Békés Megyei Népújság, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-13 / 216. szám
1*66, szeptember 13. Kedd Joguk van az élethez Néhány kilométerrel Mezőkovácsházától, a kisvasút Vilmos- majori megállójánál keskeny dü- löút hagyja el a főútvonalat. Nagyokat döccen a gépkocsi az elhanyagolt földúton, de szerencsére csak nyolszáz méteren kell vigyázni arra, hogy le ne harapjuk a nyelvünket. Hatalmas, régi épület előtt fékez a kocsi, megérkeztünk. Nagv udvar, kert, virító őszirózsa-ágyak. Csend, nyugalom. Az őszi verőfényben férfiak, nők sütkéreznek. A kaput idős bácsi nyitja, hosszú szíjon lógó kulccsal bíbelődik a zárral. A mezőkovácsházi járási tanács szociális otthonában vagyunk, s érkezés után néhány perccel mór az irodában beszélgetünk az otthon életéről. Az egyszerűen berendezett irodában hatalmas fehér szekrény, tele gyógyszerekkel. Injekciós tűk, s egyéb orvosi műszerek szakítják meg a színes gyógyszeres dobozok sorát. — Elég sok gyógyszerre van szükségünk — mondja Szécsé- nyi József, az otthon vezetője. Lakóink ugyanis betegek. Ez év január elején szakosították a megye otthonait, s mi foglalkozunk azokkal a csökkent szellemi képességű vagy idegrendszeri betegségben szenvedőkkel, akik esetleg más otthonban zavarnák az egészséges öregek nyugalmát. Alacsony, fiatal nő lép be az ajtón. — Igen tisztelt gondnok úr — kezdi katonás hangon —, vegye tudomásul, hogy én nem akarok itt öröklakást vásárolni. Ha nem intézkednek az ügyemben, majd én megteszem... — Jól van Giziké, menj csak, elintézzük. I csendes biztatásra kimegy az ajtón, s mi tovább ismerkedünk az itteni élettel. — Százegy ápoltunk van jelenleg bár az otthon csak száz férőhelyes. Huszonkét főnyi személyzet gondoskodik a lakókról. Otthonunk tízholdas területen fekszik. s ebből hat hold művelés alatt álló szántóföld. Lakóink közül mintegy negyvenen rendszeresen részt vesznek a különböző munkákban, s tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a közösen végzett munka megnyugtatóan hat rájuk, A föld termése, a tyúká- szaj, a sertéshizlalás nagyon sokat segít a jobb ellátásban. Naponta háromszori bőséges étkezést biztosítunk, ezenkívül pedig tízóraira édességet, csokoládét kapnak lakóink. Meglepő, hogy Szécsényi József általában' „lakókról” beszél. Nem betegek, nem ápoltak — lakók. Erről is kérdezem. A választ Őri István ápoló adja, aki injekciót készít elő valakinek, aki rohamot kapott. — Itt sokkal nagyobb türelem és megértés szükséges, mint más otthonokban — mondja, miközben felszívja a fecskendőbe az ampulla tartalmát. Alaposan meg kell ismerni mindenkit, kitapogatni azt a módszert, amely segítségével a legjobb eredményt lehet elérni. Van példánk arra nem is egy, hogy amikor az illető ide került nem lehetett vele bírni, ma meg csendes, nyugodt életet él. Iz otthon vezetőjével folytatjuk tovább a beszélgetést, mielőtt rövid körsétát tennénk az irodán kívül. — A kérésre én is adok választ — folytatja ott, ahol abbahagytuk Űri István bejövetele előtt. —Tévedés lenne azt hinni, hogy itt valamiféle bolondok háza van. Lakóink csendesek — legalábbis a nagv többségük—, de mégis mások, mint azok, akik kinn járnak-kelnek a világban. Legtöbbnek valamilyen kényszerképzete van. Az egyik fiatalember — mert van ám nálunk tizennyolc éves is nem is egy — például azt képzeli, hogy a szülei meg akarják mérgezni. Otthon nem evett, hosszas kezelés után került hozzánk. Itt eszik rendesen. A másik attól fél, hogy éjszaka villanyárammal megölik. Minden este a matraca alá tesz egy csomó papírt, szigetelőnek. Van itt olvasás, kétszáz kötetes könyvtárunk van, sok újságot járatunk, rádió, tv teszi színesebbé az itt töltött időt. A fíatalabbja hetenként egyszer moziba is elmegy a községbe, de természetesen felügyelet mellett. — Látogatás? Erre a kérdésre elborul a vezető tekintete. Lassan ejti ki a súlyos szavakat. — Itt szinte mindenkinek van hozzátartozója. A látogatók száma ennek ellenére igen kevés. Sajnos, sokan elfeledkeznek beteg hozzátartozóikról. Élik oda- kinn a világukat, s azzal nem törődnek, hogy milyen jólesne a testvérnek, férjnek, feleségnek, Huszonöt család villanyt kapott — Mennyit fejlődött az idén a község? — Viszonylag elégedettek lehetünk — mondja Gajda Béla, a szabadkígyósi községi tanács titkára. ötszáz méter villanyhálózattal lettünk gazdagabbak. Az Árpád utcában tizenöt, más rö- videbb utcákban tíz család) házba vezettük be a villanyt. Sokat teszünk annak érdekében is, hogy a sarat száműzzük a községből. Másfél kilométer hosszúságú új járdát építettünk. A sportpályán elkészült az új öltöző, már csak a vízvezeték bekötése hiányzik. A járdaépítés különben még nem fejeződött be, bízunk abban, hogy az év végéig még egv kilométerrel növekszik járdáink hosszúsága. Egy kétszázötven méteres bekötő út építéséhez is hozzákezdünk hamarosan, már csak a követ várjuk. Ez az útépítés különben egy nagyszabású építkezést szeretne megkönnyíteni. Az idén kellett volna ugyanis megkezdeni a kultúrház építését. Sajnos, az árvíz miatt az építők kapacitáshiánya miatt nem sikerült. Elhatároztuk, hogy a jövőre kezdődő építkezést mar előre úgy segítjük, ahogyan csak tudjuk. — A község lakói is segítenek? — Nem lehet panaszunk az önkéntes társadalmi munka meriy- nyisége és minősége ellen. Dr. Szabó Magda községi orvosunk, a népfront titkára szervezi a művelődési otthonhoz a társadalmi munkásokat. Már eddig több mint százan jelentkeztek. Nagyon hiányzik már egy szép. modern. kulturális igényeinket helyben kielégítő létesítmény. A járdaépítésnél Sisák György tsz-tag és társai, valamint Novák János községi tanácstag példamutatóan dolgoztak. A sportpályán is sokan segítettek. Az öltöző tetőfedési munkáit például a labdarúgók csinálták elismerésre méltó szorgalommal. Most a Petőfi, a Dózsa György és más utcák lakói vállalták, hogy segítenek a járdaépítésben. Kinn van már a cementlap és homok is, reméljük, az utcák lakói minél előbb teljesítik vállalásaikat. ha időnként bejönnének látogatóba. Kisétálunk az udvarba. Féltetős szín alatt babot válogatnak né- hányan. Megjelenik Udvarnoki Jánosné ápolónő, egy fehér ladikéban tabletták és kanalas orvosság. Egymás után, engedelmesen beveszik mind. Hatalmas burgonyahalom előtt nagy bajuszé bácsika hosszú bottal a kezében. Vigyáz arra, hogy a csirkék meg ne egyék a munkájuk gyümölcsét; A babválogató asszonyok mellett mosolygós arcú, szép kis fiatal nő. — Rózsika három éve beteg. Most éppen nyugalmi állapotban van hónapok óta. Lelkiismeretes gondozója a tyúkoknak. Huszonkét éves. Vékony legény ke szalad el mellettünk. Berregve kering az udvaron, megáll tolat, majd ismét nekilendül. — Miska traktorosnak képzeli magát. Jóindulatú, tizennyolc éves fiatalember. Ha nem vigyázunk rá, kiszaladna a világból. Volt, amikor három kilométert futott, mire elértük. Végigjárjuk a gondosan tisztán tartott négy- és hatszemélyes hálótermeket, megtekintjük az ebédlőt, s lassan búcsúzkodni kezdünk. — Egy nagy bajunk azért van — mondja Szécsényi József, amikor összecsukom a jegyzetfüzetet. — Ez az út, ami a betonútig vezet, most még csak járható, de ha jön az eső, felvágják a traktorok, akkor ezen nagyon bajos közlekedni. Ezt is feljegyezzük, búcsúzunk. Azoktól, akik kikísérnek a kapuig, akiknek gondtalan, nyugodt életet biztosít államunk. Akiket nem kísér betegségük miatt áz oktalan megvetés és nem a „falu bolondja” keserű, megaláztatásokkal fűszerezett kenyerét eszik. Emberek, betegek — joguk van az élethez. Vidáman, mosolyogva álldogál a kapunál Rózsika is. Nem gyógyult meg teljesen, de mielőtt ide került, nem bírtak vele. Tiszta, gyermeki mosolya hatóig kísért, s most is azt látom... Opauszky László Hagymaszüret Füzesgyarmaton Az elmúlt heteikben megkezdődött a hagymaszüret Füzesgyarmaton. A szedés után a kedvező időjárás lehetővé tette, hogy egy-két napig a földeken száradjon meg, majd vasvázas színek alá szállították, ahol megkezdték válogatását és pucolásat. A Vörös Csillag Tsz-ben az idén 163 kataszirájis holdon szüretelnek hagymát. A termést exportra, a MÉK-nék és a konzervgyárnak szállítja a termelőszövetkezet. C salniíi Mátyás föagruiióniuslielyeltes és a MÉK átvevője ellenőrzi a zsákokba kerülő hagyma minőségét. A konzervgyár részére pucolják a hagymát a lányok, asszonyok. Fotó: Kovácsovics Imre TÓTH LAJOS ertorés — Kisregény — Ezért ütött meg az átkozott? Hogy az Isten törje le a kezeit! — állt rögtön Magda pártjára Julcsa néni. — Mi jogon mert ezért hozzádnyúlni? — Majd hirtelen megkérdezte: — Nem bántottad meg valamivel ? — Nem! — tiltakozott Magda. — Nézze! — húzta fel sovány karján a ruhát. Julcsa néni szánakozva, egyben haragra gyulladva figyelte Menyhért öklének nyomát. Az öreg is odahúzödott, megcsóválta a fejét, de úgy volt vele, hogy ez még nem olyan nagy baj. Lehet rajta segíteni. Majd beszél ő Menyhérttel. Kicsit kapóra is jött ez neki, hiszen jó ürügy a kimenetelre. Az asz- szony másképp úgyse eresztené. Csak akkor hökkent meg, amikor Magda váratlanul kijelentette: — Nem élek ezzel a vaddisznóval tovább! Erre már Julcsa néni se tudott hamarjában mit felelni. Tanácsot kérve nézett Józsi bácsira. — .Súlyos szavakat mondtál, lányom! Meg kell azt százszor is gondolni, mielőtt egyet cselekednél! — fontoskodott az öreg. — Nem hagyom, hogy üssön, verjen! Mi vagyok én? Tehetek én arról, hogy nincs gyerekünk? — Csak azért bántott? — nézett szúrós szemmel Józsi bácsi keresztlányára. A kisírt szemű asszony hallgatott. — Na? — Az csak mesterkélt kifogása volt, hogy nem melegítettem neki reggelre mosdóvizet. — Na látod! Egy kis perpatvar miatt nem kell mindjárt felrúgni több mint húszevi együtt- létet! — Eddig megvolt velem? Megértette, hogy nem tudok neki gyereket hozni a világra? Most vágja a szemembe? Hát maguk is azt hiszik, hogy nekem ez nem fáj? — fogta el a sírógörcs Magdát. — Nyugodj meg, kislányom! — csendesítette Julcsa néni. — Nem szeret már! — sóhajtotta leverten Magda, mikor alábbhagyott zokogása. Az öreg idegességében járkál- gatnl kezdett az asztal körül. Sose szerette, ha az asszonyok rínak körülötte. Julcsa nénit is leszoktatta az ilyesmiről még annak idején, mikor fiatal házasok voltak, s minden ittyre- pottyra pityergett. — Elválok! — állt fel Magda, s már indulni akart. — Szó se lehet róla! — lépett elé Józsi bácsi. — Nem hát... Persze, hogy nem... — mondta Julcsa néni is. — Majd elfelejted az egészet. , Tudod, a férfinép sokszor meggondolatlan. Kis időre elhallgattak mindhárman. Az öreg ismét az ablakhoz húzódott, s csak fokozta bosszúságát, hogy a köd nem akart oszlani. — Most pedig hazamész, és kibékültök! — fordult váratlanul keresztlánya felé. /
