Békés Megyei Népújság, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
j Tavalyi levél j A hó megroskadt, elolvadt: elöbújt a levél. A tavalyi levél. Már a tavalyi! Szeptemberben, mikor hullott, azt mondtuk: őszi levél. Októberben már száraz volt, zörgött, bíborban égett — egy nyár tüze égette —, akkor is csak azt mondtuk: haldokló levél. Novemberben, mikor már párába, ködbe vonta az ősz a földeket, s a kertekből füst kanyargóit, mert a kertészek egybehordták a leveleket, égették, máglyákat raktak belőle, akkor sem mondtuk, hogy tavalyi levél, a tavalyi levél füstje— Még akkor is az idei volt, az idei avar. Most a hó alól ismét előtűnt és már többé nem idei. Égetni sem lehet, a tűz nem fogja, a kertész tavasszal gödröt ás neki, eltemeti. Korhadó, jó, kesernyés illata van, színe i* meghalt, nem lázas, nem sápadt többé, egy lett a felázott erdővel, a földdel. De benne nyit majd — * már nincs messze az idő! — az idei első hóvirág— Decemberben kezdődik: az év utolsó napja előtt hullnák, halnak a levelek, telefonszámok, üzenetek. Ez a telefonszám — « krakkói Hotel Polónia 36-os szobájáé — például csak a múlt héten lett tavalyivá. Az ott szereplő magyar revü egyik művésznője mesélte. Éjjel «99 őreikor felcsengeti szobáját a telefonközpont. „Harminchatos mellék? Koppenhága keresi!” — Engem? Ez lehetetlen! — Harminchatos? — Az. — Akkor kapcsolom Koppenhágát. És angolul jelentkezik a férfihang több ezer kilo- méteren át: „Gondolsz rám?” — De ez tévedés— szán vissza Koppenhágába a válasz. „De Heléna, miért tréfálsz?” — Én Edit vagyok Budapestről! — Hát nem Krakkó? Nem a 36-os mellék? — Éjjel egy volt, fárasztó előadás után voltunk — mesélte Edit —, mit mondhattam volna mást, s bizonyára ez is az igazság: „Uram, az ön száma nem jó, az már tavalyt!”— Őrzök egy levelet, Kairóból hozta egy nőnek a posta a napokban: tavalyi levélgyűjteményemhez csatolom. Még a tavalyi január elsején — szokás ez — az egyik nagy világlap körkérdést tett fel a Föld különböző nagyvárosaiban élő lakókhoz: Mit vár az új esztendőtől? Nem is a válasz ragadta meg nőismerősömet, akitől a levelet kaptam, hanem az egyik válaszoló neve. Heddinsalah abd el Karaf. Mint egy vers, magasba szálló hinta első íve, lendülete: Heddin-salah-abd-clKaraf. Nem csodálatos? Muzsika és kelet és ezeregyéjszaka. Ki lehet, milyen lehet ez az ember? Majd egy esztendeig dédelgette ismerősöm ezt a nevet, ha magára maradt, bánat érte, csak elsuttogta: Heddinsalah abd el Karaf... S most álmát szembesíteni akarta a valósággal: felkutatta Karafjának címét, s levelet írt néki, kérést: írjon magáról, mert neve után szívébe fogadta. Őrzöm a Kairóból érkezett ezeregyéjszaka mesehősének levelét. Az illető úr a Subra-negyedben lakik, 54 éves. könyvelő ' a Lapaoe-cégnél, 5 gyermeke van, 160 cm magas és bizony 76 kiló. „...hajam rit- kás, már csak a halántékom fölött tudom fésülni. A pestieket sokszor üdvözli a kisasszony őszinte hódolója: Heddinsalah abd el Karaf.” Koszta Rozália Testvérek Kőbányai György Gereblyés László: KERT Kegyetlen kopasz tó a tél Megkopasztotta platánjaidat Kopasztja betegeidet Kopasztja öregeidet Aikilk ülnének örömest a padokon Platánjaidnak lombjai alatt Jótékony lombjai alatt Ahol a tavaszon Kizsendül újra pázsit gally és szerelem De most az ág csak csupaszon Veti árnyékát a havon. Egy helyes felismerés Utószó az „Ifjú Zenebarátok" hangversenysorozatához ovembcr óta minden hét végén lelkes kis csapat zsúfolódott be a békéscsabai különautó- buszba: a Balassi-táncegyüttes, a Palotai Miklós vezette népi zenekar, Béres Ferenc énekművész és a három lelkes zeneiskolaigazgató felváltva: Sárhelyi Jenő, Herbály András, Kovács József. Harminc kapcsolatot teremtett a színpad cs a nézőtér között. Egy-egy kérdésre a fellendülő kezek sokasága, a tudás öröme tartotta izgalomban a gyermekeket a műsoron következő számok között. Az izgalmat az is fokozta, hogy a legtöbb pontot szerzők hanglemez-, vagy köny\ - jutalomban részesültek. rárpröletárolfc hányattatásának megrendítő ábrázolásával kezdte írói pályáját, a progressziónak ez a szívós harcosa, aki a Lement a hold-ban a fasizmus tagadásának íród fegyverét ragadta meg, mi az oka, hogy a második világháború Angliát, Afrikát és Olaszországot megjárt haditudósítója, aki a fasizmus fölötti győzelemért forgatta tollát — most katonáskodó fia meglátogatása alkalmából egyszerre hangot váltott és a vietnami konfliktus háborús megoldásának krónikása szerepében jelentkezik, végeredményben olyan szerepben, mely- lyel tudomásul veszi, hogy az apák helyett előbb a fiúknak — még sok-sok amerikai fiúnak — kell meghalnia? Ezt tehát már nem értem, ahogy azt sem: miért szándékozik Steinbeck (mint első tudósításában közli) „később valamikor, ha már nem állíthatják haditörvényszék álé és vietnami polgári vonalon sem indíthatnak eljárást ellene, megírom John fiam életét, s hogyan töltötte szolgálatát Keleten”. Hát John s a többi John elkövet olyasmit, amiért hadi- törvényszék elé lehet állítani vagy vietnami polgári vonalon lehet eljárást indítani ellene? Egyáltalán, miért van immár csaknem félmillió amerikai John Vietnamban és mit csinálnak ott? E gy másik amerikai tudósító, aki szerkesztőnek csaknem olyan rangos, mint Steinbeck írónak, Harrison E. Salisbury a' konkurrens tőkés lapban, a The New York Times-ban épp mostanában leplezi le, mit csinálnak az arherikai katonák Vietnamban: a katonai célpontok mellett kfméleflenü! irtják a polgári lakosságot Észak-Vietnamban. Steinbeck az első cikkét ért szovjet bírálatra válaszul fölszólította a Kom- szomolszkaja Pravda munkatársait: menjenek el Déi- Vietnamba és akkor a saját szemükkel győződnének meg arról, hogy valótlan, mintha nők és asszonyok amerikaiak vagy dél-vietnamiak katonai célpontjai lennének. Kinek higgyünk innen távolból? Én elhiszem, hogy Steinbeck rövid délvietnami tartózkodása alatt nem látta nők és asszonyok meggyilkolását De vajon ez cáfol ja-e azt amit Salisbury látott Észak-Vietnamban? Steinbeck meglepő nyersességgel dialektikus de- mentiának nevezi az őt ért bírálatot pedig az nem az írónak, hanem a műkedvelő lövésznek szólt Steinbeck ugyanis első tudósításában némi kérkedéssel — ami még egy 65 éves író részéről sem magyarázható — arról számolt be, hogy egy helikopteren, mely harci küldetésben volt „megtiszteltek azzal, hogy megengedték: a négyes ágyúból én lőjem ki az első sorozatot”. Steinbeck „büszke pillanatnak” nevezi ezt, s örül, hogy neki ajándékozták a lövedék hüvelyét: vigye haza. A hüvely most a kezében van — ez ténykérdés valóban. De hol vannak az első sorozat lövedékei? Hová fúródtak? Ezt ma már aligha követhette nyomon az író, ahogy nem lehet követni az írói lélek röptét és becsapódásait sem. H a kővetni lehetne, tán ezt is megértenénk. Steinbeck most arra büszke, hogy ő is fegyverből lőhetett Vietnamban, s dél-vietnaml tartózkodása további programját így körvonalazza: „Soha nem rokonszenveztem valami nagyon az ártatlan szemlélődőkkel. Ha szükséges, bűnös szemlélődő leszek”. Ez nyílt beszéd. Ha egy rangos írói életút végén nem is nagyon fölemelő program, de legalábbis meghökkentő. Akik három évvel ezelőtt sort álltak — legalább ezren voltak — Budapesten, az Európa Könyvesbolt előtt, hogy a hozzánk látogató író kézjegyével lássa el szeretett Steinbeck-könyvüket, lehet, hogy némi csalódást éreznek majd, ha e cikket olvassák. Magam is csalódást érzek, pedig az Írószövetségben tett látogatása során nem kevés megillető- döttséggel hallgattam ifjúkorom nagy irodalmi élménye, az Érik a gyümölcs és az Egerek és emberek írójának okos, ironikus, önironikus, játékos szellemről árulkodó szavait M egjelenésük után sok-sok évvel Steinbedk leleplezte: milyen körülmények között írta második világháborús tudósításait. Kiderül ebből az önleleplezésből, hogy a cenzorok, a hadseregparancsnokság, az újságok, s legszigorúbban- a harcias civilek irányították a hadi- tudósítók tollát. „Mindany- nyian a háborús erőfeszítés gépezetének alkatrészei voltunk. Egy ütemre léptünk vele, sőt, mi több, cinkostársaivá lettünk.” Ezt 1958-ban írta Steinbeck összegyűjtött haditudósitá- sainak kötete elé. Azóta csak 8 év telt el. Az amerikai háborús erőfeszítés ma Vietnamra összpontosul. Mitől változott volna meg a cinkosság, no és az igazság tálalásának mechani^- j! musa? Ezért csak sajnálni lehet Steinbecket, hogy ön- jj maga leleplezése után újra <> magára öltötte, immár őre- ■; gen, a haditudósító katonai !> munkazubbonyát. ! j Az író egykor megírta j! látomását: mi lenne, ha egy j! szörnyű hatalom egy kita- |1 Iáit ország — eredetileg |! Amerika — egyik városára ! I támadna. A haditudósító l| most természetesnek talál- !; ja, hogy Amerika egy nem <; kitalált országra támadt, s <J ő maga is büszke, hogy lő- hette ezt az országot. j! Az író részt vett Gadsdon j J falu 30 új házának fölava- ;! tásán, és méltatja ezt az JI építést, de nem vesz tudó- J« mást azokról a falvakról, 11 amelyeket ugyanakkor I < amerikai repülőgépek rom- 