Békés Megyei Népújság, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

I

KÖRÖSTÁJ

_________KULTURÁLIS MELLÉKLET

A

z alföldi

ifjúság honszeretetéről a felnőttekhez szólva

O

sztályfőnökként úti- csomagom készítettem, hogy gimnáziumi fiú- (II. a) osztályom Békéscsabáról Sopron vidékére vezessem; Győrig a Wiener- Walzeren, majd autóbuszon, amikor megérkezett a Köznevelés 1967. május 26-i száma, többek között Bölcs István „Mit tudnak honis. méretből?” című írásával. A cikk a gyulai és a kőszegi középiskolák honismereti tudásszintjéről, a táj keltette érzéseiről adott képet. A honismereti téma egészen közel áll hozzám, tehát mint érintett olvastam. Gyula és Békéscsaba hají- táisnyira fekszik, ami áll a gyulai, az áll a csabai diákra is. Különösen azokra a sorokra figyeltem, amelyek a kőszegi diákok Gyula vidéki benyomásait adták vissza, akik szánakoztak, mert a szegény gyulaiaknak azon az „unalmas” síkságon kell élniük. »

Egy elhatározással indultam az útra, amely Sopronba, Fertőbozra, Fertőrákosra, Brennbergbányára,

Nagycenkre, Fertődre, Pannonhalmára és Győrbe vezetett. Mindent láttunk, amit időnk engedett. Visz- szatérve a tanulmányúiról osztályfőnöki órán papírt vetettem elő meglepett arcú tanulóimmal és fölírattam a kérdést: „A látottak * után hol laknátok hát szívesebben és miért?”

E

gyetlen egyértelmű, szülőföldről elvágyakozó írást kaptam. A válasz jobb megértése érdekében tudnunk kell, hogy a diákzenekar zongoristája végigduzzogta az utat, az osztályfőnöknek leplezetlen neheztelését mutatta, mert indulás előtt felkorbácsolta hangulatát a nyiratkozási felszólítás. A rezignált, érzelmileg telített válasz így hangzott: „Nekem különösen Sopron tetszett először, mert szép, rendezett, tiszta utcád és a régiségek mellett modem létesítményei is vannak. Én szívesebben laknék Győrben, A várost hazautaztunkban futtában néztük meg, da ez is elég vólt ahhoz, hogy megállapítsuk, Győr egy lüktető életű, forgalmas nagyváros, ahol az emberek általában kedvesebbek, mint az alföldi városok lakossága.”

A fiúk nagy többsége — ha a látnivalókban bővelkedő táj hatására motiválták is véleményüket — az allföldön eltöltött 16 év meghatározó erejétől nem szabadulhatott. Érdemes idézni a legtipikusabb nyilatkozatokat:

„Én a festőién szép Brennbergbánya környékén szeretnék lakni, mert ez ragadta meg leginkább figyelmemet. Viszont az alföldet, vagyis Békéscsabát nagyon szeretem, mert ezt szoktam meg.” — „Nekem tetszett mindegyik város, de azért én Csabán lakom legszívesebben. Itt hozzá vagyok szokvj az alföld- höz és a mezőgazdasági környezethez.” — „Ami a táj szépségét illeti, az igen szép, de csak egy kis ideig,

utána meg lehet unni az örökös,, bizonytalanságot, hogy ott nem lehet nyugodtan megállni, mindig .gurul’ valamerre az ember.” — „Nekem nagyon tetszett a vidék, a hegyek, az erdők. Szeretek sétálgatni benne. A jó levegő és egy kis testmozgás sem árt. Lakni nem laknék ott, de nyáron egy-két hónapot el- töltenék.” — „De legjobb azért itt az alföldi városban, Békéscsabán, mert itt születtem.” — „Én inkább a Nagyalföld területén laknék szívesebben. Ezen bélül nem föltétlenül Békéscsabához ragaszkodnék, hanem inkább Debrecenben vagy Szegeden élnék. Az biztos, hogy ott (Sopron vidékén) változatosabb és szebb a táj, de szokás dolga, és én itt születtem, ide vágyók. Nem - is a klíma, mert ott nincsenek olyan magas hegyek, hogy az alföldi ember számára elviselhetetlenek legyenek, hanem az emberek életmódja inkább, ami idegen.” — ..Legszívesebben itt laknék Békéscsabán. Én itt szoktam meg az életet az Alföldön. Itt is lehet tanulni, úgy, mint máshol. Emellett sok a munkalehetőség, most épülnek a gyárak, mint a csabai konzervgyár. Ha pedig szép tájakat akarok látni, elutazom egy pár napra Egerbe vagy Sopronba, de pár nap múlva visz- szautaznék Békéscsabára.” — „Az ottani táj változatosságával ragadja meg az embert, de hamarosan börtönnek tűnik, mivel a szem nem lát el messzire. Szerintem az Alföld varázsa a messzi rónaság és én itt csak jobban érzem magam, itt akarok élni.”

A

kár nagy A-val írva konkrét tájegységként, akár kicsivel, a tájjelleget szeretve érzik magukénak inkább az alföldet ezek a fiúk, a gyermekkori élmények hangja szólal meg bennük. Hogy ez így áll, kitűnik a Budapestről édesanyjával Békéscsabára költözött tanítványom érveléséből, aki a soproni kirándulás után így válaszolt a kérdésre: „Én szívem szerint ebben a pillanatban Budapestet választanám. Itt felvetődik a gondolat, hogy ez a főváros, az ország legnagyobb városa, de én nem ezért választanám ezt habozás nélkül. Budapest nekem sok élményt nyújtott, ott születtem és ott éltem tizenöt éven át”

Bölcs István Köznevelésbeli ’ írásának kőszegi diákszereplői kissé bántóan sajnálták le az alföldi ifjúság „unalmas” sorsát. A békéscsabai fiúk válaszaiban nyoma sincs a visszasajnál- kozásnak, de kifejezésre jut bennük a petőfii „tán csodállak, ámde nem szeretlek”. Éppen ez a középiskolai tanulmányi kirándulások célja: megismertetni az egész országot, hogy jobban, tudatosabban szeressék ifja- ink a szükebbet, a szülőtájat

Itt le is zárhatnánk a kérdést, de nem tennénk jó szolgálatot. Ha már megközelítettük, ne hagyjuk ott felében-harmadában.

K

iegészítésül el kell mondanom, hogy mostanában állított meg az utcán egy volt-tanítványom.

1956-ban őt is kikavarta a forgószél 16 éves fejjel Franciaországba, majd tíz év után visszatért Békéscsabára, nem látogatóba; munkát vállalt, dolgozik. A döntést hozó tényezők között első helyen a honvágy fürkészhető ki szavaiból. Ahogy Petőfi mondta:

„Hova szívem, lelkem

Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Üjra látom végre születésem földjét.”

De ő is elmondta Adyval:

„Messze tornyokat Szédül, elbusong s Amelyből vétetett.’

Felnővén a mai ifjúság túlnyomó többsége, túl a szülőföld anyatejjeí szívott szeretetén, úgy fogja szemlélni szőkébb hazáját, ahogyan a fenti példáim diákzongoristája: kritikusan s nem fog beletörődni az indokolatlan nyomasztó hatásokba. Nem a hegyet fogja ő az alföldön számon kérni a sorstól, de a szobrot, a fürdőt, a kialakítható miliőt föltétlenül. Joggal, üdvösen fog lázadni, ha a helyi köz- gondolkodás stagnál és érzéketlen.

E

gy gyakorlati példával élve, azokat fogják támogatni, akik sajnálják a Sellő-dísz eltüntetését a békéscsabai Kossuth térről rendezés ürügyén, akik emléktáblát akarnak a tanácsháza falára az 1891-es agrármozgalom évfordulóján, akik a Munkácsy-szobrot a helyére tennék, akik lépéseket tennének a Gyulához hasonló városkép kialakításához, ahol lehet. (Nem a

látogat sorba lehull a porba, ,

*

békéscsabai nagy vívmányok elvitatásáról, lekicsinyléséről van szó, de Békéscsaba közigazgatási központ — ez vitathatatlanul szükségszerű történeti tény —, ami kötelez is!)

Féltve kell figyelnünk kulturális, városképi, tájjellegű értékeinkre az alföldön, amelyekért ide külföldről is eljönnek. (Méltánylást érdemel Sass Ervin igyekezete — Békés megyei Népújság 1967. július 27 —, aki a Gyulai Várszínház jellegét s egyben jövőjét féltve bírálta Both Béla Érdemes művészt, a Huncut kísértet rendezőjét.) Még fokozottabb gondot kell fordítanunk tereink, utcáink művészi színvonalának emelésére, mert azzal is nevelünk! Mindezt abban a tudatban kell tennünk, hogy a sarkunkban lépegető nemzedék honszeretetét ne hígíthassa indokolatlanul a mi mulasztásunk szülte nyomasztó érzés. Virágh Ferenc

Lázár János

Árbocok

*

Kátay Antal:

Ha tűz van

A szirénák felbolygatták a várost;

— valahol tűz van, emberekJ a rádió is híreket sugároz;

— valahol tűz van, emberek!

Harangok kongnak, jajgón< egyszavúan:

— valahol tűz van, emberek!

Temetnek némán, siratnak jajtalan:

— valahol tűz van, emberek!

Bombák robbannak, szárnyas hiéna üvölt:

— valahol tűz van, emberek!

Füstöt okád országnyi rét az égre:

— valahol tűz van, emberek!

Fákba harap a gyilkos piros szörny:

— valahol tűz van, emberek!

Égnek a házak, parittyázik a zsindely:

— valahol tűz van, emberek!

Folyók páráinak, medrek száradnak,

— a világban tűz van, emberek!

Az elvadult tűz sziklákat olvaszt,

— s oltani már a tengerek, akkor már azok kellenek!

ÚJ KÖNYV ;

Szabó Pál: Harangoznak

A negyvenes évek elején íródott a kötet két regénye, de mát sem vesztett frisseségéböl, mondanivalójának érdekességéből s főként derűs humorából.

*-A címadó regény egy menhelyen fel serdült leányka és egy félárva fiú története. A mese alkalmat ad az írónak, hogy a maga valóságában mutassa be egy bihari falucska mindennapi életét, jellegzetes figuráit, akik között nem nehéz felfedezni az író későbbi regényeinek több kitűnően jellemzett szereplőjét Különösen vonzóvá teszi a regényt az író ízes, egyéni stílusa, nyelvezetének töretlen magyarossága.

<wwwwwwwwvw\o/wwwvw< ^/vwvwvwv^^^wv

A Hafyty HIÚ Oívzáfyul fali

Tenger, lányok, fiúk: es a többiek — Utazás diák módra

Hárman mennek, beszél- getnek... nos nem, nem a hasonló című kisregényről lesz szó, hanem három diákról, akik, ha ugyan keveset is beszélgettek, de ami a menést illeti — hajón, vonaton, buszon, autóstop- palf zöldséges szekéren és gyalog —, hát abban nem volt hiány.

Mentünk, hárman 2700 forinttal. Az fejenként 100, ebből lejön útlevél, útiköltség; marad 500, egyenlő 28—30 leva. Nem sok, de mi mentünk — összesen kilenc kiló szalonnával és egyetlen utazótáskával. A szalonnát — utólag mindhárman bevalottuk — következetesen igyekeztünk elveszejteni. Nem sikerült; hűséges szalonna volt, kitartott az utolsó dekáig.

Egyszóval, mentünk Románián át Bulgáriába, a Nagy Kék Országút felé.

A vérbeli turista mielőtt útnak indul zsebkönyveket, térképeket, szappant,

rúzst (egy-két tucatot) ésa- többit vásárol.

A dilettáns turista pedig ámul-bámul, mert nem érti a csíziót, és nem tudja, hogy Bukaresttől — ahol egy másik vonatra kell szálljon, ha Bulgáriába akar utazni, négy leit kell fizetnie a helyjegyért. Látni kellett volna a bukaresti pályaudvaron az időközben összeverődött tizenegy magyart. Akiknek szintén nem volt egyetlen leiük, következésképpen helyjegyük sem. De azért a vonaton mégis elfértünk valahogy...

Késő délután, mire Várnába érünk. Ma nincs idő városnézésre, a sátorveréshez keresünk alkalmas helyet. A legközelebbi camping alig négy kilométer, a legtávolabbi park ötszáz méter. Az utóbbi mellett szól, hogy mondhatni ingyen van.

Romantikus szirtfok a tenger felett, remek kilátás; kár, hogy sem ebből, sem a parkból alig látunk valamit. Esteledik. Sátrat verünk; közben párosával, majd csoportosan jönnek a nézelődők. Lehet, hogy magyarokat, lehet, hogy sátorverést látnak először, mindenesetre igyekszünk. Aztán kész. Alvás. Éjjel kettőkor zseblámpafény, bocsánatkérő hang; — Önök milyen nemzetiségűek? Először bolgárul, majd oroszul és végül németül. — Ungarci — állapítja meg a rendőrőrmester és sapkájához emeli a kezét. Mond valamit, talán jó álmokat kíván és megy.

— Furcsát álmodtam — közli Mihály reggeli sátorbontás közben —, Don Carlos itt ült a lábamnál és énekelt.

Ami végeredményben nem is olyan különös, ha az ember két sétány és egy szökőkút híján a szabadtéri színpad tövében ver sátrat.

,Sietünk, hét órakor indul a burgaszi hajó.

Burgasz. Személy- és fehérhajók. Lánccsörgés, kiabálás, autózúgás. Nyiizs\