Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 13. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete István: JULI NÉNI •Juli néni — dolga vé- * geztével — eljár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a vonat, ámbár inkább kocsi, mert az nem kerül semmibe. Libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik, hogy majd vesz valamit. Ezt a kellemes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred: eljárt az idő. Nem vásárol, mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővenni. Feltelepedik tehát a kocsira — hátul a saroglyába, ahogy egy özvegyhez illik —, az úton nagyokat sóhajt és igen kellemesen érzi magát. A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. Szépségeinek és megejtő kirakatainak nehéz ellenállni. Tévedés lehne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak, vagy a selyemkendők csábítják. Erről szó sem lehet, de egy szép napon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, melynek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson, ott feküdt egy gyönyörű — koporsó. A rejtekhelyen megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublót levendula szagú nyugalmának befellegzett Hiszen látott ő már koporsót eleget, mert egy özvegynek illik eljárni temetésekre, ahol bátran kisírhatja a menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét —, de ilyent még nem. Ilyen aranylábú, tükörfényes alkalmatosságot nem hordott még az otthoni kopott szentmihálylova, amely — tudvalevőleg — olyan mértékben „ló”, mint amilyen mértékben a mo- sóteknő — nagybőgőt Mire tehát az öregasz- szony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándékáról, a koporsó már gazdát cserélt és a vő — Kapás Kis Mihály — csak az istállóban mondott egyet s mást félbolond vénasszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt. Azt azonban kikötötte a vő: o koporsót kizárólag este szállítja és széna között. Aztán felteszik a padlásra, hogy ott várja meg a kellő pillanatot A koporsó tehát megérkezett az éji órákban, de nem foglalhatta el helyét a padláson, mert a szűk fordulóban nem fért e!. — Akkor tegyétek a kamarára — rendelkezett az öregasszony —, de ne a fölr.rt mert megvetemedik. — így azután a koporsó egy teknőlábra került : l j Szlovák György Eg éi •••••••••••••••••• aranydíszestől, mindenestől, miközben Kapás Kis Mihály köpött egyel, igaz, csaK kint az udvaron. — Olyan szaga van, mintha... — mondta a feleségének. — Majd elmegy — vigasztalta férjét ifjabb Juli, aki méltó lánya volt Juli néninek —, aztán erre sincs már gondunk... L| ásnap az unokák kö- rülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett megnézni. — Igazad van, Juli, te már legalább tudod, miben fekszel, Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de keze nyomát azonnal le is törülte. A koporsót aztán megszokták. Egyszer a macska ellopott valami húsfélét, amin Juli néni igen felháborodott: — Itt van ez a koporsó, okkal-móddal mért nem használod? Ki kell bélelni, és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, olyan hamar szükség lesz rá...? — Miket nem mond édesanyám — könnyesedet! el ifjabb Juli. Megenyhült a légkör, különösen, amikor a vő is beleszólt: — Ilyen drága és szép holminak nem lehet a tetejét csak úgy dobálni, hanem rézpántot kell rá veretni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra. Juli néni — kivételesen — helyeselte a vő indítványát — Igazad van, én sem szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót Ezek után a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét Cukrot tartottak benne és sót, és köménymagot. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbér szagú légkörbe valaki majd egyszer befekszik végső pihenésre. [Ne hát mindennek el- jön az ideje. Tél volt éppen és este, amikor bekopogott Kelemen Jancsi a felső faluból. — Nagy járatban vagyok — zökkent a padra —, meghalt édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját.. — Azt nem lehet! — hördült fel Kapás Kis Mihály, aki már lakatot is csináltatott a koporsóra... — Miért ne lehetne? — mondta Juli néni. — Utol1 Szokolay Sándor Hazafelé só kívánsága volt szegénynek, csak hát drága volt fiam... — Nem baj. — Külön rézpántokat is csináltattunk rá... * — Nem baj. Juli néni megmondta a végső árát, mire a fiú — kissé meghökkenve — harmadszor is azt mondta: — Nem baj — Akkor reggel jöhettek érte. * A zóta évek múltak. A ” vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni tartja magát, de — egyelőre — mintha nem akarna koporsót vásárolni... MUtHVUtVMVtMmMmmMUtVtMtMVHMMWMMVtlMMMMVHMHMVHW Fiiadéi fi Mihály: Emléksorok Opatiából Fölöttem ég, alattam tenger. Együtt mindig e régtől testvér. S szépség és árnyék a szemedben, Hűvös csillag egy nyári estén... , A tenger partján kerestelek, Bámultak rám közönyös sziklák, S kék fodraikkal a szigetek. S én szívemet, e forró sziklát Kalóz szelek sodrába vágtam, Míg buján égő pálmák között Egy régi szelíd lányra vártam, Mint vitorla, árbóchoz-kötözött... S mintha még most is némán várnék, Fény maradtál, maradtál árnyék... 1967. Hétköznapok A postán Szilveszter még egy lépéssel közelebb lépett nagy csizmájával a város jelé, s egyszerre vidámság lepte meg az embereket. A hivatalokban gyors tánczenét kopogott az írógép, az üzletekben mosolyogva adták az árut a vevőknek. Az utcán demizsonos emberek igyekeztek a kocsmák felé és közömbös ismerősök hosszan szorongatták egymás kezét... ha addig nem találkozunk: boldog új évet! A postán magas, kreol bőrű lány ideges kézzel táviratblankettát tölt ki. ír, áthúzza, összetépi, kér egy újat és szigorú arccal fogalmazza az üzenetet. Aztán elszánt arccal lép az ablak elé. Ott vidám szőke lány dolgozik, majd egyik kolléganője jön oda, avval vált nevető arccal pár szót. Átveszi a táviratot, olvassa, meghökken. Szemével int a távozni készülő postáslánynak, az marad. A sápadt, fekete lány nem vesz észre semmit. Ajka remeg, könnytől fátyolos szemmel alig tudja kiszámolni a távirat díját. A két postáslány arcáról lehervad a mosoly, a táviratban ez áll: „Nem haragszom, de amit tettél, nem bocsátom meg soha. Eszter”. Szilveszter még egy lépéssel közelebb lép a városhoz. Az alkonyodó utcákon kigyúlnak a lámpák, az emberek örömteli szívvel kívánnak egymásnak boldog új évet... Az autóbuszon Megy a busz Gyulára, tele van utasokkal. Kerek, kicsi irhabundás néni ana- nászkrémes csokoládét eszik és pillanatok alatt szóba elegyedik útitársnői- vel. Közli, hogy a kórházba megy az emberhez, aki kocsis a tsz-ben, de meghúzódott a lapockája és most sugározzák. Igen, már 69 éves, de csak 7 éve van a csoportban, a nyugdíjidőt szeretné kivárni. Megy is a munka, mert bírja egészséggel, meg érdemes is dolgozni. — Nem volt a parasztnak soha ilyen dolga — mondja fennhangon, hogy most már mások is odafigyelnek. — Keres az ember, az asszony meg a háztájiból még egyszer any- nyit, de a legjobb, hogy sose bántja a végrehajtó. Mert az volt nekem rém- séges, mikor gyütt és lefoglalta a kocát, a tehenet, hiába ríttam, nem volt kegyelem! Most meg...? No, de hogy jártam még az ősszel! Ülünk a tanya előtt, mert hogy a köpés mellett lakunk, a buszmegállótól egy ugrásra (nem is megyek onnan el, csak ha visznek), szóval, látom én, hogy jön kerékpáron egy szép nagy darab városi ember. Mindjárt az járt az eszemben, ugyan, mit akarhat? Az adót kifizettem, a rádiót is, újságot is, köl- csönöm nincs, az új bútort pénzért vettük... Márpedig a városból jót nem hozhat egy ilyen úr formájú ember. Jön, jön közelebb, a kutya nem ugatja, akkor ismerem fel vaksi szemmel: Né, hát ez az Imrus, a nagyobbik unokám...! Jött, hogy elköszönjön, mert megy katonának... Mondtam is: te apjuk! Azt a városi házat ráírhatnánk a két fiúra, ha megnősülnek, legyen hová vinmi az asszonyt... Megérkeztünk a kórház elé. Az ablaknál Egy fagyos éjszaka az utolsó zöld levelet is le- fonnyasztotta az ágról. Zúzmara az ágakon, hó a kerti utakon. Varjú és vadgalamb, szürke és fekete. Két szín a végtelennek látszó határban. Sehol semmi zaj, sehol semmi élet, sehol semmi vidámság. És akkor az ablakban némán szundikáló virágcserepek felé fordul tekintetem. Sápadt száraikat a világosság felé fordítják segítségkérőén. Ügy látszik, őket is behálózta a nagy, rideg tél szomorú hangulata. De nem! Egy ághegyen bimbócska tolakszik. Az összecsukott szirmok tűzpiros színe, mint gyertyafény az éjszakában, reményt gyűjt az elfásult szívben. Kedites, pici, piros bimbó — remény a reménytelenségben, ígéret és élet a pusztulás és bánat felett. Huszár Istvánné
