Békés Megyei Népújság, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
KÖRÖST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Régiségek a lakásban | LIPTÁK PÁL RAJZAI / . . > * . i í A lakáskultúrával foglalkozó folyóiratok és újságcikkek komolyan írnak az ünnepi műsorok ironikusan, szatirikusán beszéltek arról, hogy a modem lakásban egyre gyakrabban tűnnek fel „ócskaságok”, régi, hasznavehetetlen, elavult tárgyak — mint dísztárgyak. Szenesvasaló, rézmozsár, petrólámpa, vászonfazék, birkakolomp — és sorolhatnánk száz oldalon, hogy mi minden kerül elő, kerül vissza a lakásba a padlásról vagy a fészerből, az eredetinél egészen más hivatással. Ez az általánossá vált jelenség, mely hovatovább országos, sőt nemzetközi méretű hajszává lesz — vagy lett —, sok kérdést vet föl, amit a mindennapok beszélgetései igyekeznek megközelíteni és megoldani. Ezek közül a kérdések közül néhányhoz fűznénk pár gondolatot Nem lehet vitás, hogy ahány helyen találkozunk a modem lakásban levő régiséggel, legyen az néprajzi !tz a leggyakoribb), iparművészeti, képzőművészeti vagy más emlék, csaknem annyiféleképpen és annyiféle célzattal került az oda. Jobbik eset, ha megbecsült családi emlék, ritkasága vagy esztétikuma miatt megbecsült tárgy, vagy céltudatosan gyűjtött együttes. Más, ha megtűrik (mert emlékbe kapták) vagy meggyőződés ellenére, „divatból” szerzik be mások kedvéért (vagy kedve ellenére): „lássátok, nekünk mink van”. Es megint más, ha valaki a konjunkturális lehetőségeket igyekszik kihasználni, és üzletel velük. Ebből a törekvésből ugyanis már mindenféle érzés hiányzik. Azt hiszem, ezen a ponton találkozom és kerülök ellentétbe azokkal, akiknek az a véleménye, hogy ezt a divatot, ezt a hóbortot nyugattól tanultuk (ők nagy Ny-vel mondják!). Ügymond: ott annyira jól megy, hogy jómódjukban már nem tudnak mit vásárolni, hát előszednek mindent, ami csak képtelenség. Legyen. Ám ha a hazai viszonyokat nézem, és az „ócskaságok” gyűjtőinek táborát, leszámítva az említett közvetítőket és sznobokat, arra a megnyugtató következtetésre juthatok, hogy a legtöbb gyűjteményt gyűjtőjének őszinte érdeklődése, a gyűjtött tárgyak megbecsülése, kultúrtörténeti értékének felismerése hozta létre. És ha őszinték akarunk lenni, azt kell beváltanunk, hogy pálunk ezt IFI®! °'áh III Wm£\ TI ÉFI m | trL a tendenciát — egyeseknél szenvedélyt — nem az a bizonyos jómód hozta magával és terjeszti, hanem a társadalom nevelésére, művelésére hivatott pedagógus-, tudós- és művésztársadalom, amely hivatott arra, hogy mint az élet problémáinak és jelenségeinek szenvedélyes kutatója és megjelenítője, tudatos törekvésként a hagyományok megbecsülésére nevelje környezetét is. Ez tehát a divat vagy megbecsülés kérdése. Valamit azonban hozzá kell ehhez fűzni. Ez pedig a szakszerűség kérdése. Vannak ugyanis szenvedélyes gyűjtők, akik százvagy ezerszámra gyűjtik a szebbnél szebb tárgyi emlékeket Szeretik, megbecsülik őket De megfeledkeznek arról, hogy minden egyes emlék a múltból nemzeti kultúránk kis része, és annak élete, sorsa van, amit rögzíteni kell, hogy az a tárgy beszélni tudjon. Röviden: nem jegyzik föl életrajzi v adatait. Pedig ha nem tudjuk valaminek a nevét keletkezésének, használatának idejét rendeltetését, származási helyét stb., az előbb-utóbb holttá válik — mert az emlékezés véges —, és éppen az említett egyetemes nemzeti kultúra szempontjából vész el a legnagyobb jóindulat ellenére is. A divatos „Ki mit gyűjt?” mellett tehát talán még fontosabb kérdésként kell bevonultatni a köztudatba a „Ki hogyan gyűjt?” kérdését. És ezen a ponton hasznosan találkozhatnának a társadalmi gyűjtők a múzeumokkal! Néhány szót e tárgyak esztétikai vonatkozásához. Szépek a modem lakásban Disznópörzsöléa 3L : : Utcán ................................................................................ * t ^VWMWWWWWWWWWMWWW»»»*%%%%< a népművészeti házlipar termékei, melyek ma már országszerte elérhetők. Legtöbben mégis a régebbi népművészeti alkotásokat használják fel szívesebben lakásuk díszítésére. Még mások — mellőzve a nép- művészeti dolgokat, egyszerű népi használati tárgyakkal igyekszenek környezetüknek megfelelő hangulatot varázsolni. Ízlés dolga A fontos az, hogy csak a kellemes és kedves tárgyak kerüljenek a lakásba, amelyek élményt jelentenek, amelyekkel érezni is tudunk. Beck Zoltán Mert hordozunk még tetovált keresztet Mert szükségszerű olykor az alázat Mert lényegünk kikényszerül a létből Mert megölne az öntudatlan bánat Mert csügghetünk az utolsó bilincsen Mert állandó csomók vagyunk a szálon Mert bennünket a folytonosság old fel Mert vállalhattunk mindent örökáron Mert távolabb még nem eshetett ember Mert végtelenné lényegül az elme Mert tudja éli akarja a rendet Mert sohasem volt ekkora fegyelme Ténagy Sándor: Ahogy a zene Ahogy a zene zúdul, árad, medret váj szemérem, alázat ölel, dajkálhat, tisztára mos. A boldogság fénye százszoros. Megszületsz, meghalsz — egy pillanat. Leszel, mit nem hiszel: önmagad. Oltalom. Veszély. Szikra. Zene. Szabadság mohó lélegzete. Nemes György: Bűnös szemlélődő M Kucsmás lány FöldesiBéla felvétele int apa, megértem John Steinbecket. Az amerikai irodalom büszkesége, a Nobel-díjas író Dél-Vi- etnamba utazott, hogy találkozzék fiával, ifjabb Johnnal. Ifjabb John tagja annak a hónapról hónapra nagyobb létszámú hadseregnek, mely minden eszközzel meg akarja tömi egy kis nép ellenállását. A katonai szolgálat általában nem könnyű békében sem, háborúban meg egyenest veszedelmes. Az apák, bármily kemények, edzettek, ha olyan tough guyok is — belevaló fickók, ahogy Amerikában mondják — mint a sokat próbált John Steinbeck, érthetően aggódnak háborúba hívott fiukért. A dél-vietnami katonai szolgálat kockázatos. Az amerikai hadügyminisztérium épp a minap tette közzé a dél-vietnami haderő (alkalmasint szépített) veszteségeit. Ebből az derül ki, hogy egyedül 1966- ban háromszor annyi amerikai katona halt meg és sebesült meg, mint a háború kezdete óta 1965-ig eltelt öt év alatt. Mint apa megértem azt az örömet is, mely az írót elöntötte, mikor sugárhajtású gépen leszállt a katonai repülőtér betonjára, és ott (most idézem id. J. S.- nek, a New York Herald Tribune-Washington Post- ban megkezdett dél-vietnami riportsorozata közvetlenül újév után megjelent első cikkéből) „katonai munkazubbonyban, sáros csizmában, vállán fegyverével, mellyel szinte eljegyezte magát, az álmatlanságtól szürkén, nyúzottan várt ránk fiunk és örökösünk, John”. John és a többi John alighanem hónapok óta van távol; előfordulhat, hogy egy ilyen Johnnak — ha nem is ifj. J. S.-nek —, szüleihez írt levele még úton van, őt meg bajtársai, ha holttestét meg tudják menteni, az amerikai csillagos lobogóval letakart katonai ravatal előtt már el is búcsúztatták örökre. A z apák aggódása tehát ilyen esetben mindig jogos, s itt Hérodotoszra szeretnék hivatkozni. Azért éppen a történetírás atyjára, mert Steinbeck egyszer — saját vallomása szerint — mint a második világháború haditudósítója, úgy akarta kipróbálni a katonai cenzorok éberségét, hogy Hérodotosznak a görögök és perzsák szalami- szi csatájáról írott beszámolóját adta le haditengerészeti tudósításként. Nos, ettől a Hérodotosztól, akit Steinbeck oly jól ismer, tudjuk, mit mondott Kroi- szosz, mikor a perzsáit királya kegyelemből leléptette őt az elemésztésére rendelt máglyáról: „Senki sem oly esztelen, hogy a háborút válassza béke helyett, ebben (mármint a békében) ugyanis a gyermekek temetik el az apákat, abban (mármint a háborúban) az apák a gyermekeket”. Az élet rendje, hogy előbb az apák haljanak meg; ezt a rendet a aáború fölborítja. Mi az oka hát, hogy ez a rangos és kiváló író, aki a kaliforniai ag1
