Békés Megyei Népújság, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-03 / 79. szám
KÖR ÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Lorca-darab bemutatója előtt a Jókai Színházban E zerkílencszáznegyven- négy kora őszén spanyol partizánok golyója hallgattatta el azt a rendőrfőnököt, akinek szerepe volt a spanyol nép nagy költőjének, Federico Garcia Lorcának meggyilkoltatásában. A nép nem felejt! Sem Spanyolországban, sem máshol. Milyen jelképes volt ez a halál! Egy munkással és két torreádorral egy sorban érte Franco fasiszta csendőreinek gyilkos sortüze Granadában, szülőföldjén, ahol ma már „emléke, mint a bús szél leng az olajfák közt”. Rajongott szülővárosáért, de soha nem volt lokálpatrióta. Egyik nyilatkozatában így vall népéről és hazájáról: „Én ízig-vérig spanyol vagyok, és lehetetlen volna földrajzi határainkon túl élnem. De gyűlölöm azt, aki csak azért spanyol, hogy spanyol legyen. Én mindenkinek a testvére vagyok, és megvetem azt az embert, aki egy elyont nacionalista eszmének áldozza magát csupán azért, mert bekötött szemmel szereti hazáját”. Ilyen nagyszerű, humanista vallomás után nem csoda, hogy a fasiszta ordasok bérgyilkosainak golyója az elsők közt oltja ki életét az ellenforradalmi támadás kezdetén, 1936 nyarán ott, az andalúz tájon, ahol a forró nap alatt a szenvedő nép lelkében mindig égett és ég ma is a szabadság vágya. N em „alulról” jött az irodalom küzdőterére, hiszen apja jómódú paraszt, anyja tanítónő, de rövid élete szinte szakadatlan kapcsolat a néppel, elsősorban a délispanyol táj kisemmizettjeivel. ' A nép és a táj „erős láncai” kötik majd az Európa hírű költő emlékeit verseiben és színdarabjaiban egyaránt. Életművében elválaszthatatlan egymástól a líra és a dráma, s csak felesleges vita és találgatás, melyikben a rangosabb. A XX. századi európai irodalom klasszikusa, egyetemességre törekvő művészegyénisége, mint küzdőtársai közül oly sokan, Aragontól József Attiláig. A Jókai Színház április 7-én mutatja be az első, valóban klasszikusnak nevezhető Lorca-darabot, a Mariann Pinedá-t Így most elsősorban a drámaíróról és színházi szakemberről kell szólnunk. Lorca — nagyon szép önvallomásában — „a társadalmi hivatást teljesítő színház szerelmesének” tartja magát, ezért drámáinak legjava népi dráma, olyan társadalmi kérdéseket mutat be bennük, melyek az elmaradt spanyol nép sürgős megoldásra váró problémái. Művészetét ő is — kiváló folklorista is volt — a művészet ősi forrásából, a nép kimeríthetetlen kultúr- kincstárából gazdagította. Népszeretete vezérelte akkor is, amikor vándorszíntársulatot szervez — a híres La Barracát — s járja vele az országot, „visszaadja” a népnek cserébe a kapott sok szépért a spanyol klasszikus drámaírók legjobbjainak egész életre élményt adó remek darabjait. Spanyol- ország legeldugottabb vidékein, Isten háta mögötti Ellen Niits Tavaszi dal Egén két felleg-hajó ring: a nap gyönyörködve bólint, szikrázva a partra ‘néz. Domboldalon két nyírfa áll, mert ha a tavasz itt van már, élni egyedül nehéz. Két karcsú fenyő és odébb két zelnice, csupa virág, két madár van minden fán. Fenyő tövét két kő nyomja, párosával fut zubogva tengeren is a hullám. Hát csoda-e, hogy mi is így találtuk meg egymást a víg virágzásban, napfényben? S hogy azóta együtt járunk s havat és fényt együtt várun.. Így él a szív, másképp nem. faluiban kelnek újra meg újra életre Lope de Vega, Calderon és mások hősei, maga a szellemi rabságban sínylődő spanyol nép eszmél öntudatra, erejére egy- egy forró sikerű színházi este után az alkalmi „színháztermekben”. Az elhivatottak szívósságával dolgozik ezen a téren is,1 mert tudja, hogy a színház — a legszerényebb és a legnagyobb is —, ha színház, „mindig művészet, és kiemelkedő művészet lesz még akkor is, ha voltak olyan korok, amelyek művészetnek hívtak mindent, ami tetszett, hogy ezzel lealacsonyítsák légkörét, elpusztítsák a költészetet, és a színházat zsiványok és zsebmetszők tanyájává tegyék”. E z a roppant igényesség jellemzi Lorcát, a drámaköltőt, mert ő nemcsak „színpadi szerző, hanem klasszikus költő színdarabjaiban is. Igazi drámai költészet a Mariana Pineda című műve is, melyben egy hús-vér, tüzes szemű, szerelmes spanyol asszony válik a szabadság hősévé és mártírjává. Az elmaradott spanyol társadalomban kegyetlen sors az asszonyoké. Későbbi drámáiban is (pl. Yerma, Ber- narda háza stb.) az írói mondanivaló a spanyol nő társadalmi helyzetének bemutatására összpontosul, mert egy-egy asszonysors megrajzolásával felhozza a felszínre a kor Spanyolországának sok-sok problémáját. Mariana előfutára ezeknek az asszonyhősöknek, még nem népi realista alak ugyan, noha ajkán ott zeng a népe szabadságáért kiáltó költő szózata, eszményítetten szép jellemében elsősorban a férfias tettekre, áldozatokra képes asszony típusa, aki az elnyomók elleni küzdelemben méltó társa tud lenni a férfinak, akit a nép ezekkel a csodálatosan szép virágszimbólumokkal zár a szívébe: Liliom volt, liliomot nyestek, Rózsaszál volt, s lehullt a virág. Liliom volt, liliomot nyestek, De szép lelke lel, magasba szállt. Nem vall a felkelők ellen se fenyegetésre, se csábításra,, mert „az emberi szívet nem veheti meg senki”. íme a spanyol asszony, aki majd a polgárháborúban küzd egy sorban a férfival, akit majd a másik halhatatlan, Brecht is felemel a „valóságos szabadság csillagfényeibe.” N agy féladatra vállalkozott a Jókai Színház. A közelmúlt sikeres előadásai után (Pillantás a hídról, Stuart Mária) kíváncsian, de egészséges bizalommal várjuk az április 7-i bemutatót. Hassa át a mű színre vitelében közreműködőket a nagy költő színházi ars poétikája: „Művészetet hát minde- nekfölött! Nemes művészetet, és ti, kedves színészbarátaim, művészek legyetek mindenekfölött! Művészek legyetek tetőtől talpig, hiszen hivatástudatból és sze- retetből léptetek a színház képzeletbeli és fájdalmasi világába. Művészek legye-1 tek, akiknek ez a mestersége és ez a gondja. A legszerényebb színházban úgy, mint a legnagyobban...” Tóth Lajos Észtből fordította: Képes Géza Fiiadéi fi Mihály: Mélybe-hulló arcaink Fürkésznek mélybe-hulló arcaink, s mi pogány daccal bámulunk a szeplőtelen Napba. Boldogok vagyunk pedig valahol... És valahol dolgaink legmélyén mindig fürkésznek mélybe-hulló arcaink. Friss harmatok fürösztik fáradt szemünket, s a füveken a hivő méhek dongják szerelmes zsoltárainkat... Halleluja! Élet! Szerelem! Halleluja, örök feltámadás.;; S fürkésznek sandán mélybe-hulló arcaink, s mi pogány daccal bámulunk a Napba. 1967. JNémeth András Pályaudvaron
