Békés Megyei Népújság, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-14 / 192. szám
KÖRÖSTÁJ __________KULTURÁLIS MELLÉKLET M it mond a tudós népzenei kutatásokról? a legújabb Víg Rudolf, az akadémia népzenekutató csoportjának tudományos munkatársa évek óta tanulmányozza a cigányok zenéjét. Több ezer dallamot gyűjtött össze és a cigányok nyelvét is megtanulta, hogy könnyebben hozzáférkőzhessék ehhez a gazdag, ma is élő népzenéhez. Legutóbb egy hónapot töltött a Szovjetunióban az ottani cigányok népzenéjének tanulmányozásával. — Egyhónapos szovjetunióbeli tartózkodásom alatt főleg az érdekelt, ta- lálhatók-e rokonvonások az ottani cigányok és a mieink népzenéje között — mondta. — A moszkvai cigányszínház művészeinek előadásában meghallgattam olyan dalokat, amelyeket az illetők gyermekkorukból ismernek. Előadásuk éppúgy magán viselte a hivatásos cigányzenészek stílusát, mint a hazai cigányzenekarok muzsikálása Mindkettőnek legfőbb jellemzője, hogy a zenélés a közönség ízléséhez, kedvéhez idomul. Ügy is mondhatnám, hogy ez az előadás az orosz népies dalok cigányos interpretálását tükrözte, hasonlóan a magyarországi „népdalokhoz”. — Többször megfordultam olyan cigánycsoportok között, amelyeknek ősei száz évvel ezelőtt vándoroltak Oroszországba Ugyanazt a nyelvjárást beszélték, mint a legtöbb magyarországi c;gány, ezért egészen jól meg tudtam magam velük értetni. Énekeik, népi dallamaik a magyarországival azonos homogén stílust képviselték. Sokuknak még a neve is elárulta magyar- országi származását, volt, akit Orvainak (Horváti vágj’ Kovácsnak (Kovács) hívtak. Az egyiknek a nagyanyja a „Sárközi” (Sárközi) nevet viselte. A két, földrajzilag távol eső, de származását tekintve azonos népcsoport zenéje, éneklésmódja nemcsak egységet alkotott, hanem egy érdekes vitában is döntő érvül szolgálhat. Több szakember ugyanis feltételezi, hogy bizonyos merész ritmikai elemek kívülről, a dzsessz-zenéből kerültek át ennek a zenei szempontból rendkívül fogékony, gyorsan tanuló népnek a zenéjébe. Itt azonban körülbelül száz év előtti egyezésről van szó, ami megdönti ezt a feltevést. — Jelentős élmény volt találkozásom a szovjet népzenekutatás két kimagasló képviselőjével, egykori tanárommal, Beljajev professzorral és Gippiusz professzorral, aki nagy értékű tudományos segítséget is nyújtott munkámhoz: lehetővé tette a 30-as években gyűjtött anyagának tanulmányozását. A kiváló tudósnak sikerült az élő népzenében megtalálnia azokat a cigányoktól énekelt dalokat, amelyekre Puskin, Turgenyev és Tolsztoj írásaikban gyakran hivatkoztak. t Bihari Sándor: Száz év remény Megcsúfoltan is hűséggel —: fej-hajtva ebben verődöm négy égtáj fele, a becsület életemnek elcjthctetlen könnyűsége és neheze, s rögeszme már, ahogy dolgaimba kötődik feszülten, ezer voltosán; megszállott ifjúság — örökség — húz a földig, hogy ma is vegyem komolyan, vállaljam és vigyem, amit sorsomba rendel, aki idáig hajszolt, a történelemmel legyen emberi a szavam, akkor is, ha gondomba vihog, mert nem víkend, végül is nem alku élni-meghalni itten, kinek száz év reménye van. Tóth Dezső: Művészet és tudatosság A művészetek a valóság megismerésének sajátos formái, amelyek a mindennapi és tudományos megismerés közt helyezkednek el, s ennek megfelelően sajátos, amazok által meg nem ragadható tartalmakat tesznek hozzáférhetővé, vonnak be az emberi megismerés körébe. Ennek a különleges szerepnek fogalmi körülírás a az esztétika, a művészetelmélet számára sem könnyű, de számos vonatkozásban megoldott feladat. Egyenetlenebből tisztázott kérdés ezen belül az egyes művészeti ágak különleges határainak jellemzése, sajátos korlátozottságaik és előnyeik összehasonlító felmérése. De azok az eredmények, amelyeket a művészettudomány — ezen belül a hazai, illetve a magyar nyelven is hozzáférhető marxista művészettudomány — elért, jelentősek és állandóan gyarapodnak. Ugyanakkor — s ma már mindinkább közhely- lyé válik ezt hangsúlyozni — igen magas számot ért el és állandóan nő a művészetek élvezetébe kapcsolódók száma. Ez a két tendencia azonban nem találkozik kielégítő mértékben. A művészetek népszerűsödését, az irántuk megnyilvánuló fokozott érdeklődést csak lemaradva kíséri a művészetekkel kapcsolatos ismeretek, tudnivalók terjedése. Koránt sincs itt mód ennek a sok vonatkozású kérdésnek az elemzésére. A számos ok közül arra a minden bizonnyal szerepet játszó előítéletre hívnánk fel a figyelmet, amely a művészetekkel kapcsolatban mindent, ami tudatos, fogalmi, gondolati — berzenkedve, idegenkedve fogad. Amely úgy véli, hogy a művészet valami ösztönös, valami megmagyarázhatatlan, amelyről már csak azért is teljesen meddő a tudomány nyelvén beszélni, s a művészetek sajátosságaival foglalkozó tudományok csupán arra jók, hogy „spekulációikkal” elszegényítsék a művészet varázsát. Minek hát — vallja ez a nézet — a művészethez tudomány is, a művészetre csak rá kell hagyatkozni, azt csak „érezve” lehet élvezni. TV os annyi bizonyos, hogy a tudomány valóban komikussá válna, ha a maga eszközeivel a művészet funkcióját akarná ellátni. Az előítélet valószínűleg erre a felismerésre épül, de mégiscsak előítélet marad, mert hiszen a művészettudománynak esze ágában sincs ilyenfajta helyettesítő szerepet betölteni. Annál inkább teljesíti azt a minden tudomány számára adott feladatot, hogy gondolatilag birtokba vegye az élet egy adott — és felettébb lényeges — jelenségét, hogy leírva törvény- szerűségeit, feltárva sajátosságait, megértse a művészetek szerepét. Az esztétikának, művészetelméletnek, általában a művészeteket fogalmilag tárgyaló tudományoknak ebben a tudatosító feladatban van jelentőségük. S ha szerepüket így értelmezzük, könnyen belátható, hogy a művészetek élvezetét arányosan kell kísérni a művészetekről szóló ismeretek birtokbavételének. Annál is inkább, mert a művészetekhez való tudatos viszony növeli, elmélyíti a műélvezetet, ösztönzően hat vissza a művészetek szeretetére s mind szélesebb körű megismerésükre sarkall. Emellett nyelvi, fogalmi eszközöket ad művészeti élményeink szabatos körülírására, róla alkotott véleményünk kifejezésére. Az esztétika, a művészet- elmélet és — történet ún. „terminus technicusai”, tudományos elnevezései csak helytelen értelmezésük vagy használatuk esetén válnak a művészet elleple- zőivé, akadályokká művészet és széles tömegek kapcsolatában. Tartalmas, helyénvaló használatuk azonban megkönnyíti az eligazodást a művészetek világában, a bennük érvényesülő művészi hatás tudatosítását, lehetővé teszi művészi élményeink egymáshoz és az élethez .való viszonyítását — tehát azt, hogy a sokszor öntudatlan, vagy féltudatos művészi élmény tartalmaiban is körvonalazott tudatformává váljék. Ezért a közvetlenül esztétikai, művészetelméleti tudnivalók terjesztése az ál'ános művészeti ismeret- terjesztésnek fontos — mégis meglehetősen elhanyagolt — tényezője. A tudatosításnak leg- gyakoribb formája a kommentált, az illusztrált ismeretterjesztés. Az ilyen típusú előadás, ha jó, mindig elébe megy a várható kérdéseknek, mindenképpen a hallgatóság ismereteiből indul ki. Minden ilyen típusú előadásnak — akkor is, ha „egyvégtében” hangzik el — az elfogulatlanul kérdező közönséggel kell számolnia, s szerkezetét a feltételezett kérdések megválaszolása mentén kell felépítenie. Valamely művészeti ág még oly jó ismerője is rossz ismeretterjesztő lehet, mert íróasztal mellett nem lehet „kikalkulálni”, csak a közönséggel való gyakorlati érintkezés alapján lehet megismerni azokat a sokszor nagyon is lényegre tapintó kérdéseket, amelyeket a spontán hallgató vagy szemlélő feltesz. Óriási tévedés azt hinni, hogy a művészeti ismeret- terjesztés valami egyoldalú tevékenység, amelyben valaki „tud” és ezt átadja azoknak, akik kevesebb ismerettel rendelkeznek. Ez persze bizonyos különbségekkel mindenféle ismeretterjesztésre vonatkozik, de a művészeti ismeretterjesztésre különösképp, éppen mert az nemcsak a merőben fogalmi ismeretek körének puszta szélesítésében, hanem egy nagyon bonyolult, összetett személyes élmény tudatosításában, fogalmi nyelvre „fordításában” is áll. A művészeti ismeretterjesztésben nincs tehát nagyobb bűn, mint az aktívan kérdező hallgatóság figyelmen kívül hagyása. De mert a művészeti ismeretterjesztés különösképpen is kétoldalú, nincs másfelől nagyobb bűn, mint a félszeg bizalmatlanság az előadóval szemben. E téren a legnagyobb akadályt a sznobizmusnak egy kevéssé emlegetett, de korántsem ritka válfaja jelenti: a hamis rátartiság, amely szé- gyelli bevallani, hogy valamit nem ért, hogy valami nem hat rá, hogy valaminek, mások — sokak — által hangoztatott szépségét, jelentését nem ismeri fel. Ilyenkor találkozunk a műélvezet tettetésével, amelynek tartalma kb. az, hogy „na, úgy látszik, ezt én mégsem értem, de nem leszek bolond elárulni”. Holott — s ezt sok szóra bírt „szégyenkező” észrevételei bizonyítják — épp az ilyen összeszorított szájú „nem értem”-ek mögött a nem értésnek valamely igen frappáns indoka húzódik. Minden ilyen esetben a bátor kérdezők „nyernek”: az őszintén kifejezésre juttatott, elfogulatlanul nyilvánított nem értés vagy nem tetszés úgyszólván kivétel nélkül — sokszor mások helyett is kimondva a közös gondot — valamilyen lényeges alapkérdésre tapint, aminek megválaszolása ugrásszerű-
