Békés Megyei Népújság, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-14 / 192. szám

Kun Szabó Ferenc: SZOMORÚJÁTÉK A pincér faarccal vette föl a rendelést: két wermouth. „Várjon!” — akart utána­kiáltani, hogy csak egyet hozzon —, de benne fagyott a szó: teljesen nevetséges­sé teszi magát. S mikor a pincér hozta az italt, már teljes bizonyos­sággal tudta, ez lehetetlen helyzet. Milyen alapon rend­del ő éppen wermouthot? Szerette volna csak egy kicsit meglazítani a nyak­kendőt. Vagy a kabátot ki­gombolni. De ilyen előke­lő helyen! S mikor kis­lányt vár... Csak nézte bű- völten a sötét, aranyszínű lét, tetején a mozdulatlan citromkarikát, s homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Aztán rettenetesen meg­könnyebbült. Eszébe ötlött a megoldás: az egyiket gyorsan kiissza, s hogy az üres pohár -ne árulkodjon, zsebre vágja, besétál vele, mintha a mosdóba menne, de tényleg oda is megy, s ott elrejti. Ügy érezte, hűvös, kelle­mes légáramok járják át az egész várost... Aztán bent rájött, ez a lehető legrosz- szabb, amit' tehet: mert megjön a kislány, a pincér odalép, felveszi a rendelést, szedi össze a poharakat — s egy hiányzik! Ráadásul, kí­sérőpohár kettő van!... Na nem, ezt így tovább nem lehet csinálni. Kész le­égés. Nagy léptekkel ment visz- sza, két vállát hanyagul ló- bálta. Leült, kigombolta a kabátját. Pár másodpercig nem tudta, hogyan kellene folytatni, és nagyot nyelt, ettől jött az új ötlet: levet­te a nyakkendőjét, zsebre vágta, az ing gallérját ki­hajtotta. Széles mozdulattal nyúlt a pohár után, üresen tette vissza, s odaintette a pincért — Egy csomag... csomag- jobb cigarettát! Alig gyújtott rá, jött a lány. Az „egyezményes” ru­hában volt, kezében az „egyezményes” lap. U átradőlt a széken, odaintette, s előkelő kéztartással kínálta meg ülőhellyel. A lány kicsi és szőke volt, félénk, határozatlan. Kissé oldalvást ült le, az­tán szemmel láthatólag nem akart fészkelődni: — Azért írtam magának, mert... — letette a lapot, majd pár pillanat múlva odébb igazította. — Igen. Persze! — mond­ta a fiú. — Tudom én, hogy van ez, Nellike. Szólíthatom így?... Köszönöm! — Jött a pincér. — Mit parancsol? Lehetne valami rövidet? — Igen... — lélegzett óva- tos-nagyot a lány. — Cso­koládét. — Egy csokoládét és egy wermouthot!... Nézze, Nel­like, én pontosan azért ad­tam fel a hirdetést, hogy találjak egy rendes, kedves, szolid kislányt. Mert ezek a mai lányok!... Áh!... — Amaz nagyot bólintott és kölcsönös egyetértésben el­merengtek. Jött a pincér, a fiú majd­nem fenékig lehajtotta a magáét, de a kislány csak belenyalt és óvatos-figyel­mesen tette le, és egyre csillogóbb szemmel figyelte ezt a csuda rendes, energi­kus fiút. — Nem akarom most magát untatni, csak nehogy azt higgye, én azért hir­dettem, mert mit tudom én... Á! A lányok ragad­nak... Kaparászta az abrosz szé­lét egy darabig, aztán na­gyot fújt és felvetette a fe­jét: — Ott van például az üz­letben az a Boros Kati. Azt mondják, ő a legcsinosabb. Ha valami buli van, sorban állnak a fejek, hogy felkér­jék. Azt mondják, flegma... Én meg csak mondom ne­ki: „Babuci, jössz estére csörögni? Rázunk egy jót.” — Ivott ismét, a korty majdnem cigányútra sza­ladt, nagyokat nyelt, há­pogva, kiguvadó szemmel. Csak pár perc után folytat­ta: — Azt hiszi, visszauta­sít, mert hogy én ilyen- karcsú vagyok; meg hogy ritka a hajam? A! Csak jó duma kell ezeknek... Aztán, mikor hajnal felé kisérem haza, állandóan rámnehe­zedik. Mi van? Mondom neki: „Tán bezsongtál?!” ■Rágyújt. A lány egy hirtelen mozdulattal beljebb helyezkedik a szé­ken. A fiú füstöt fúj: — Nem szeretem, ha ra­gadnak... Mint például a szomszédasszony a ház­ban. Bemegyek hozzá, mondom: Mariska néni, ad­jon már egy kiskanál pap­rikát, nem tudom, anyu hova tette, majd ha haza­jön, meghozom. Direkt néni- zem, pedig nem szereti, mert tíz évvel öregebb tán tőlem, még nincs harminc. De ő nem veszi észre, csak kacarászik: Adok — azt mondja— Pityuka, magának mindent! — Jó húsban van, nem mondom, de hát ne­kem!... És majd rám esik, mikor adja a paprikát, mel­lé is szórja, aztán meg ka­cag, és még rám fogja, hogy nekem remeg a kezem... Nekem!... Olyan röhencs. Ha meglát, rögtön mutogat­ja a fogait!... A kislány kerekre tágult szemmel figyel. Még a szá­ja is felnyílik egy kicsit. Néz, mint nyúl a reflektor- fénybe. A fiú ettől még na­gyobb lendülettel- fújja a füstöt. De ekkor odalép a pin­cér: — Elnézést kérek, váltás van. — Számolni kezd: — Volt három wermouth, egy csokoládé... — összead, rá­pillant az asztalra: — És egy talpaspohár, az össze­sen... S összevonja a szemöldö­két, a ceruza hegyétől át- piilant a fiúra. Az a zsebéhez kap; er­ről teljesen megfeledkezett! Villámgyorsan lepi el a ve­rejték. Feláll: — Bo... bocsánat... a po­hár, az itt van... Ahogy elő­veszi, kiesik a nyakkendő. A poharat talpával föl- felé teszi le, aztán hajol a nyakkendőért. Vál­lát beleüti az asztalba, ettől majdnem oldalt esik. Aztán számolja a pénzt, szinte vi­gyázzállásban várja az ap­rót. A borravalót nem meri felkínálni, a pincér meghaj­lását ugyanúgy viszonozza — aztán rohan kifelé, asz­talba, székbe ütődve. en viheti előre a társalgásra épülő, tehát valódi ismeret- terjesztést. 'É’rdekes, hogy az ilyen félszegségek a művé­szeti ismeretterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretter­jesztése kapcsán. A merő­ben tárgyi ismeretek befo­gadásával szemben a kö­zönség sokkal elfogulatla­nabb, őszintébb; matemati­kában, fizikában, földrajz­ban vagy történelemben a „tudom, nem tudom”, „ér­tem, nem értem” sokkal kisebb dilemmát jelent, mint a művészeti ismeret- terjesztésben. S ennek egyik oka a mű­vészeteknek még mindig elég széles körű és előítélet­szerű misztifikálása. Ez két­ségkívül a művészetek ne­hezen megközelíthető sajá­tos szerepével és hatásával függ össze, de kapcsolatos annak a polgári művészet­szemléletnek rejtett utóha­tásával is, amely a művé­szetet elméletileg is az ir­racionalizmus ködébe bur­kolja. Éppen ezért minden­fajta művészeti ismeretter­jesztés feltétele a művészet demisztifikálása. Az alko­táslélektan eredményeire építve szerte kell oszlatni azt a hiedelmet, hogy a mű­vész valamilyen külsőleges, feUöbbrendü lény, köznapi emberek számára megköze­líthetetlen szférák beava­tottja, amolyan „modem varázsló”. Az alkotó min­dig közülünk való, nagysá­ga is abban rejlik, hogy minél egyetemesebb, minél szélesebb körű, • minél több embert, minéi lényegeseb­ben érintő tartalmakat ké­pes megragadni. Igaz, sajá­tos készségekkel, különös érzékenységgel «és kifejező- erővel rendelkezik — de igazi alkotó csak akkor vál­hat belőle, ha sokak lénye­ges élményeinek befogadá­sára és kifejezésére fordít­ja ezeket a készségeket. Az alkotó ebben az értelemben a legmindennapibb ember, aki általunk és értünk vál­hat csak művésszé. Czámos nagy alkotó val- ^ lomása tanúskodik arról: az alkotás megkülön­böztetett és gyötrelmes szépségű erőfeszítése szá­mukra sem valami minden­napi, állandó állapot. Kis­sé leegyszerűsítve: egy művész sohasem olyan okos és bölcs, sohasem olyan éles szemű és frappáns min­dennapi emberként, mint művészként. Az alkotás számukra is felfokozott ál­lapot, az elmélyülés, kpn- centrálás különleges for­mája, amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a mindennapi- ságban oly közös — énjü­ket De még az alkotás rendkí­vülisége sem valami isme­retlen és varázslatos do­log. Mi mindannyian, szé­les közönség is aktív ré­szesei — s nem csupán passzív befogadói — va­gyunk az alkotásnak, mi­kor ráhagyatkozva élvez­zük azt. Az igazi, bensőleg cselekvő műélvezet, az az­zal járó elmélyedés és koncentrálás maga is az al­kotás — az újraalkotás — egy formája, amely nem annyira minőségében, mint inkább csak mennyiségé­ben, intenzitásában külön­bözik az elsődleges alkotói tevékenységtől. Egy mű ténylegesen csak hatásában válik művé s mi befogadó­ként is részesei vagyunk ennek a társadalmi folya­matnak. A művész ebben az értelemben csupán „megbízottunk”, akit meg­bízatásának teljesítése ere­jéig különös tiszteletben tartunk, de egyben olyan képviselőnk, aki egy-egy si­kertelen mű alkalmával bármikor „visszahívható”.' A művész nem tőlünk való különbözősége, hanem ve­lünk való azonossága révén művész. Mint ahogy maga a művészet is a mindennapi életből származik. A min­dennapi élet át meg át van szőve esztétikai mozzana­tokkal; az egyes művészeti ágak közvetítő formái (hall­hatóság, láthatóság, nyelv, Bertolt Brecht S mert hare da S a béke még- Levonta hát a És így lett hősi E sorokat egy huszadik évében járó ifjú német írta 1918-ban, II. Vilmos Német­országa összeomlásának kü­szöbén, amikor felbomlott a front, s az esztelen háború­ba belecsömörlött milliók már az igazi ellenség, a burzsoá-földesúri világ el­len indultak harcba az orosz proletariátus példája nyomán Európa számos or­szágában. A fiatal költő, megundorodva a vértől és szenvedéstől, csakhamar a müncheni kávéházak gya­kori vendége lesz, ahol a kávé illatában a művészeti élet öreg és ifjú generációja is levonhatja a „konzekven­ciát”, s a bomló polgári vi­lág illúziót vesztő légköré­ben csatlakoznak a burján­zó „izmusok” valamelyiké­hez, s utat találva vagy té­vesztve belevesznek a mű­vészeti élet mindennapjai­ba. E Villon-arcú ifjú éne­kes már ekkor is gúnyos fintorral szemléli nemzedé­kének „konjunktúra-lovag­jait”, és ő maga új, sajátos úton indul el, hogy majd érett művészként befusson a haladó, szocialista iro­dalom „nagy óceánjába”. Ez az ifjú Bertolt Brecht. Osztályhelyzete (gazdag polgári család sarja), nevel­tetése (jó hírű protestáns is­kolák) egyáltalán nem sej­tetik, hogy valaha is eljus­son szülőhazája két lángel­méje, Marx és Engels esz­méinek tudatos hirdetéséig. Polgári pályára készül, or­voshallgatóként kerül ki a frontra, ahol szanitéc. A lövészárkok borzalmai közt döbben rá ez a nagy mű­vészi tehetséggel megáldott fiatalember, hogy a háborút kirobbantó és elvesztő né­met militarista rendszert örökre meggyűlölje, s egész életét a békének, az embe­táglejtés) is a mindennapi élet velejárói. A művészet ebben a vonatkozásban a mindennapi élet szakadat­lan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi világ átfogó, sűrített képét teremti meg, a műélvező esztétikai élményben része­sül, hogy aztán művész és közönség egyaránt gazda­gabban térhessenek vissza átmenetileg „felfüggesztett” mindennapi életébe. IYI űvész és közönség kap- csolatának ilyen ér­telmezése a közönség tár­sadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magá­ban foglalja, A közönség egyre növekvő beleszólá­sát a művészeti élet egyes kérdéseibe, a művek széles körű vitatását nemcsak a művészetek társadalmi sze­repe, ideológiai fontossága teszi indokolttá. A művész, a mű és a közönség kap­csolatát merőben esztétikai, művészetelméleti oldalról közelítő elemzés is szük­ségképpen ugyanehhez a konzekvenciához vezet. A művészet sajátosságainak kifejtésére épülő demiszti­fikálása, a tudatosítás tehát nemcsak az esztétikai ne­velésnek, művészeti isme­retterjesztésnek előfeltétele. Nem lebecsülendő tényező­je művészeti közéletünk tá- gabb értelemben vett de­mokratizmusának is. It négy tavaszon át, jelt sem adott, konzekvenciát, halott. riség felemelésének szentel­je. Azonban alighogy eléri írói pályájának első nagy sikerét (Koldusopera, 1928), máris menekülnie kell ha­zájából, mert az „új, ordas eszme" elűzi onnan, s ha­marosan az ő könyvei is ott égnek a kultúrát megcsúfí­tó, szégyenteljes könyvmág­lyák lángjaiban. Ám ez a már érett művészben még inkább elmélyíti a fasizmus elleni harcot, s Észak- és Nyugat-Európát bejárva küzd a humanizmusért, a barbárság ellen. Félti az emberi kultúra értékeit, de túljut a polgári pacifisták antimilitarizmusán, s bát­ran vallja, hogy az embe­riség jövője a szocializmus, a társadalmi bajok okozója a magántulajdon. így kap­csolódik össze világnézeté­ben a múlt és a jelen klasz- szikus öröksége. 1941-ben átkel az Óceá­non, Amerikába megy, s a hollywoodi filmipar minde­nes robotosává kell lennie, hogy élni tudjon. Világné­zeti meggyőződése miatt, mikor már a hírhedt hitleri hordák szégyenteljes vere­séget szenvedtek, a kezdő­dő hidegháború első hullá­mában az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bi­zottság elé kerül, s ismét országot kénytelen cserélni, hogy majd 1948-ban végle­gesen otthonra és hazára leljen a világ első szabad Németországában, a Német Demokratikus Köztársaság­ban, ahol valóra válthatja írói—színházi törekvéseit, megszervezi a világhírű Berliner Ensemble-t. 1954- ben Lenin-békedíjjal tün­tették ki az emberiség ma­gasztos ügyének e nagy harcosát. Ki volt hát ő? Költő és író, a nagyvilág vándora, a modern dráma egyik nagy megalapítója. Mindegyikre rákényszerült. Költővé és íróvá késztette tehetsége, vándorlásba haj­totta a szégyenteljes kor, s nagy művészforradalmárrá tette mindig újat kereső, nyughatatlan géniusza. El­dobta a polgári költészet és drámairodalom hazug kon­vencióit, s ugyanolyan nagy feladatot vállalt magára, mint Bartók a zenében. Egy válságba került kor avult formulákba merevedett, el­ferdült ízlését akarta visz- szavezetni a művészet ős­forrásához. Válságos korban élt, jól tudta, hogy az őszin­te művészet nem táplálhat illúziókat, nem hazudhat harmóniát ott, ahol nincs. Már első nagy művében, a Koldusoperában is ezt fo­galmazza meg, amikor le­száll a londoni alvilág mé­lyére, hogy az elvadult lel­kek bemutatásával felszínre hozza a nagy tanulságot: „A nagy rablókkal végső nagy csatára készüljetek, ne vár­jatok tovább.” Az emigráció évei a fa­sizmus elleni kérlelhetetlen harc jegyében telnek el. Jel­legzetes „anyadrámáiban” az anyák sorsában mutatja meg, hogy a fasizmus elleni küzdelemben nem lehet semlegesség (Carrar asszony fegyverei), hogy a speku­láns kalmárösztön a kisem­berek millióit sodorja az esztelen háborúba (Kurázsi mama és gyermekei). A há­ború kitörése előtt írta ta­lán legnagyobb művét, a Galilei élete című drámáját. Ekkor már a pusztító nukle­áris bomba gyártása elől el­hárultak az elvi akadályok, s Galilei példájával pró­bált harcolni azért, hogy az új tudományos eredményt ne pusztításra használják, hanem az emberiség javára hasznosítsák, hogy a tudo­mány ne az embertelensé­get, hanem az emberiséget szolgálja. Később írott mű­veiben is megkapó huma­nizmusa, meleg emberszere- tete. (Kaukázusi krétakör.) Drámáinak jellegzetes technikai újszerűségei közül csak néhányra hívjuk fel a figyelmet. Egyik legfőbb eleme a brechti színpadi műveknek az elidegenítés. A nézőnek nem szabad il­lúziókban ringatni magát, hiszen amit lát, az a meg­vetendő, amitől el kell tá­volodnia, s keresni a job­bat, a nemesebbet. A szín­művésztől is a legnagyobb tudatosságot követeli meg ezen a téren, s ez az, anvt mint rendező meg is való­sított. Egyéb eszközei is mind sajátosan az elidege­nítés eszközei (songok, fel­iratok, vásári hangulat, di­daktikus elv stb.). Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Brecht csak a színpadi technika megújítója volt. Az előbb említett művek is cáfolják ezt. De a nagy író­nak más helyen elmondott, leírt művészi hitvallása is. Szerinte nem a forma, ha­nem maga a mű — eszmei­ségével és kifejező eszközei­vel együtt — halhatatlan, mert „minden formai újítás a tartalmi fejlődés megvnló- sítása, az általa megszabott feladatok elfogadása nélkül teljességgel terméketlen marad”. A lírikus Brecht is kora egyik legnagyobb költője. Sokoldalúan néz szembe költeményeiben az emberi­ség sorsával, s válik ezen a téren is nagy tanítóvá. Halálának tizedik évfor­dulóján még aktuálisabb intelme, mint amikor 1951 - ben megírta Levél a világ művészeihez című figyel­meztetésében a német nép és az emberiség sorsáért való döbbenetes aggodal­mát: „A nagy Karthágó há­romszor viselt háborút. Még hatalmas volt az első után, és még lakható a má­sodik után. Már nyoma sem volt a harmadik után.” Kell-e ennél aktuálisabb figyelmeztető, ha e halha­tatlan művészre emléke­zünk? Tóth Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents