Békés Megyei Népújság, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-04 / 286. szám
Kádár János vitazáró beszéde (Folytatás a 2. oldalról.) óén dolgozik valaki, akár termelőszövetkezetben — azonos joggal rendelkezzék a táppénzben is, a nyugdíjban is, a családi pótlékban is. Ennek most van akadálya: nincs rá anyagi fedezet Előbb ezt meg kell teremteni. Most én mondom: hogy egyetértek ugyan magával, mint annak idején maga velem, csak most én mondom azt, hogy ne siessünk annyira, várjunk egy kicsit (Nagy taps.) Meg fogjuk, meg akarjuk csinálni. A munkás- embem<jj is meg kell értenie, hogy ez végső fokon társadalmi célunk, s a parasztembernek is tudnia kell, hogy ehhez bizonyos feltételek kellenek, amit most a Központi Bizottság javasol, az nagy lépés ebben az irányban. Végül a termelőszövetkezeti tanácsokkal kapcsolatban megemlítek még egy kérdést. Nehogy azt higgyék, hogy én uszítani akarom a termelőszövetkezeteket, de jelenlegi gyakorlatunknak van egy nagy baja, amit mindnyájan ismerünk: az, hogy a mezőgazdaságban a szó igazi értelmében nem tudjuk betartatni a szerződéses kötelezettségeket. A következő a baj: mezőgazdasági termeAz ötéves terv a párt elsőrendű Elvtársak! A harmadik ötéves tervet az országgyűlés jóváhagyta. S a terv — ahogyan Lenin mondta — ■ tulajdonképpen a párt második programja. Megvalósítása a párt elsőrendű politikai feladata. E munka nagyon fontos része a gazdasági mechanizmus reformjának gondos előkészítése és jó bevezetése. Mindnyájan végighallgattuk Szviridov elvtársnőnek, az ófehértói tsz elnökének beszédét. Nehéz beszéd volt, azt hiszem, mindnyájunk számára. Lehet azon nevetni is, de akár sírhattunk volna is. Nem kívánok itt most a gazdásági reform részleteiről szólni, de ha csak valamennyire is jól csináljuk és réndezzük el a dolgokat, az elvtársnő által felrótt fonák jelenségek megszűnnek. Még egy érvet szeretnék felhozni. A nyáron jártam egy mohácsi termelőszövetkezetben. Hasonlóan gyenge volt valaha az is, mint amilyenről itt a szabolcsi elvtársnő szólt. Azok is J 2 forintos munkaegységgel indultak, aztán felmentek vagy 60 forintra. Értelmes vezetés, dolgos tagok, nagyon sok nő, fiatal van ott és még az is sajátossága ennek a tsz-nek, hogy három olyan nemzetiség él és dolgozik benne együtt, amely évszázadokon át nem tudott közös nevezőre jutni. Ma a magyarok, délszlávok és németek szinte egy családba forrtak össze. Csak egy megkülönböztetés van közöttük, ki dolgozik jól, becsületesen és ki nem. Eldicsekedtek országos rekordokat döngető terméseredményeikkel, aztán a főagronómus hozzám fordult és közölte: mi is nagyon várjuk a gazdasági mechanizmus reformját, és azt is megmondom, hogy miért. A reform nélkül megvagyunk, látja, milyen eredményeink vannak, az emberek meg vannak elégedve, ostromolnak minket még a gyárakból is, hogy belépjenek. De van egy nagyon nyomós okunk: szeretnénk egyenes úton járni. Magyarázatként hozzátette, mindenki tudja, hogy ilyen búza-, kukoricaátlagot, ilyen hizlalási átlagot nem lehet elérni, ha mi csak a központi norma szerinti műtrágyát tesszük a talajba, vagy a központi norma szerinti kon- centrátumot adjuk. Ennél többet kell adni, és mi többet is használunk fel. Hogyan? Ezt most nem részletezem — mondta —, de a törvényesség határát súrolva. (Derültség.) Nagyon jól tudjuk, hogy amennyivel több műtrágyát teszünk mi egy hold földbe, azt a többi baranyai tsz- éből csípjük el. Mert hát honnan kapnánk többet? Most, miközben hallottam Szviridov elvtársnő elképesztő példáit, erre gondoltam, és arra, hogy as általa elmondottakkal tulajdonképpen minden tsz-elnök lésünk még nagyon nagy mértékben függ az időjárási viszonyoktól, még nem elég magas fokú a gépesítés, a technika stb., ennélfogva az egyik évben rossz, a másikban meg jó a termés. Ha rossz a termés, az ár emelkedik, és akkor a tsz kezdi el a cselezést, a huzavonát, hogy ne a szerződéses áron adja át az árut, hanem drágábban (derültség), ha viszont beüt egy jó termés, akkor a kereskedelem ránéz az elsőosztályú árura, s azt mondja: ez csak negyedosztályú. (Derültség.) Azt hiszem, hogy az országnak az lenne a legjobb, ha mindenki becsületesen betartaná a szerződést: a tsz-ek is, az állami vállalatok is. Ha jó a termés, ha rossz. Ebből mindig kevesebb kára van az államnak is, meg a termelőszövetkezetnek is. Ha nem veszik át a bő termést, akkor jövőre nem vetnek, és megfordítva. Ez hullámzást, aritmiát visz mezőgazdasági termelésünkbe. A tsz- tanácsokkal kicsit javítjuk ezt a mechanizmust. Ha majd ez működik, a mezőgazdaság sokkal több termést ad az országnak, olcsóbban és jobb minőségben. megvalósítása politikai feladata i küzd, hiszen ugyanazok a jogsza- bályok érvényesek mindenhol. Mi a különbség? Az, hogy az ófehértói tsz az isten hála mögött van, kicsi, szegény tsz, és az ilyenekkel szemben alkalmazzák a paragrafusokat. De ha egy erősebb tsz — most hirtelen nem jut más eszembe, mint a ko-.* • resszuson ugyancsak szerepeit nádudvari —, amelynek elnöke központi bizottsági tag, képviselő, kopogtat, már az ajtót is másképp nyitják ki neki, és másképp megy kifelé is. (Nagy taps.) Akinek nagyobb az ereje, vagy a tekintélye, befolyása, az valahogy átvágja magát a különféle paragrafusokon, akinek kevesebb ereje van ilyesmihez, kevesebb befolyást vagy erőt tud maga mögött, azzal szinte labdáznak. Mindez — valljuk — idegen a szocializmustól. Mi nem így akarjuk a szocializmust építeni. Mai gazdasági mechanizmusunkkal nagy feladatokat oldottunk meg, de ma már betöltötte történelmi szerepét. A követelmények mások, tovább kell mennünk, hogy a szocialista életnek szabad utat és fejlődést biztosítsunk minden területen. Ezért is kell nekünk a gazdasági mechanizmus reformja. Szóba került a tanácskozáson a tudomány és a közoktatás kérdése is. Azért említem ezt, mert nagyon figyelemre méltónak tartom mindazt, amit Tigyi elvtárs mondott, hogy tudniillik gondoskodjunk arról, hogy a tudósképzés megfelelő síneken menjen. Itt a sablon nem segít. Valóban, valahogyan külön- kell foglalkoznunk azokkal, akik valamiben tehetséget árulnak el a középiskolában, például matematikában, valamelyik korszerű tudományágban, vagy más tárgyban. Egyengessük az ilyen fiatalok útját, hogy valóban tudományos káderekké váljanak. Még egy dolgot szeretnék megemlíteni. Nem ide tartozik, nem is túl komoly kérdés, de azért megemlítem. Mostanában eléggé megszaporodott hazánkban azoknak az embereknek a száma, akik elérték és túlhaladták az átlagsúlyt. (Derültség.) Van ennek persze komoly oka is. A má népünk éhezett és a felszabadulás után először jóila- kott. Munkanélküliség, nyomor, éhség pusztította ezt a népet, s amikor munkája révén hozzájutott, elsősorban enni akart. Néha az éhséggel kapcsolatban az jut eszembe, hogy a nét> nemcsak fizikailag volt éhes, hanem a kultúrára, a műveltségre is, és most hogy hozzájut, a gyerekének még többet akar. Néha úgy érzem, hogy a prédikációval nem jutunk semmire, mert általában mindenki megérti, egyetért azzal, hogy nem mehet minden gyerek egyetemre, de ha a saját, gyerekéről van szó, akkor ő is az egyetemre szeretné beíratni (derültség), nem lakatosnak a Vörös Csillagba. Ezt részben politikai meggyőzéssel, részben felvilágosítással, de sokkal inkább intéz- ményesen kell szabályozni, mert különben lehet, hogy a szülő pillanatnyilag és látszólag jót tesz a gyereknek, az állam is jót tesz, de ha sokkal több ember szerez magasabb kvalifikációt, mint amennyi a társadalomban reálisan elhelyezhető, akikor emberéletek tíz- és százezreit teheti tönkre intézményesen a szülő és az állam egyesült erővel. Ez nagy probléma, amit tanulmányozni és vizsgálni kell. Több elvtárs beszélt a kultúráról úgy, 'hogy csak egyetérteni lehet velük. Keres elvtárs, Garai elvtárs szólt e kérdésekről, én csak meg akarom erősíteni azt, amit mondtak. A kultúra kérdéseiről a beszámolóban foglalt pozitívumokat a Központi Bizottság nem udvariasságból mondta, hanem mert ez a véleményünk. Van ugyan még sok negatívum a kultúrában, de az életerős szocialista kultúra csírái "ejlödnek. Keres elvtárs tette szóvá, hogy a hitvallás a művészembereknél kicsit nehezen megy. Ez valóban így van. A művész- és íróembertől nem is nyilvános hitvallást, nem valamiféle nyilatkozatot, hanem művet, művészi alkotást várunk. Bármilyen művészről van szó, mindenekelőtt alkotómunkájával valljon a néppel és a szocializmussal való egyetértéséről. Évről évre gyarapszik, újakkal, fiatalokkal, s a velünk együtt annyi mindent látott régiekkel bővül azoknak az íróknak, művészeknek a száma, akik a népi haza és a szocializmus mellé állnak és akik a maguk módján, közéleti felelősséggel segítenek. Egy családba tartozunk mi. pártmunkások, „pártbürokraták” — vagy ahogy akarják —, és írók, művészek, szeplősök és nem szeplősök. Egy család vagyunk. (Derültség.) Idáig is együtt jöttünk és ezután is együtt meevünk, méghozzá mindjobb légkörben és mindjobb egyetértésben. Konformizmust senkitől sem köve'elünk, még a kommunistáktól sem. Ök sem konformisták. Mi azt mondjuk, hogy az egyéniség is fejlődjék és nyújtsa a társadalomnak azt, amire képes. A következő kérdés a kultúra és a gazdasági reform. Megértve azt, amit Garai elvtárs szóvá tett, szeretném megmondani, hogy a Központi Bizottság tisztában van azzal, hogy a szocialista tudat, a közéleti felelősség, a közgondolkodás fejlesztése, elmélyítése — és ebben a kultúrának döntő szerepe van — a népi állam számára nem kereskedelmi, hanem politikai, társadalmi kérdés. Természetesen ebben is van kötelező norma, takarékosság, de a népi állam számára, a párt számára a kultúra mégsem kereskedelmi kérdés. Erre mindig gondolni kell. Szóba került az írók sajátos adója is. Tulajdonképpen jogos a kérdés felvetése. Nemcsak az írókkal, hanem általában a magyar szellemi elittel kapcsolatban megemlítem, gondolkoznunk kell azon, hogy nagyobb legyen a különbség a segédmunkás és a magasan kvalifikált tudósok, művészek keresete között. Teljes meggyőződéssel vallhatjuk, hogy ez a társadalom és a munkásosztály érdeke is. A pártélet kérdéseiről. A IX. kongresszuson szocialista céljaink még jobb megvilágításba kerültek s részben újakkal gyarapodtak. A kongresszus — úgy tűnik, egyetértésben — megállapította, hogy szükség van a párt munkájának fejlesztésére, a párt eszmei, politikai vezető szerepének erősítésére. Fő törekvésünk, hogy a párt érdemi munkát végezzen és ne formait. Hányszor döntenek például valamely testületben a döntést hozok előtt ismeretlen emberek sorsa felett. A pártiskolákra javasoltak közül azokat akiket nem ismer senki, minden további nélkül elfogadják, de akit ismernek, azt opponálják, mert ismerik a jó és a rossz oldalát is. Szóba került a kongresszuson a pártegység és a párton belüli vita kérdése. Mi azt gondoljuk, hogy a lenini normákhoz hozzátartozik a párton belüli véleményszabadság, a vita, a kérdések érdemi megvilágítása és eldöntése. Erre szükség van, ezt erősíteni akarjuk, mert az igazi eszmei, politikai és szervezeti egység a tisztázott nézetek eredménye. Ugyanakkor a centralizmust erősíteni kell. A döntés előtt helye van a vitának, a konzultációnak, méghozzá a párthelyiségben, a taggyűlésen, meg a bizottsági ülésen, de a döntés után a határozat mindenkire kötelező és végre kell hajtani annak is, aki azzal nem ért egyet. Meg akarom említeni a néppel való összeforrottság kérdését. A nép szigorú munkaadó. Sok munkát ad, sok feje van, mindent lát és mindent követel. Régen szidta az ember a tőkést, harcolt ellene, a dolog egyszerű volt. Most szembejön az utcán egy ember és megkérdezi: hát, maguk ezt miért csinálják így? Még jó, ha megkérdezhetem: kihez van szerencsém? Olyan a mandátumunk, hogy a nép számon kéri tőlünk tetteinket. Az emberek kérdéseire türelemmel válaszolni kell. Most jó a párt kapcsolata a néppel, és úgy akarunk dolgozni, hogy még jobb legyen. Az emberek a jövőben is a pártnak vessék fel a problémáikat és azokra, amennyiben lehetséges, érdemi választ kapjanak. Elvtársak! Kongresszusunk bizonyítja, hogy pártunk internacionalista párt, s internacionalista kötelesBudapesten lezajlott az 1942. március 15-i tüntetés a Petőfi- szobornál, áprilisban megkezdődtek a nagyarányú letartóztatások, a vasasok, a bőrösök és több más szakszervezet harcos baloldali tagjait büntető-mun- kásszázadokkal a frontra hurcolták. „Fel kell készíteni a párt egész tagságát az osztályellenség fokozott támadására” — írta az illegálisan megjelent Szabad Népben Rózsa Ferenc, a párt egyik kiváló vezetője. Figyelmeztette azokat a kommunistákat, akik a szakszervezetekben, a demokratikus és háborúellenes mozgalomban tevékenykedtek, hogy a burzsoá államhatalom minden erőszakszervét mozgósítani fogja ellenük, keményen meg kell állniuk helyüket nemcsak a rendőrség, bíróság, de — ha úgy adódik — a hóhér előtt is. Néhány héttel később — június elsején — több száz más kommunistával és baloldali szociáldemokratával együtt, őt magát, Rózsa Ferencet is elfogták. Harminchat éves volt. Nála két évvel idősebb fivérével, Richárddal együtt Zágrábban, Kaposvárott, majd Budapesten járt iskolába. Édesapjuk vasút- és hídépítő mérnök volt, fiait is erre a pályára szánta. De a történelmi események másképpen határoztak. Rózsa Ferenc érettségije után Hamburgba ment, beállt kőművestanulónak, nagy építkezéseken dolgozott. A szakmán, a német nyelven kívül megismerte a német munkásokat, kommunistákat. Amikor segéd lett, tovább vándorolt, Karlsruhéban, majd Drezdában elvégezte az egyetemet. Amikor Rózsa Ferenc 1931-ben hazatért, a magyar munkásosztályt, a szegényparasztságot és a dolgozó kisembereket a gazdasági válság fojségének tőle telhetőén ezután is eleget fog tenni. Mindenki hallotta párttagságunk képviselőinek felszólalását, ahogyan — mondhatjuk, az egész nép nevében — hitet tettek a vietnami testvéreinkkel való szolidaritás mellett. Pártunk és néoünk kiáll az imperialisták ellen harcoló' haladó emberek egységéért. Azt tartjuk, hogy valamennyi forradalmi párt közös internacionalista feladata őrizni a marxizmus —leninizmus elveinek tisztaságát. Ez valamennyi pártnak közös feladata, a mi pártunk is ki akarja venni belőle a részét. Ugyanígy első és a legfontosabb feladatunk a kommunista világmozgalom egységéért való harc. A Központi Bizottság beszámolója és a testvérpártoknak a kongresszuson részt vevő képviselőinek nagy többsége ezért hangsúlyozta, hogy létre kell hozni a kommunista és munkáspártok széles körű tanácskozását azok részvételével, akik ezt óhajtják, ezzel egyetértenek. Pártunk emellett van, azért fog dolgozni. Ha pedig hibát követtünk el bármilyen relációban, készek vagyunk kiigazítani, mert egyetlen törekvésünk van: minden szocialista ország egysége, minden kommunista párt egysége, közös harca. (Nagy taps.) Elvtársak! Zárszavamat befejeztem és a négy napirendi pont előadói nevében azt kérem a Tisztelt Kongresszustól, hogy fogadja el a Központi Bizottság beszámolóját, az új szervezeti szabályzatot, a Központi Revíziós Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság jelentését, valamint a beterjesztett javaslatot. (Hosszan tartó taps, a küldöttek helyükről felállva tapsolnak.) togatta. Teljes odaadással vetette magát az elnyomottak harcába. Az építőmunkások soraiban küzdött. Rózsa Ferencet letartóztatása után Budapesten a Hungária körúti Andrássy-laktanyába vitték és válogatott kínvallatások alá fogták, hogy vallomásra bírják. A vezérkari főnökség kémelhárító osztályának nyomozói a felszabadulás után a népbíróság előtt adtak számot tetteikről. Vallomásaik egyeztetése alapján váltak ismeretessé Rózsa Ferenc élete utolsó napjainak eseményei. Az egyik csendőmyomozó részletesen ismertette bírái előtt, miként gyötörték éjjel-nappal Rózsa Ferencet. Hogy lélegzetvételnyi pihenőt nyerjen, egy alkalommal azt mondta kínzóinak: a következő nap délutánján a Károlyi-kertben megbeszélt találkozója van az egyik elvtárssal. Másnap a nyomozók kikísérték őt oda, leültették egy padra, s a tér körül lesben álltak, hogy azt, aki a találkozóra megérkezik, letartóztathassák. Természetesen nem jött senki, Rózsának nem volt találkozója, csupán látni akarta még egyszer az utcát, az embereket. Amikor visszavitték a kínzókamrába, kettőzött dühvei vetették rá magukat, a tortúra a végletekig fokozódott. Aznap éjjel magas láz gyötörte, a csendőrnyomozók hideg csap alá fektették. Ez már csak siettette halálát, mert a kiállt kínzások amúgy is tönkretették szervezetét. 1942. június 13-án meghalt. Akik ismerték, de azok is, akik csak visszaemlékezésből, a róla szóló írásokból idézik maguk elé alakját, mindig a fáradhatatlan, fiatal, szőke férfit látják derűs, magabiztos tekintetével. Ma lenne hatvan esztendős. Vadász Ferenc Hatvan éve született Rózsa Ferenc
