Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Fiatal festők kiállítása a békéscsabai múzeumban Ma délelőtt fél tizenkettőkor nyílik a békéscsabai múzeumban Ezüst Györgynek és öt volt főiskolai évfolyamtársának kiállítása. Ezüsték 1953-ban kezdték tanulmányaikat a Képző- művészeti Főiskolán, majd a budapesti, illetve az egri Pedagógiai Főiskolán folytatták. Hogy az az indíttatás, amelyet a Képzőművészeti Főiskola adott, később Egerben sem ment veszendőbe, sőt lehetőség nyílt tehetségük további kibontakoztatására, az elsősorban ottani mesterüknek, Jakuba Jánosnak köszönhető. A békéscsabai származású Munkácsy-díjas Jakuba Jánostól — a „mesterségre” vonatkozó ismereteken kívül — a paraszti világ szeretetét, az egyszerűség megbecsülését, s az önmagukkal való elégedetlenséget, a teljességre törekvést tanulhatták meg. Tíz év telt el azóta, hogy elvégezték a főiskolát, s szétszóródtak az országban: Budapesten, Sopronban, Esztergomban, Békéscsabán vagy Tiszafüreden folytatták a megkezdett munkát. Rendszeresen részt vettek a területi csoportos kirándulásokon, sőt csaknem valamennyien eljutottak már az önálló kiállításon való bemutatkozásig is. Most, tíz év után, amikor ismét együtt szerepelnek, érdekes megfigyelni, hogy ki merre kanyarodott, s ki meddig jutott a megkezdett úton. A kiállított képekre többnyire a szemlélődő alapállás jellemző. A világ felfedezését, emberivé formálását, szépségének vagy elriasztó voltának megmutatását tekintik elsődleges feladatuknak. E nem túl sokat mondó általánosításon belül talán a soproni Giczy János jutott legmesszebbre, az ő művei alkotnak leginkább egészet. Már túljutott a paraszti világ jeleneteinek puszta megfestésén. Képeinek címed (Hetven esztendő, Fehér udvar, Bánfalvi csend, Anyám) is, műveinek megfogalmazása is utal arra, hogy általános érvényű jelképeket keres. A tárgyak és motívumok jelentését kutatja. Szimbólumai talán még nem egészen meggyőzőek, de már tudja, hogy mit kell csinálnia, s ez sokat jelent Ezüst Györgyöt nem szükséges bemutatni. Itt kiállított képei közül azok a legmegkapóbbak, melyeken a harmónia, a szemlélődés és az egyszerűség uralkodik. (Jugoszláv tájak, Disznóölés, Tanyán, stb.) Más megfogalmazású, zöldre meg vörösre hangolt művei gátolják az egységes kép kialakítását. Ezeknek a képeknek expresszivitás iránti igénye mintha idegen lenne az ő egyéniségétől. Szikra Zoltán három metszetéből nehéz lenne képet formálni a művész egyéniségéről és választott útjáról. Vonalainak egyszerűsége és kifejező ereje azonban művészi élményt jelent a látogatónak. Vincze László oldottabb ecsetkezelésű művei közül leginkább az Anyám című munkája mutatja tehetségét A jelenleg Foton élő Lőrincz Vitus kanyarodott el talán leginkább a közösen kezdett útról. Bizonyára fontos szerepet játszott ebben technikai kísérletezése Zsadányi Lajos: Vázlat apámról Hiába szólítalak, sehol se vagy már. Kihűlt szívedre lépett az idő... Ügy fekszel a ravatalon, mintha aludnál, még mosolyogsz is. Lám, a halál se tudta letörölni arcodról a derűt. Ügy jöttem hozzád, mint a távoli földről hazatérő... Most újra bekopogok ajtódon, s te megölelsz s beszélsz kifogyhatatlan terveidről. Nem haltál meg, csak alszol. Nem is zavarlak hát — későre jár. Elmegyek, mert tudom, nem jöhetsz hozzám soha többé. 1966. dec. 21. is (égetett zománc), mely új kifejezésbeli lehetőségekre és új gondolati-művészi problémákra irányította figyelmét (Vízparton.) Sajátosan egyéni hangja még nem alakult ki, de útkeresése érdekes és szép műveket produkált. (A hatodik művész, Tú- róczy Zoltán alkotásai sajnos, még nem érkeztek meg Békéscsabára, reméljük azonban, hogy a nyitás napjára már együtt lesz a teljes anyag) Az eddig elmondottakkal talán sikerült érzékeltetni, hogy akik a mai kiállításon bemutatkoznak, fiatal, tehetséges, de még nem teljesen kiforrott művészek. Anyaguk érdekes, változatos és színvonalas, a művészet kedvelőinek és értőinek sok örömet fog okozni. Gádorosi Vass István Mladonyiczky Béla Áz első lépés MumuuwmummuMwuuMmuuMmwv OL VAS ÓNAPL ÓMBÓL Anna Seghers: A FEBRUÁRI ÚT 1934 februárja emlékeze-' tály vérbe fojtott felkelé- tes dátum Ausztria törté- séről szól Anna Seghers új nelmében. A munkásosz- regénye. A szó szoros értelmében történelmi regény e mű annak ellenére, Ténagy Sándor: MEGFOGOM Megfogom szemeden a fényt, szádon a homályt, gyere — Szerelem, szikár akácfa: te leszel lombja, gyökere. Bizalom leszel sovány földemen s tavasszal ásó-kapa — Megfogom madárszárny-kezedet, menjünk haza. Nem a Nap süt, nem a nyár nagy, én vagyok fénnyel tele — Megfogom szemeden az árnyat, gyere, gyere. hogy szereplői nem azok a vezetők, akik dicstelen vágj7 dicsőséges szereplésükkel beírták nevüket az | utókor emlékezetébe, hanem névtelen, vagy legalábbis ismeretlen munkásemberek, akik életüket és vérüket áldozták fel azért, hogy Ausztria fasizálódását megakadályozzák. Életkérdés volt számukra ez a fellépés, mert a fokozódó gazdasági válság nyomán egyre nagyobb mértéket öltött az éhezéssel egyet jelentő munkanélküliség és Hitler szálláscsinálója, a Heimwehr immár készen állt arra, hogy az országot a náci őrület kénye-kedvére kiszolgáltassa. A regény hősei egy-egy jellegzetes típust testesítenek meg, amelyek az akkori osztrák munkásmozgalomban pozitív vagy negatív szerepet játszottak. Három, egymástól eltérő és egymással meg nem férő irányzat tipikus képviselőit ismerhetjük fel bennük. Az egyik a szociáldemokrata párt jobboldali vezetőit vakon követő, a másik a kommunisták iránt még mindig bizalmatlan, de már saját pártjának vezetőiben is csalódott, tanácstalan tévelygő, s a harmadik a maga osztályhelyzetét és világpolitikai szerepét világosan felismerő öntudatos harcos: a kommunista. S mert a munkásosztály a forradalmi célok és módszerek megítélésében nem volt egységes, a felkelés katasztrófához vezetett. Anna Seghers az olvasóra bízza annak megítélését, hogy ezért a katasztrófáért a habozókat vagy türelmetleneket terheli-e a nagyobb felelősség; megelégszik azzal, hogy „híven mutatja be az emberek tetteit, melyekben lényük és az események törvényszerűsége nyilatkozik meg”. Mindamellett a legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy egyik hősnek az a kijelentése, amely szerint „a ma vádlottal lesznek a holnap bírái”, .a világhírű német írónő kommunista meggyőződését fejezi ki. Az eredeti mű szellemét híven tükröző kitűnő fordítás Révész Gy. István munkáját dicséri. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) K. L. Szabó Pál: A TEJ LEGFŐBB VÁGYA VOLT, hogy beköltözzenek a városba és ott éljenek, a gyermekek ott járjanak iskolába, aztán este moziba meg színházba menjenek, aztán... vasárnap délutánokon kirándulni mindenhová, amiről csak írnak és beszélnek kiváltképpen a képes újságok... S ehelyett... itt eteti a kacsákat, libákat, a csirkéket, s a kotlákkal bajlódik, meg... hallgatja, hogy hol, merre dohog a férje Zetorja. A gyerekek a régi temetőnél rúgják a labdát, ordítoznak, ahogy a torkukon kifér és táncolva ugrálnak is hozzá. — Berti! Jóska! Nézzétek már a libákat, leúsznak a csatornán!... Két fiúval kevesebb a csapat valameddig, de a labda újra pukkan, s Kovács Ferencné, született Bogdán Rózsika sóhajt egyet, könnyűt, s bemegy. Pest. A nénje ott él családjával együtt és egyre varázslatosabb képeket fest leveleiben a fővárosról. Persze, ö is látott már belőle nénje révén egyet- mást, van mire . támaszkodjon a képzelete. MINDAZONÁLTAL a vágy alig más, mint zsongó képzelgés, hiszen nagyon szépen s nagyon jól élnek az urával. Kitűnő ember, minden munkához ért. A házat is annyira rendbe hozta, hogy a tanács, mikor egyszer szárnyára kelt a hír, hogy Pestre akarnak költözni, kérte — nyolcvanezerért. Jó lenne állatorvosi lakásnak. S ebben a pillanatban erősbödik a motordohogás. A Zetor felbukkan a saroknál, s a nagykapunak fordul. Megáll. Rózsika, mint hogyha valami meglepetést, titokzatos dolgot várna, kinyitja a kaput. Semmi. Vagyis... nem sok. Deszkát hozott, amolyan selejtes anyagot a fűrésztelepről, mert készen van teljesen az istálló, csak a jászol hiányzik, nem kapott előbb anyagot.! A Zetor befordul, megáll. — Mi az? — kérdezi Rózsi kíváncsian. — Deszka. Tudod... csak megveszem Bacsa Sándor tehenét... — Ne vedd meg, Feri! — mondja Rózsi csaknem si- koltva. — Hogyne venném! Hiszen... miért vásároljuk mi a tejet literenként háromhatvanért, amikor... el is adhatjuk ugyanannyiért? Ma is leadja a nyolc-tíz litert, s ráadásul februárban fia is lesz, és... tíz liter, az harminchat forint naponta! Havonta meg annyi, mint... — Nem tud számolni, mivel az asszony szinte kétségbeesve sikoltja: — Jó, jó, de... ki feji meg? Én? — ujjúval a mellére mutat. — Hát persze. Nem is én. — Én húzgáljam, markolhassam azt az izét... — Megsápad kegyetlen, mert hisz ilyet még sose tett. S szinte látja a tehén négy vastag és eléggé hosszú csecsét. — Naná, mit gondolsz? Nem mondom, amikor ráérek, hát... megfejem... meg én. Szívesen. De úgy, általában, a te dolgod. PILLANATIG CSÖND. Rózsika csak áll, néz, aztán a régi temető felé fordul, ahonnan harsan a gyermekek lármája. — Abból ugyan nem eszel, amit én fejek! — mondja csendesen és lódul be a konyhába. Ezzel a pillanattal kezdődött el a baj. Folytatódott azzal, hogy suttyomban még aznap levelet írt Pestre, a nővérének. Nem szólt se este, se másnap egyetlen egy felesleges szót, se rosszat, se jót, se a gyermekekhez, se a férjéhez. Csak mosott, vasalt, rendezkedett. Ezt a ruhadarabot ide, azt meg oda. Másnap délután zaj támadt az udvaron. Bacsa Sándor meg az ura vezették be az udvarra a tehenet. Rózsi még jobban elsápadt. Azt hitte, mire
