Békés Megyei Népújság, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-05 / 31. szám

MCT. február 5.

5

Vasárnap

Ä m

„Hasznos vita a pofon körül"

A Gyulai Hirlap február 3-i számában Hasznos vita a pofon körül címmel tudósítás jelent meg. Nem nevezhető szerencsésnek a cím és a rövid kis írás kapcsolata. Már csak azért sem, miéit a tudósításból egyáltalán nem derül ki, hasznos volt-e a vita. Írója arról számol be, hogy a Gyulai Húsüzemben mintegy 60 főnyi hallgatóság előtt a többi között vita hangzott el arról, helyeselhető-e, illetve megengedhető-e az üzemen belül elcsattanó pofon, ha azt kizárólag nevelő célzatú fenyítés érdekében az üzemi felettes adja. Dr. Diószeghy József, áld hosszú ideig fiatalkorúak bírája volt, ezt mondta konklúzióként: „A szocialista nevelési eszközök között nem kaphat törvénye® helyet a testi fenyítés sem az iskolában, sem a munkahelyen, sem a családon belül! ...Ez sértő és megalázó, még a pillanatnyi helyzeti előny érdekében is.

árdonyi Géza egyik leg- raegkapóbb elbeszélése, a „Bűntárgyalás” azt is elárulja, hogy nem csupán egyik legnagyobb regényírónk, hanem egyik legkiválóbb pedagógusunk is volt. Az elbeszélés két kis hőse, egyben szenvedő alanya (Marci és Jancsi) között nézeteltérés támadt. Marci új irkája tintapa- cás lesz Jancsi jóvoltából; Marci szeme lobot vet, s úgy képen teremti Jancsit, hgy szinte szikrázik a szeme. A két tanuló nem volt egymással fölé- vagy alárendeltségi viszonyban, „beosztásuknál” fogva is egyenlő jogokat és kötelességeket élveztek. Gárdonyi, a tanító, ismerve a gyermeki lélék legfinomabb rezdüléseit, Marcit találta a nagyobb bűnösnek. Jogosan; a tinta kilöttyen- tését nem előzte meg szándékosság, a pofon viszont (igaz, hogy spontán) szándékos tett következménye volt. — Közbeszúrom, nem jogi fejtegetésbe akarok bocsátkozni, konkrétan a pofonról szólok. — Vajon jó pedagógus lett volna-e Gárdonyi, ha a két

gyermeket utólagosan tettükért jól megbotolja. Nem. Hiszen ő sem így tett. A tanítás után lelkűkbe beszélt, azokat az érzelmi húrokat pendítette meg, amelyek olyan szépen hangzanak, ha ügyes kéz játszik rajtuk, amelyek minden emberben megvannak, s főleg a gyermekekben tisztábban szólalnak meg, mint a felnőttekben. Gárdonyi megszólaltatta őket. A két gyermek hihető módon összebékül; Marci Jancsi arcára cuppant egyet, s még a birsalmáját is megfelezi vele.

Még a pillanatnyi helyzeti előny érdekében sem engedhető meg — hangáik a tudósításban és úgy, mintha ez egy kicsit enyhítő körülmény lenne. Szerintem a pillanatnyi helyzeti előny még súlyosabb, hiszen visszaélés a magasabb beosztással, s a korral járó fiáikai erővel. Az elcsattant pofonon túl nagyobb a megalázás, hiszen nem gyerek adta a gyereknek, hanem egy magasabb beosztású ember egy jövendő szakmunkásnak. A másik pedig, hogy az ilyen pofonok, mivel spontán csattannak el, sohasem lehetnek arányban az elkövetett „bűn” nagyságával. Aki adja a pofont, meggondolatlanul csele ksák. Gyakran előfordul, hogy éppen olyan valakit inzultál hirtelen felindulásában, akinek esetleg semmi köze sem volt a bizonyos ügyhöz, csak lehet, hogy éppen mosolyra rándulí az arca. Éppen azért a pofon nem lehet „...kizárólag nevelő célzatú is...”, hiszen éppen spontán jellegéből adódik, hogy nem valami meggondolt és határozott cél eléréséért csattant el.

A közelmúltban jelent meg lapunk hasábjain egy

glossza, amelynek ez a konklú- áója: igenis büntetni kell a fiatalokat, ha szándékosan vétenek a mindenkire kötelező törvények éllen. De hirtelen felindulásból adott pofonnal semmi esetre sem, mégha az „kizárólag nevelő célzatú’’ is.

Temyák Ferenc

Húsz év után talán kicsit hitetlenkedve ingatja a fejét az ember, hogy valamikor egy köztisztséget viselő a nevét sem tudta leírná. Pedig így volt Nagykamaráson is. Tizenöt évig bírója volt a falunak Szabó József és nem ismerte a betűvetés mesterségét. Ezért stempait csináltattak s azt nyomták rá az okmányokra. De hát a legnagyobb gazda volt és régen a vagyon adta a rangot, a hatalmat. A grófi, bárói címeket sem a tollforgatásért adták, mégis rányomták a címereket a mandzsettagombra is.

Szabó József is csak kanalat, villát forgatott ujjai közt. Legtöbbet hüvelykujját használta, azzal tömködte pipájába a dohányt és bíráskodott.

Ez a pipafüstben, vagyoniban tündöklő hatalom ingott meg negyvenötben s negyvenhétben — negyvennyolcban meg is bukott És sereglettek a hatalom új birtokosai, hogy új életet is teremtsenek. Apró parcelláikat „összeadták” és magukhoz hívták a jobb módú gazdákat is. De nem úgy sikerült, ahogy akarták; ötvenháromban sokan otthagyták a közös erőre építgetőket. Majd az ötvenhatos szennyhullám mocsokkal fröcskölte az új falut teremteni akarókat, de nem hagyták magukat. Évekig építgették, erő- sítgettók tópett-csúfolt gazdaságaikat, hogy majd ismét odakívánkozzanak, akik elmentek tőlük és minden kívülrekedt keresse kapujukat, hogy én is közétek jövök, talán csak másként lesz együtt, mint egyedül.

így is történt i960 januárjában. Csak az Oj Élethez 500 család tartozott akkor már Nagykamaráson. Néhány gazda kivételével valamennyien szövetkezet tagjai lettek. Akik nem az Űj Életben, azok a másikban. Megkezdődött a közösségi élet kovácsolása. Igaz, belül voltak már a kapun, de szívük, léikük még teljesen saját portájukhoz tapadt. Hiszen a lovak, kocsik is otthon voltak még, csak hatvanegyben építették olyan istállót, hogy a szövetkezetben helyezhessék el azokat.

. Ami meg jószág bent‘volt, annak kevés volt a takarmánya. A bánkúti gazdaságtól kaptak borsó- szalmát. De ki hordja él? A jobb módúak bizony húzódoztak a közös munkától, hiszen a föld sem volt még egy tagban és hímeltek- hámolbak, lestek-füleltek, vártak, hogy „majd látjuk”. A takarmány pedig kellett. Nagy sokára azután nekigyűrkőzött abból a 8—10 kisebb és semmi földű családból néhány ember, és hordták a borsószalmát.

— Az olyanok, mint Czene Bandi — emlékszik vissza Prókai János elnök.

Czenéék áldották is amazokat, hogy lovaik az istállókban farkukkal csapkodnak, ők pedig lődörögnek, az istennek sem fognák meg a villanyelet.

Villanyéi villanyéi oda, a

sok-sok időn át kialakult baráti, rokoni kapcsok voltak az erősebbek. Akkor derült ez ki jobban, amikor a munkacsapatokat állították össze, mert közeledett a tavasz.

— A magamfajtájával maradnék inkább — dünnyögtek.

Meg is nevezték név szerint egymást, mint a Rákóczi utcabeli Kelemen István az Arany János utcabeli Dékányt. így verbuválódtak össze azután a csapatok, így fogtak hozzá az aratáshoz is.

azokat, akik terjesztették az Ifjú Munkás című lapot. Feloszlatta az összes szakszervezetei, mert pénzt biztosítottak az Ifjú Munkás terjesztésére. Súlyos pénzbüntetésre ítélte a szociáldemokrata, vezetőket, akik választási röplapokat terjesztettek. Ilyen tevékenység miatt kaptak büntetést rajtam kívül Farkas János, Ábrahám Mátyás, Betyár György, Szakasits Antal, Puspán Kálmán, Baranyai Árpád, Balogh István, Bielfk Pál, Jeszenszky Judit, Bielik Judit, Tanka Lajos, Szpevár Pál, Lipták András és sokan mások. (Lásd a rendőrkapitányság 889/1924., 511/ 1925., 692/1925. és 1790/1925. kih. számú ítéletét.)

Az 1926. évi választásra mégis teljes lendülettel készült a szervezett munkásság. Az infláció, a nyomor miatt a munkások egyre inkább a párttól és a szakszervezettől reméltek segítséget.

Akkoriban a pártok jelöltjei csak úgy indulhattak, ha a körzetekből méghatározott számú ajánlót szereztek. Az ajánlási ívet a jegyző előtt kellett aláírni. Apponyi — Gerendáson a pap is kísérte őt, s ez visszatartotta az embereket. A szociáldemokrata párt a kir. közjegyzőt (neki is joga volt hitelesítésre) éjszaka vitte ki a kerületekbe, aki jó pénzért se nem látott, se nem hallott.

Először az ajánlási íveket akarta megszerezni Jánossy, hogy a szociáldemokrata párt jelöltjei ne indulhassanak. Megbízást adott a párt választási helyiségének a kirablására. (Ez a mai Tanácsköztársaság útja és a Kun Béla utca sarkán levő házban volt.) Egy éjszaka be is törtek oda, de a választási íveket nem találták meg, mert azokat Hankó Mihály, a választási elnökség vezetője biztonsági okokból magánál tartotta. Ezután következett a második lépés: a vezetők őrizetbevétele a választás napján. Köztük volt Farkas János is.

így lett Békéscsabán abban az évben országgyűlési képviselő dr. Búd János, m. kir. pénzügyminiszter.

A városi képviselőtestületben, melybe 100 virilis és 100 választott személy került, mégis 25 helyet a szociáldemokraták kaptak. A városszéleket tehát továbbra is a párt és a szakszervezet uralta.

1929-ben titkos választást tartottak, akkor a munkások 20 képviselője már a törvényhatóságba is bekerült, köztük Hrabovszki Mihály, Szobek András, Szpevár Pál, Csulik János és jómagam. A kormánypárt mindössze 10 mandátumot tudott szerezni. Békéscsabán az építők, a textilesek, a cipészek és a famunkások között nem volt szervezetlen dolgozó és helytállt a többi szakszervezet is.

* * *

Az uraknak tehát volt félnivalójuk. De hiába próbálták bármilyen fondorlattal vagy erőszakkal megállítani a történelem kerekét, a vihar elsöpörte azt a világot. A városszéli friss levegő életre keltette a tetszhalott dermedtségbe merült emberi tisztességet.

Pásztor Béla

a rangja

A búzát szívesen vágták, hiszen tította meg jól a gaztól, kevesebb

ősszél ők vetették el abba a földbe, amely még nem volt a szövetkezet táblájában. Persze kézikaszákkal, hiszen ezeken a kis táblákon kombájn nem vághatta. A csépléshez már nehezebben kezdtek. A kevesebb és a semmi föl- dűek munkacsapata nekiállt mindjárt. Már élcek is megcsillantak bennük. Kétszáz holdról árpát úgy csépelték el, hogy szalmáját egy kazalba rakták. Szász Sándor, aki azóta már nyugdíjas, huncutkodva végig-végiglegéltet- te többször a szemét a szalmakazalon és odaszólt a többieknek.

— Na, ezt megkacagják sokan.

Hát bizony, ilyet nem láttak

még Nagykamaráson. Élcelődés volt ez, de sokkal több is annál. Szászokat az feszítette belül: íme, lássátok, ilyet csak itt lehet csinálni.

Amazok sem annyira a restség miatt húzódoztak a csépléstől, inkább csak az időt húzták, hátha valami közbejön és hazavihetika gabonát. Amikor már noszogatták őket, csak ingatták a fejüket, hogy hát csinálnák ők, csak hát emezeknél van az elevátor. /És hát nekik is kellene. Végül nekiláttak még két géppel csépelni, mert az elnök nekik is megígérte az elevátort. De hát csak egy volt belőle, s az elnök egyik géptől a másikhoz hordatta, hogy ne legyen senkinek panasza. Igaz, amazok közt volt olyan, aki életében még soha nem dolgozott cséplőgépnél. Néhány nap múlva aztán hozzátörődött a dereka, karja, a portól is kevesebbet köpködött.

Csak hát a derék, a kar köny- ny ebben hozzá törődik valamihez, a szív nehezebben. A deréknak mindegy, hol hajlik, a szívnek már nem mindegy, hogy mit művel a kar. Hát bizony, amikor a lovakat selejtezték, melyik maradjon, melyiket vigyék vágóhídra, hevesen vert az emberek stive. Akinek a lova maradt, annak örömében, akiét vitték, keserűségében. Birinyi Gábornak magának kellett elvezetnie a lovát a lökösháti vasútállomáshoz, de vissza is jött vele.

— Nem tudtunk vele mit kezdeni, nem ment be a vagonba — tárta szét a karját az elnök előtt.

A következő napokban Birinyi lovával az elnök ment el és se nem rúgott, se nem harapott, úgy sétált be a vagonba, mintha istállóba ment volna.

Keserűség gyötörte azokat, akiknek a lova vágóhídra került és irigykedve ejtettek szavakat azokról, akiknek a szövetkezetben maradt. Azok pedig csak hüm- mögtek, mint Borsós István, aki két törzskönyvezett kancát és két kétéves csikót vitt a szövetkezetbe.

Az olyanok, mint Birinyi Gábor, az elnöktől meg is kérdezték, hogy mi lesz, ha úgy jár a szövetkezet, mint ötvenháromban?

— Borsós István négy lovat visz haza, én meg egyet sem...?

Lassan-lassan igazodik a szív

is a derékhoz. Eltelt két esztendő, amikor már együtt volt a föld is, a baráti, rokoni kapcsok szerint alakult munkacsapatokat megszüntették, egyéni művelésre adták a földet, mert bizony sokan másra vártak csak, és kevés volt a termés. Ezután mintha élesebbek lettek volna a kapák, ritkábban dugta fel a fejét a paréj másnap a kapálás után. Mert most már, ha valaki a kukoricát nem tiszjütött neki. Akár a Rákóczi utcában, akár az Arany János utcában lakott. De így is előfordult, hogy egy-egy parcellát elnyomott a gaz. Ezért azután később annyi földet adtak művelésre egy-egy szövetkezeti gazdának, amennyit vállalt. S vannak olyanok ma már, mint Füstös Borsós András, aki kétszer annyit vállal évek óta, mint mások. Kipórol gott most már a szívekből az ötvenhármas esztendő. Még a régebben máshová elsodródott emberek is, akik nyugdíjasként jöttek haza, eljárnak dolgozni a szövetkezetbe. Szabó Ferenc két éve ment haza s elment Prókai János elnökhöz.

— Nem akarok otthon ülni János, szeretnék dolgozni!

Tavaly 200 munkaegysége volt.

Szántó József is néhány éve jött .haza, s amikor egyik tavaszon a vetőkrumplit szedték fel a prizmából, s a szalmát szétdobátták, kibuggyant ajkai közül:

— össze kéne a szalmát rakni, jó lenne valamire.

A szív, hogy lassan-lassan igazodik a derékhoz, abból is kiviláglik, hogy 1961-ben egy-egy gazdának a szövetkezetben olyan 8— 9 ezer forint jövedelme volt. Tavaly pedig 18 ezer forint. Persze az olyanok, mint Füstös Borsós ennél jóval többet keresnek. És az is igaz, aki nem nagyon szaggatja az istrángot, azit megszólják. Ha nem is gyűlésen még, vagy szemtől-szembe, de szólnak az elnöknek, vagy valamelyik vezetőnek, hogy hát nem szégyelli magát az olyan, akinek burján veri fel a parcelláját. Kevesebb földet bízzanak az ilyenre, mint ameny- nyit kér. Amelyik meg nagyon hanyag, annak ne adjanak. Menjen máshová, ne csúfoskodjon a szövetkezetben. Tavaly Fabula volt ilyen hanyag, pedig négy munkabíró van a családjában s az idén nem kapott művelésre földet. Súlyos büntetés, de nem akarnak miatta szégyenkezni. És most már, ha abból a néhány kinnre- kedtből valaki be akar lépni,' megmondják neki: jöhetsz, de ha már eladtad a kocsit, lovat, értékét add be a szövetkezetnek, mert mi idehoztuk a kocsit, a lovat. Varga Mihálynak is ezt mondták, aki nemrégen lépett be.

Azért most is csörren-csörren a tányér, mert a szív néha erősebben löki a fejbe a vért, ha úgy érti, hogy megbántották. Az ősz- szél, amikor a górókba hordták a kukoricát, két embert odaállítottak, akik a kocsival érkezőknek megmutatták, hogy hova álljanak. Az egyik Szegedi volt. Amikor a kocával odaérkező Deák Józsefnek mondta, hogy hova álljon, az dühbe gurult és fellökte.

— Még most is parancsolni akarsz nekem!?

Prókai János elnök meg is pi- rongatta ezért Deákot, hogy hát mire mennének a parasztok, ha a régi rang szerint különcködné- rek. Most annak van rangja, aki jól dolgozik. Mint Füstös Borsós is. Fabulát meg hogy becsülik? Ütilapút kapott, mindegy, milyen rangja volt régen. Azok közül meg, akik jól dolgoztak hatvanhatban, tízen mennek az idén a Szovjetunióba; Moszkvába, Be- ningrádba. Ezért a szövetkezet 23 ezer forintot ad. Ilyesmi jár a mai ranghoz, s ezt mindenki feljegyzi. Éspedig a szívébe. Nem a madzsettagonibra

Cserei Pál