési járási művelődési ház színpadát még c hó végén lebontják, hogy újat, korszerűbbet építsenek. Az egész hevület és meglepetés tehát hiábavaló volt: ha lenne elég bérletes Békésen, akkor sem tudna hol játszani a színház. Ha csak nem valami pajtában, vagy télen is szabadtéren. Mert kérem, mikor is kell átépíteni egy színpadot manapság? Az évad kellős közepén, és nem nyáron, amikor hónapokig üresen ásít. Ha ez ésszerű, akkor nem szóltam semTakács Dezső I mit. Sass Ervin
