Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-20 / 169. szám

1967. július 20. 4 Csütörtök A Balatonnál kezdődött, Tótkomlóson és irezriában folytatódik A szőke, komoly arcú Hans Jürgen nagy figyelemmel hallgat­ja a fehér köpenyes férfit, s bár egy szót sem ért — a tolmács még nem fordítja —, már kezében a jegyzetfüzet és ír. Feljegyzi a számokat és amikor németül — anyanyelvén — is hallja mit mondtak, melléjük írja a szöve­get. A tótkomlósi Viharsarok Ter­melőszövetkezet tyúkfarmján va­gyunk. Hans és társai csodálattal adóznak a tojásgyárnak, és kíván­csian figyelik a zajosan kotkodá- csoló, káráló baromfit. Azután Raimund lép elő. Nyakában film­felvevő és fényképezőgép. Fel­váltva használja, akárcsak egy igazi fotóriporter. S hogy mi lesz, ha felnő? — Természetesen fotóriporter, — ez a határozott válasza, a töb­biek pedig nevetve heecelik. [ — Biztos, hogy van film a gé­pedben, Raimund?... A króniká­ban látni akarjuk a képeket! — De Raimund mit sem törődik ez­zel, magabiztosan fényképez, hi­szen ő is és Hans is, a drezdai Heinz Greif iskola úttörőkróni­kásai, s nem akarnak otthon szégyent vallani. Megörökítik hát a húsztagú drezdai úttörőcsa­pat élményeit. A drezdaiaknak is a strand a legkedvesebb Élmény pedig van bőven. A vendéglátó tótkomlósi úttörők gondoskodtak arról, hogy a tíz­napos látogatásról sok-sok kedves emléket vigyenek haza a drezdai­ak. A kérdésekre, hogy kinek mi tetszett legjobban, szinte egymás­sal vetélkedve válaszolnak. Chris­ta Kustenek — a csapat női veze­tőjének — nem kis fáradságába nem először járt nálunk. A tábo­rozás után az ő segítségével foly­tatódott a barátság. Levelek ér­keztek Tótkomlósra Drezdából és viszont. Így született meg az öt­let is Vezsenyi László kezdemé­nyezéseként, hogy hívják meg a drezdai barátokat szűkebb hazá­jukba: Tótkomlósra. Klaus Krőnert nyolcadikos ta­nuló e látogatásról így nyilatko­zik: nem is gondoltuk, hogy ilyen szeretettel várnak bennünket, akármerre megyünk mindenütt ezt tapasztaljuk. A magyar pajtá­sok igazi- jó barátaink és nagyon köszönjük azt a kedvességet, hogy ilyen felejthetetlen élményt nyúj­tottak nekünk. A viszonzás a mi részünkről sem marad el, hiszen nemsokára Drezdában ismét ta­lálkozunk. Hogy dalolják a „Favillát’' németül? Autóstop Ma is divat, de a korábbi években még inkább divat volt, hogy a nyári kirándulni szándé­kozók, a járművel nem rendel­kezők autóstoppal járták be az országot. Az idén, mintha valahogy alábbhagyott volna ez a divat. De hogy nem halt ki, az biztos. Nemcsak a fiatalság tanulé­kony. Egyszerű példa erre a kö­zelmúltban látott autóstop. Motorkerékpáron igyekeztem Gyuláról Csabára. Előttem egy Warszawa húzott a város felé, ám. jól időzített pillanatban égy fejkendős nénike — úgy 60- on túl becsültem — magasba lendítette piaci kosarát, mire a kocsi fékezett és megállt. Nos, nem tévedés, nem is véletlen, ez autóstop volt a javából, csak most nem afféle 16—18 éves csinibaba intett, hanem egy idős nénike. A személygép­kocsi vezetőjének becsületére legyen mondva, felvette a nénit, és máris robogtak tovább. így van ez, a példa ragadós! H. F. került, míg sorrendbe szedi és el­mondhatja a pajtások válaszait. Voltak Gyulán, látták a várat, a híres strandfürdőt és ellátogattak Szarvasra, Gyopáros-ra, Békéscsa­bára is. — A táj, az Alföld, a városok és falvak nagyon szépek — mond­ja Christa —, de a legjobban a strandfürdők tetszettek. — A mi gyerekeink nem bírják a nagy hőséget — teszi hozzá Herbert Scheer, a csapat helyet­tes vezetője. — Nálunk 18—22 fo­kos az átlagos hőmérséklet, itt viszont 30—35. Így hát nagyon jó a délutáni strando-lás, persze nemcsak ezért,1 hanem őszintén szólva, mi is szeretjük a vidám kikapcsolódást, a játékot. Egy régi barát segít A tótkomlósi és drezdai úttörők jól ki is használják ezt a lehető­séget, s egyre mélyebb a barátság közöttük. Persze, ez a kapcsolat már nem új keletű. Tavaly Bala­tonalmádiban nyaraltak egy tá­borban. Itt találkoztak Wolfgang Fiedenbergerrel is, Drezda egyik kerületi ifjúsági vezetőjével, aki régi ismerője megyénknek, és már A tótkomlósi pajtásoknak is bi­zonyára nagy élmény lesz majd a drezdai látogatás. Huszonnegyedi­kén indulnak. Folytatódik tehát a barátság Németországban és szálai tovább szövődnek, erősöd­nek. Egyelőre viszont itthon az a legnagyobb gondjuk, hogyan sze­rezhetnek még több örömet ked­ves barátaiknak. No és az is, ho­gyan kell dalolni azt a dalt németül, hogy Favilla, fakanál, fatányér... Közös kirándulásaikon próbálgatják és most is, amikor visszafelé indulnak a baromfite­lepről. A német pajtások zászlaja alá sorakoznak tótkomlósiak és drezdaiak vegyesen. Most már a nagy hőség sem számít. Vidáman dalba kezdenek, szabad fordítás­ban valahogy így: Holzgabel — Holzlöffel — Holzteller... Ahogy a faluba érnek, az utcá­kon meg-megállnak az emberek. Ismerős a dallam, csak nem tud­ják, hogy miért, de amikor a magyar pajtások így folytatják: meghalok, meghalok a babámért... akkor felismerik és nevetve inte­getnek felénk. Kasnyik Judit Azt hittem9 öregebb leszek... Elrévedés, de csak egy pillanatra. Békéscsabán, a Szarvasi úton kétnaponként, délután 3 órakor égy ősz hajú néni illeszti a zár­ba a kulcsot, s kinyit egy kis sze­rény, utcára nyíló ajtót. Bent csak pár percig marad egyedül két és fél ezer kötet könyvvel, mert aztán, mintha csak itt ad­tak . volna egymásnak randevút, felnőttek, fiatalok, de főleg gyer­mekek töltik meg a helyiséget. „Anyuka kölcsönöz.” így hívják Szabad nénit, így is szólítják a könyvtár látogatód korosztályra való tekintet nélkül: „Anyuka”. Meglátogattuk. Éppen egy kis kerekasztal konferenciát tartott nyolc-tízéves gyermekolvasóknak. Elmondta nekik, hogy most nyá­ron mit érdemes olvasni, és ke­resztnevén szólítva a gyerekeket, úgy javasolt, hogy abban benne volt az ifjú olvasó jellemének is­merete is. — Itt nőttek fel ők a szemem előtt, s még emlékszem arra, hogy a Jóskáknak vagy a Pannikáknak milyen könyvet kölcsönöztem ki először. Bonyolult, érzelmi és ér­telmi ismeretet kíván egy könyv­tárostól az, hogy fokozatosan ka­pássá rá a gyermekeket a jó könyvekre, a mindig nagyobb szellemet igénylő művek megked­velésére. Mi, annak idején, gyer­mekkorunkban rendszertelenül olvastunk. Azt böngésztük, ami éppen a kezünkbe akadt. A könyveknek nagy a jellemformá­ló ereje. A romantikus gondolko­dású gyermek szeretne olyan ne­mes szívű, becsületes hős lenni, mint egy-egy kalandregény fő­alakja. De éppen úgy mérgezhet is a könyv, ha rossz... Még a jó könyv is, hogy ha kellő alapok hiányában avatatlan kezekbe ke­rül. Minden könyv egy-egy tég­la az olvasó jellemének fejleszté­sében; tudnunk kell, hogy a fun­damentumra az évek múltával milyen „téglát” helyezünk. A napokban a 3. számú fiók- könyvtár vezetője magas kitünte­tést kapott: a Művelődésügyi Mi­nisztérium a Szocialista Kultúrá­ért Érdemérmet adományozta Szabad néninek. — Mit mondjak? Nagyon bol­dog vagyok, hiszen két lányom, Olga és Lívia már megkapta ezt a kitüntetést. Most én is. Évekkel ezelőtt azt mondtam, ha hetven­éves leszek, megválók ettől a könyvtártól. Tudniillik, akkor azt hittem, hogy ha betöltőm a he­tedik ixet, sokkal öregebb le­szek. Most úgy érzem, hogy majd nyolcvanéves koromban... Ha ad­dig szükség lesz a munkámra, szívesen vagyok a könyvek, de főleg az olvasók között... Ternyák—Demény Simon Lajos: INTERMEZZO — Igaza van a kolléga úrnak — mondja a választékos modorú Cingráber taxisofőr, miközben egy cigarettát ropogtat az ujjai között —, némelyik nő úgy hisz a férfiemberben, mint keresztények a szentírásban. Múltkor az Udva­ros utca 57/c. elé kértek sürgősen egy taxit, én voltam a soros a fu­varban. Kicsit várni kellett, szó­rakozottan megnéztem a névtáb­lát a levélszekrény alatt, amelyen az állt: Keresztes Pál, oki. épí­tészmérnök. — Ott álltam a házacska előtt, s egyszerre azt láttam, hogy egy zabálni való kicsi nő szalad a lép­csőn lefelé, egyenesen neki a ko­csinak. Szaladás közben gombol­ta a kabátját, azonnal láttam, hogy sürgős a fuvar. Nem volt már mai csirke, kolléga úr — ha­gyott fel Cingráber végképpen a választékos beszéddel —, harminc és harmincöt között lehetett. Tud­ja, kolléga úr, a jó borbély meg a jó taxisofőr szóval tartja a pá­cienst, szinte hivatali kötelesség­nek tekinti. Hát én megkérdez­tem: — Hová ilyen sürgősen, nagy-» ságos asszony? Az asszony úgy vallott nekem, mint a gyóntató papnak. — Most telefonált az uram, hogy délig átvehetem az újítási pénzt. Azért rohanok, mert tudja a szaktárs, hogy a pénz addig jó, amíg meleg. Pajtáskodva nevetett, én pedig azonnal láttam, hogy kereshetek nála valamit. Vezetés közben be­hunytam egy pillanatra a sze­mem, ez a szokásom,- amikor vak­merő játszmába kezdek. Arra kö­vetkeztettem, hogy ez a nő a mér­nök felesége lehet. Vakmerőén megkérdeztem. — Hogy van a kedves mérnök úr? A tükörből figyeltem az asszony arcát, irtózatosan meglepődött. — Honnan ismer minket? — kérdezte, én meg ismét behuny­tam a szemem, mert akkor vállal­koztam igazán a vakmerő dolog­ra Hanyag eleganciával elővet­tem azt a csomag amerikai ciga­rettát, amit vagy három héttel az­előtt tukmált rám egy angol pa­sas, azzal kínáltam az asszony­kát, magam is rágyújtottam, ám­bár nekem túlságosan gyengécske az a füstölnivaló, és azt mond­tam: — A mérnök urat csak egyszer láttam, de a nagyságos asszonyt már egészen jól ismerem. Majd­nem mindennap látom. Behunytam a szemem és elszán­tan azt mondtam magamban, most vagy soha. — Asszonyom — mondtam ir­tózatos vakmerőén —, nem kerte­lek, ez az utolsó alkalom, hogy bevall jam, hónapok óta várok a telefonjára... Az asszony olyan lélegzetet vett, hogy szinte csuklott, a tükörből láttam, hogy egy picit tátva ma­radt a szája. Azt is megfigyeltem, hogy alaposan végignézett, a hó­fehér ingemen akadt meg a te­kintete. Szerencsém volt, egy órá­val azelőtt esküvőre fuvaroztam egy fiatal párt, előtte hazaugrot­tam inget váltani. Az asszony hir­telen másra akarta terelni a szót, váratlanul megkérdezte: — Hogy lehet az, hogy maga lé­nyegében fizikai dolgozó és még­is ilyen szép hófehér inget visel? — Asszonyom — mondtam —, az ember akkor is őrizze meg a méltóságát, ha pillanatnyilag csak taxisofőr. Az úr — mondtam ne­vetve, de úgy, hogy legyen benne egy kis keserűség is —, a pokol­ban is úr. Egy úriembernek le­gyen huszonnyolc darab fehér inge, tizennégy a szekrényben, ti­zennégy a mosónőnél. — Kicsoda maga voltaképpen? — kérdezte izgatottan az asszony. Hát megint csak behunytam a szemem. — Most még csak taxisofőr va­gyok, asszonyom. De hamarosan az úr kollégája leszek. Ugyanis még egy vizsgát kell letennem a gépészmérnöki diplomáért. A tükörből láttam, hogy a dere­sedé halántékomat nézi. Termé­szetesen, kihasználtam ezt is. — Igaz, nem vagyok már mai gyerek — sóhajtottam —, de a magam fajtája ragadja meg az alkalmat, és akkor tanuljon, ha engedik. Azaz, ha engedik, foly­tassa a tanulmányait, mert én nem ma kezdtem az egyetemet. Már negyvennégyben elvégeztem az első évfolyamot, a következő­ről kivágtak. De nem folytatom, asszonyom, hiszen ez a múlt, a múlt ugyebár csak hátrafelé for­gó kerék, nem szabad vele tö­rődni. A lényeg az, hogy kiebru- daltak az egyetemről, a nehéz idő­ben el kellett helyezkednem sze­neslegénynek. Akkor, bizony, munka közben nem viselhettem ilyen fehér ingeket, asszonyom. De munka után akkor is felöltöt­tem a fehér selyempuplint és fel­húztam az arany pecsétgyűrűt, mert az emberi méltóságot a leg­mélyebb pokol fenekén is meg kell őrizni, asszonyom! A választékos szavú Cingráber az utolsó szavakat átszellemülten mondta, mint a színész. A kocsi mellett megszólaló telefon döb­bentette a valóságra. — Hát ez lett a vége, kolléga úr — mondja, miközben a tele­fonhoz ballag —, az lett a vége, hogy a nagyságos asszony megad­ta a barátnője telefonszámát. Még nem tudom, mit kezdjek ve­le, sajnálom, mert ha teljesen be­kerítem, nem tudom, hogy elcsíp- e még magának egy igazi mérnö­köt.

Next

/
Thumbnails
Contents