Békés Megyei Népújság, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
1967. Június 25. 4 Vasárnap Költségvetés kultúra így talán nem is egészen pontos a cím —, költségvetés szó helyett a „pénz” felelne meg inkább. Nagyon aktuális kérdés napjainkban, hogy az iskolán kívüli népművelés bázisai, a kultúrházak milyen anyagi forrásból és mennyit költhetnek arra, hogy községükben és a községünkhöz tartozó tanyaközpontokban, tsz-központokban tárgyi feltételek hiánya nélkül virágozzék a kulturális élet. Hogy megközelítőleg helyes képet kaphassak és kaphasson az olvasó, ilyen vonatkozásban, kutatómunkát végeztem megyénkben, s kultúrház- igazgatokkal, községi vezetőkkel: párttitkárral, tanácselnökkel, tanácstitkárral találkoztam; s meggyőződhettem elvi állásfoglalásaikról, s a gyakorlatról Igen, ezt elmondhatjuk: 1945- tól 1958-ig valóságos iskolán kívüli kultúrforradalmat jelentett az, hogy a tíz év alatt gomba módra nőttek ki a földből a kultúrházak,mintegy objektíve is mutatva: az iskola mellett van egy olyan bázis, ahol a kultúr- szomjas felnőttek és fiatalok egyaránt intelligens környezetet, s hogy ezt a kifejezést használjam: megfelelő kiszolgálást kapnak. Megyénkben még az elmúlt években is szép számmal épültek új kultúrházak. De egyelőre maradjunk a bűvös tíz esztendőnél. Ekkoriban a községi tanácsok éveken keresztül kuporgatták pénzecskéiket, hogy mielőbb felépüljenek ezek az intézmények. A falu lakosai bizony sokszor orroltak ezért, mondván, jobb lenne talán először járdákat építeni, jobb lenne, ha a közművesítésre fordítanák a községfejlesztési alap túlnyomó részét. Ez a szinte aránytalan, a kultúrházak javára történt költekezés meghozta a maga reakcióját is. Meg kell mondanunk, hogy a kultúrházak megteremtődését követő években — a televízió konkurrenciája sem jelentkezett még —, a nagy néptánc és műkedvelő színjátszás „fénykorában” megfeleltek a célnak a művelődési otthonok. Az emberek tömegesen tódultak igényes és igénytelen rendezvényekre egyaránt. Most már azonban válogatnak... A közönség igényes, s ebben sokat köszönhetünk a televíziónak is; bár két élű fegyver ez, hiszen a kutúrházak bizonyos elnéptelenedéséhez is vezetett. Pontosabban a közönség nem hajlandó mindent megnézni a kul- túrházban; — furcsa, de így van — főleg a televízióból ismert művészeket szeretné leginkább életközeiből látni, vagy hallgatni. Mi köze mindehhez a költségvetésnek? Annyi, hogy egy, mondjuk háromezer lakosú községben egy hónapban négy rendezvényre sikerül megfelelő „házat” biztosítani, akkor az már igen jó. Viszont egy ilyen nagy művelődési otthon fenntartása, s a hozzá tartozó park gondozása évenként legalább 50 ezer forintot felemészt, s közben — mivel nincsenek megfelelő kis helyiségei az egyre divatosabbá váló szakkörök, nyelvtanfolyamok, klubok szervezéséhez — ezek az objektumok lassan korszerűtlenné válnak. Az előbb említett ősz- szeg így is a községfejlesztési alap bevételének mintegy 30 százaléka. A községfejlesztési alapot pedig mostanában már szinte megyénk valamennyi községében, igen helyesen, járdák építésére, közművesítésre, a községek rendezésére, szépítésére fordítják. A tízéves nagy hullám lecsillapodott, az éjjel-nappal néptánc, műkedvelő előadások száma megcsappant, s itt állnak ezek a hatalmas épületek ilyen kis községekben négyszázas férőhellyel, és ezenkívül legfeljebb két öltözővel, meg egy mellék- helyiséggel. Bővíteni kellene tehát, klubszobákat kellene létre| hozni, de azonkívül támogatni kellene a kis tanyaközpontok j kulturális életét is, pezsdíteni kellene az embereket — de ma egy ilyen kultúrház költségvetése ép- | pen csak arra elég, hogy a kul- túrházigazgató és az esetleg egykét szakkörvezető az illetményét, és tiszteletdíját felvegye. jW ondhatnám így is. A cikk elején említett vezetők reálisan, tárgyilagos hangon a kulturális élet jobbátételének érdekében panaszkodtak; ilyen vonatkozásban a KÖFA még hosszú éveken keresztül 'képtelen arra, hogy klubhelyiségekkel, szakköri helyiségekkel bővítse a kultúrházat. Egyelőre van: a tehetetlenül széttárt kar, és az a remény, hogy talán állami támogatást kapnak; egyedül csak az adhat megnyugtató választ, megoldást. A kis községek kul- túrházai csak alig, vagy sehogy- sem tudják teljesíteni tervükben azt a bevételt, amely zavartalanabbá tehetné pénzgazdálkodásukat Bizony igen szorosan kapcsolódik ehhez, hogy nem egy faluban szinte egymás kezébe adják a kilincset a kultúrházigaz- gatók, vagy teljes erejükkel a mindenáron való, úgynevezett pénzes rendezvények szervezésére törekednek, — eléggé számításon kívül hagyva mind a világnézeti, mind az esztétikai nevelést. Valóságos kis önálló szín- házasdit, vagy nem is tudom minek nevezzemet játszanak, nehogy csődbe, a tönk szélére jussanak. Hogy a művelődési otthonok pénzgazdálkodásában mit hoz a gazdasági reform, pontosan nem tudhatjuk. De, hogy az előbb említettek veszélye fenyeget, erről helyszíni tapasztalatok alapján győződtem meg. Kár lenne pedig: ezek az intézmények nem ilyen céllal készültek... Ternyák Ferenc Üj termékek bemutatója a gyulai Vérfürdőben A Békéscsabai Kötöttárugyár új frottír strandcikkeiből tartott bemutatót a héten a gyulai Várfürdőben. Az eddigi 100 %-os pamutanyag helyett hazai poliamid selymet dolgoztak az alapkötésbe és így az új anyag kevésbé nyúlik, alaktartó és ezáltal élettartama is hosszabb, valamint mintázási variációja is nagyobb. Felvételeink a bemutatón készültek. Fotó: Demény AVVVmMWWViVmWMWWVUMVVWmWVVmUVVMWVV\VVWV\' tUVVWVVVWVM VWVWWVWWtWVVWWWWVWW» WVWW WIAWIVYWIVIVYWWWWWYVVWWWYWYW1 Botvánszki Tános: \ SÁRGASZEMŰ Hét ágra sütött a nap. Még itt, a Balaton is elviselhetetlennek tűnt, ha az ember történetesen nem a habok között hűsölt, hanem — mint én — mélázva ült a homokon. Jutka a gyerekkel beevezett. A fiúnak ez volt első vakációja, amit velünk töltött Valahogy mindig úgy alakult, hogy nem jöhetett velünk, mióta elvégezte a középiskolát. Az egyetem még ilyenkor, nyáron is lefoglalta. Hol nyári táborozás, hol munkatábor. Most aztán az anyja jóformán lélegzethez sem engedi jutni. Azt szeretné, ha állandóan vele lenne. Azon gondolkoztam, hogy bedobom magam a vízbe, amikor mellém — mintegy öt méternyire — egy fekete asszony telepedett, enyhén pocakos férfi társaságában. Ez talán még nem is lett volna furcsa, s az sem, hogy szlovákul beszélgettek, hiszen itt a Balatonon vagy akár Pesten is már annyira megszoktuk az idegen nyelveket, a turistákat, hogy ebben semmi feltűnőt sem találhattam volna. Ami megragadott, az a nő pillantása, jobban mondva a szeme volt. A nő fekete haja által keretezett homloka alatt különös szemek ültek, s villantak rám egy pillanatra. Sárga szemek. Hol láttam én ezeket a szemeket? Mert hogy láttam vagy ezeket, vagy ezekhez hasonlót, az nem vitás. De hol? Hol is...? Igen... 1944 december vége, visszavonulás... A század, vagyis inkább csak maradéka, mellékutakon törtetett a magyar határ felé. A hadnagy úr már régen nem ordított. Pedig szerette kiereszteni a hangját. Olyan zamatos magyarsággal, mint ő, senki sem tudott a században ordítani. Csak ő tudta, így, hogy: „A kurva istenit a tetű fajtátoknak, mozogjatok senkiháziak, mert mind itt döglünk!” De akkor már harmadik napja nem hallottuk hangját. Csak maga elé bámulva zihált, törtetett előre. Mi sem beszéltünk hangosan, csak úgy a fogunk között, s azt is csak nagyon ritkán. Mióta a frontra kerültünk, először volt ennyire egy akaraton a század. Féltünk. Igen, azt hiszem, féltünk. Mindenki, de különösen én. Szerettem volna látni a fiút. Miklós hozta a hírt — sebesülési szabadságról visszatérve. — Fiad született, Pista. — És Jutka? Ö hogy van? — úgy emlékszem, ez volt az első, amit ki tudtam nyögni. — Nyugodj meg, Pistám, jól van, ő hozta át hozzánk a gyereket megmutatni. — Milyen? Miklós arcán mosoly rebbent. — Szép. Kis fekete haja van. — A szeme? — Olyan, mint a tied, az is fekete. A szája meg, mint az egy- filléres, kis kerekecske, mindig csücsörít, valahogy így, — mutatta összehúzott szájával, mely fölött tömör, vörösesszőke bajusza a csücsörítés következtében úgy állt, mint a súrolókefe. Körülöttünk a fiúk mosolyogtak. Volt köztük olyan, aki talán utoljára. Azt hiszem, én is vigyorogtam. — Jutka azt mondta, ha elkészül róluk a fénykép, elküldi neked. De hát te is tudod, a tábori postára már nemigen számíthatunk. Én is alig találtalak meg már benneteket, össze van már itt keveredve minden, mint a... — nem fejezte be. Igaza volt, valóban akkor már minden összekeveredett. De a java csak utána következett. A visszavonulás zűrzavarában már hetek óta nem tudtuk, hol járunk. Legalábbis mi, katonák. Csak egy-egy helységnév, Lvov, Sztanyiszlav, Kolomija, aztán a Kárpátok. Mögöttünk állandóan morajlott az ég, pedig már régen elmúltak az őszi viharok. Fehér volt a táj körülöttünk, jóformán mindig havazott. Csak az utak feke- téllettek a feldagasztott sártól, az emberáradattól. Sok volt az utak mentén a bombatölcsér is, friss keletű és régebbi. A régieket betemette ugyan a hó, de a kis horpadások jól mutatták területük nagyságát. Egy-egy katonai csomóponton a magyar kakastollasok és a német pléhmellűek még össze tudtak szedni néha egy zászlóalj nyi erőt, amit vissza lehetett dobni. Kétszer kerültünk még förgetegbe. Körülöttünk csattogott, vil- lámlott, recsegett és füstölt a föld. Felettünk bömbölt a felhős ég és néha közénk vágott egy-egy gránát. Lapultunk, mint még soha talán, s átkoztuk anyánkat, aki a világra szült. Odaátról pedig csak szórták, szórták, mintha sohasem fogyna ki a készlet. A hadnagy úr akkor is üvöltött. Üvöltött, mint mindig, pedig nem volt rossz gyerek... Csak hát szerette, ha azt hisszük, ő nem fél. Pedig félt. Ugyanúgy félt, mint mi. Másodszorra már csak harmincán jöttünk vissza. A többiek ott maradtak, sokan a régiekből, akikkel még Debrecenben kerültünk a századhoz és sokan az újakból, akikkel feltöltötték az elesettek helyét. Verejtékben fürödve, gőzölgő fejjel loholtunk vissza. A pára szinte egy csomóban esett le, amit kifújtunk. A szemekben még mindig ott vibrált az irtózat Ilyet még nem kaptunk, pedig egy pár verést már elszenvedtünk a Kárpátokig. A hadnagy úr azóta nem ordított velünk. Csendesen maga elé meredve, tán még önmagától is félve ment, s mi mögötte. Miklós mellett dagasztottam a sárrá olvadt utat. A második napon úgy dél tájban szűrte felém foga között: — Szökni kell! _ •> — Igen! Vagy tudsz jobbét? — De hát... Hallgattunk egy sort. Csak nagy sokára szólaltam meg: — Mikor? — Amikor alkalom adódik. — Félek. — Hülye! Azt hiszed, én nem? Engem tán orszlán csinált? — Elkapnak. — Na és? Nem mindegy? Különben sem biztos. Szemeimet körbejárattam a tájon. A hegyek csúcsain felhők ültek. Sötétedett. Északról a dübörgés mind közelebb, mind erősebben jutott fülünkig. Már felismertük az orosz ágyúk hangja közé süvöltő Katyusák vijjogását is. Már régen mellékutakra, majd később teljesen az erdőbe tértünk. A hadnagyot nem volt nehéz rábírni. Kezdett ránk is hallgatni, már nem is tagadta félelmét. Még nem volt teljesen sötét, amikor a birkahodályt becserkésztük. Üres volt. Csak a rohadt szalma és a birkatrágya orrfacsaró bűzét találtuk benne. Félig ülve, félig fekve töltöttük az éjszakát. Nehéz hortyogás, nyögés, jajgatás vegyült a kint feltámadt szél suhogásába. Éjféltől egyig álltam kint az ajtó előtt őrségen, volt időm átgondolni Miklós javaslatát. Utánam a karpaszomá- nyos következett. Nem szerettük őt. Önkéntesként került hozzánk, úgy egy éve. Véres szájú, és kegyetlen suhanc volt. Kölyöknek hívtuk. Nem volt még 18. Nem szerettük. Különösen Lemberg óta, amikor Miklóssal távcsövön át tehetetlenül kénytelenek voltunk végignézni, hogyan erőszakol meg két strici haverjával egy serdülő lányt. (Folytatjuk) x
