Békés Megyei Népújság, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
1987. szeptember 3. 7 Vasárnap Negyvennégyen vagyunk hatévesek, új iskolások. Most még mindenki komoly, ünnepélyes. Ugye, így kell?.» SZEGFŰILLA TÚ KISKÖZSÉG Szeptember elseje. Tűzhet nyári fénnyel a napsugár, rttégis az ősz első napja ez. De több is ennél. Az iskolásoké, a meghatottságé, a szép élményeké. A tanévnyitók ünnepi óráinak foglalata, szegfűillatú, felejthetetlen. A kaszaperi is ilyen volt. Negyvennégy drága ruhába öltöztetett hatéves kisiskolás rémültei} és boldogan táguló szemében az Szép verset tanultunk az óvodában, elmondjuk itt is. egész világ, a nagy egész belső ragyogásé melegsége. Látni kell a szülők leplezett, kibúvó zavarát a régi iskoláskor feltörő emlékeinek kavargásában, amikor a kicsi hatévest az úttörők kürtszava fogadja, és IIus néni, a jóságos mosoly ú igazgató néni vezeti be kézenfogva az iskolába. Faragó Józsefné, Ilus néni tizenkilenc évesen, 1929-ben jött Kaszaperre a messzi Sopronból. Azóta itt tanít, ebben az iskolában Négy éve igazgató, s most utolsó évét kezdi... A búcsú hangulata, 39 munkás év nagyszerűsége vibrál körülötte. „Édesapáitok, nagyapáitok is itt tanultak. Legyetek forgalmasak, jó tanulók.’1, Hor\ Faragó Józsefné igazgató néni szívből jövő intelmei az új tanév első perceiben. váth Anikó az új első osztályosok nevében szegfűcsokrot visz az igazgató néninek, és elsírja magát. Az úttörőzászlókon selymes villanások, egy-két fehér zsebkendő az édesanyák kezében, és aztán ezer hangon zendül fel a kaszaperi iskola, megtelnek a tantermek, a folyosók, s Ilus néni kezét egyszerre szorítja hat-nyolc szöszih a jú, és kacag az egész szegfűillatú kisközség. Szeptember elseje van... Sass Ervin Bozsó Antalné és Bakk Imréné, a szülői munkaközösség vezető ségi tagjai az ajándékosztó kedves nénik ezen az évnyitóit. Fotó: Demény Gyula Matyi bácsi „nagy vakációja” Bensőséges ünnepségre jöttek össze nemrég Endrőd pedagógusai, hogy búcsút vegyenek Kovács Mátyás kollégájuktól, aki közel félévszázados nevelői munka után végleg lelépett a katedráról és nyugalomba vonult. A pedagógusok nevében Borbély Sándor iskolaigazgató méltatta Kovács Mátyás sokoldalú munkásságát, majd Fülöp Imre és Roik Mihály a nevelőtestület részéről, valamint a tömegszervezetek képviselőd virágcsokrokat és ajándékokat nyújtottak át / a riyugalomba vonuló tanárnak, aki meghatódva mondott köszönetét a kedves figyelmességért. Mindig van abban valami megható, ha egy idős ember — orvos vagy tsz-tag, munkás vagy tisztviselő — becsületben eltöltött dolgos élet után nyugalomba vonul, s különösen, ha egy pedagógus kezdi meg a „nagy vakációt”. Minden munkában megfáradt ember megérdemli ilyenkor a meleg kézszorítást, a köszönetét, a tiszteletadást, a szeretetteljes búcsúztatást Negyvennégy évig tanított, több mint négy évtizedet dolgozott Kovács Mátyás pedagógus, ez az ízig-vérig endrődi tanító. Ily hosz- szú idő önmagában véve is szép teljesítmény. Különösen kevés az olyan ember, aki ugyanazon a munkahelyen töltsön el közei félévszázadot Negyvennégy évvel ezelőtt zsebében a kiskunfélegyházi képzőtől kapott friss képesítői bizonyítvánnyal, tizenkilenc évesen lépett a fekete tábla elé. Akadnak ma már nagypapa korú volt tanítványai is, akiknek gyermekük, unokájuk szintén tőle tanulta a biológiát éneket, földrajzot és mindenkor: az emberséget . Már négy évvel ezelőtt nyugdíjba mehetett volna, de szükség volt rá, s ő szívesen, örömmel maradt. Vajon hány dolgozatot javított ki, hány füzet őrzi piros tintával írt nevét, kézjegyét?... A sok ezer arc, akikkel több mint négy évtized alatt mint tanító a tanítvánnyal szembenézett, ma már kissé elmosódik benne. Nemcsak Endrődön, az ország bármely részébe vetődik is, néha- néha, előbukkan az utcai járókelők tömegéből egy-egy ismeretlen ismerős, fölragyog a szeme, szorongatja a kezét: jó napot, tanító úr! Ugye, nem ismer meg? És ő is mosolyog, de zavarban van, s bár azt mondja; dehogynem, ... dehogynem —, valójában nemigen emlékszik és nem is juthat eszébe a név, a mostani felnőtt archoz tartozó hajdani gyermek arca. Egyszer meg akartam számolni, hányán köszöntek neki az endrődi utcán, az alatt a tíz perc alatt, míg hazulról az iskolába ért: Jó reggelt, tanár bácsi! Üdvözlöm, tanító úr! Szervusz, Matyi bátyám! Kézit csókolom, Matyi bácsi! Előre!... Gyerek, felnőtt, ki -így, ki úgy; nem sikerült, nagyon sokan voltak. Szeptemberben újra szói a tanítást jelző iskolai csengő. Kovács Matyi bácsit azonban már hiába várja a katedra, a fekete tábla és hiába várják az egy osztállyal feljebb lépő tanítványok is. Nyugalomba vonulása alkalmával kívánjuk: éljen erőben, egészségben, a szép élet őszi verőfényében még nagyon sokáig! Sztanyik Károly Magyar nyelven szólva Megelégedéssel olvastam lapunk hasábjain, hogy a Körösökön horgászók ma már nemcsak „horgász nyelven szólva” fognak 4—5 kilós halakat, -hanem a valóságban is. Rendkívül szeretem a halat, ezért olvasom tovább: ....Ez {led ig elsősorban annak köszönhető, hogy a Gyomai Viharsarok Halászati Tsz és a Horgász Egyesület nemcsak a lehalászással, hanem a természetes vizek halállományának mesterséges gyarapításával is törődik...” Megtudom még, hogy a szövetkezet „1967-ben csupán a természetes vizekből mintegy 20 vagon hal lehalászására számít”. A körültekintő halgazdálkodással és a várható mennyiséggel — halkedvelő társaimmal együtt — meg is vagyok elégedve. De mert nemcsak a halat szeretem, hanem kedvelem még — egyebek között — Lőrincze Lajos előadásait is, elgondolkoztatott a tudósításban levő szép szó: lehalászni. Az első pillanatban valahogy szokatlannak hatott, és mert úgy is maradt, vetemedtem arra, hogy elmondjam másnak is. Már csak azért is, mert az igekötők elég gyalyan teszik tanácstalanná az embert. Ez esetben is hogy képzelnénk el? Ha a hal a fán teremne, hát isten neki, lehalásznánk. De mert a vízben terem, kénytelenek vagyunk fölhalászni. Csakhogy ezt nem így mondjuk, hanem kihalásszuk, kifogjuk, vagy egyszerűen fogjuk a halat (vagy a horognyelet). Sajnos, mindennapi beszédünkben igen sok hasonló szabálytalansággal, helytelenséggel találkozunk. Nem sorolok itt belőlük, csupán ízelítőként említem, hogy gyakran hallani, ha valamely vállalat eleget tesz valamilyen szállítási kötelezettségének: „le- szállítottuk az árut...” Pedig elszállították. Mások letárgyalták vagy kitárgyalták azt, amit megbeszéltek, megtárgyaltak... Az efféle helytelenségek elburjánzása elleni következetesen helyes nyelvhasználatra kellene törekednünk, még akkor is, ha az inkriminált szó „horgász nyelven szólva” esetleg helyesnek tűnik. Beck Zoltán
