Békés Megyei Népújság, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-07 / 186. szám
1968. augusztus 7. 7 Vasárnap Kisállattenyésztést elősegítő eszközök és gépek bemutatója Békéscsabán Békéscsabán, a Baromfifeldolgozó Vállalat kultúrtermében első alkalommal mutatták be megyei szintű kiállításon a kisállat- tenyésztést elősegítő jól bevált eszközöket. A kisgépbemutatóval egyidőben tanácskozásra is sor került, amelyen háztáji bizottságok vezetői, termelőszövetkezeti és felvásárlási szakemberek, földművesszövetkezeti elnökök, nőtanácsok képviselői, valamint baromfitenyésztők vettek részt mintegy kétszázan. Bevezetőként Nun Mihály elvtárs, a MÉSZÖV elnökhelyettese értékelte azokat az erőfeszítéseket, amelyeket számos megyei szerv közreműködésével a baromfitenyésztés elterjesztésének meggyorsításáért tettek. Ezt követően került sor a kisgépek megtekintésére. — Balkus — A tanácskozáson szót kért Ombódi Mihályné körösladányi baromfi- tenyésztő is, aki csaknem 40 éve foglalkozik libatöméssel. Hajdú tmréné és Molnár József Kötegyánből, Torma Imréné Sarkadkeresztúrról érkezett Csabára a kisgépbemutatóra. Sokan figyelték érdeklődéssel a libatömő gépet. Fotó: Demény Régésznek tanult, de... L. JUHASZ IRÉN ül szembe velem irodai helyiségemben és előre (még nem tudom, miért) a doboz „Fecske” mellé zsebkendőt is készít. Most frissen végezte Budapesten az Eötvös Lorámd Tudományegyetemen a régész-történész szakot. Ilyenkor szokás mondani, hogy a frissen szerzett diplomán még meg sem száradt a tinta, ki sem hűlt a pecsét helye. Mikor elmondta, hogy gondjaival kereste fel szerkesztőségünket, kissé csodálkozó arcot vágtam, hiszen úgy tudtam, hogy társadalmi ösztöndíjat kapott hallgató korában. — Éppen ez az, ami elkeserít — hajol előre szomorú arccal —, hogy még ez sem segít elhelyezkedésemben... — Ezen ed kell egy kicsit gondolkodni, de hagyom, hadd buzogjon tovább a panaszok áradata, s most már arra is magyarázatot kapok, máért került a cigaretta mellé a zsebkendő is: — Még csak ti zenöt-ti zenhat éves gyulai kisdiák voltam, amikor úgy irigyeltem azt a fiától ré- gésiznőt, aki a várásatásoknál dolgozhatott. Megvallom, sokszor éhesen kongott már a gyomrom, de még mindig ott álltam hónom alatt a táskával, és néztem áhítattal, hogyan porol le finom ecsetjével egy-egy, akkor számomra még nem túlságosan érdekes cse- répdaraibot. Nem volt nap, hogy ne bámészkodtam volna órákat a várárok partján, s ha netalán esett az eső, az én kedvem is borongássá vált. Ekkor határoztam el magamban, ha törik, ha szakad, régész leszek; s elérem azt, hogy valamikor ilyen ásatást vezetek. A következő években a tanulás volt a számomra a legfontosabb, s 1961-ben felvettek az egyetemre. El tudja gondolni, hogy én menyKIS ERŐT GYŰJT, aztán nekilendül, minden részletet el akar mondani: — Néhány év múlva újabb öröm ért: a megyei tanács művelődésügyi osztálya társadalmi ösztöndíjat adott. Ez még jobban megerősítette bennem azt a reményt, hogy mint végzett régésznek, már a munkám is biztosítva lesz. Aztán... aztán... — most már a zsebkendő után nyúl. Várni kell egy kicsit. — Aztán? — Csak vártam a kinevezésemet, július 27-én még semmi... 28-án kaptam egy meghívót a Gyulai Városi Tanács Végrehajtó Bizottságától, amelyben közölték vélem, hogy az új nevelők ünnepélyes fogadása augusztus elsején lesz... Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nekem aug. 21-én el kell foglalnom a munkahelyemet Gyulán, a tanyai iskolák kollégiumában, mint felügyelő nevelőnek. — De hát közben csak történt valami vagy ilyen váratlanul érte ez a kinevezés? — Bonyolult ügy ez. Ezelőtt egy esztendővel levelet kaptam az egyetemen, hogy jöjjek haza a megyébe, mert szükség van egy régészre, s a hátralevő vizsgáimat mint levelező tegyem le. Erre én ráálltam, és a vége az lett, hogy díjazás nélkül végeztem régészeti munkákat. Most, hogy az egyetemi vizsgáimon túl vagyok, kineveztek felügyelő nevelőnek. Hát kérdem én... — Megint kis szünetet kell tartani. Kénytelen vagyok én folytatni helyette, s most ő hagyja jóvá. — Tehát: azért kötött önnel szocialista szerződést a megyei művelődésügyi osztály, hogy mint régészt vagy mint felügyelő pedagógust alkalmazza-e; azért utalta-e rendszeresen az osztály a társadalmi ösztöndíjat egy régész- hallgatónak, hogy abból egyszerűen nem is szakos, hanem felügyelő tanár legyen? Gondolom, ezt szeretné elmondani... — Igen... De én kisdiák koromban már régész akartam lenni! A szakdolgozatomat is az akkori sar- kadi járásról írtam meg, egy topográfiát készítettem, amit nagy tetszéssel fogadtak professzoraim. Én nem zárt intézetben akarok élni, hanem szeretném járni a határt már most ősszel, a mélyszántások idején szeretnék lépegetni a barázdákban, mert annyi évezredes kincset fordít ki az eke... Egyszerűen: szeretnék régész lenni a még fel nem tárt pusztáikon! Városba én csak akkor akarok menni, amikor az elkerülhetetlen. Nem is tudom, hogy van ez: aki városi diplomás akar lenni, azt falura helyezik; én a föld régmúlt titkait kutatnám, s négy fal közé akarnak zárni. Nincs státusz — mondják. Szaladtam íűhöz-fához. a Művelődésügyi Minisztérium Régészeti Főosztályáról azt a választ kaptam: majd január elsejével megpróbálnak státuszt teremteni Békés megyében. Közben a Nemzeti Múzeum megbízásából Orosházán, a téglagyár környékén október 31-ig avarkori sírok munkájának a feltárását vezetem — napidíjért, augusztus 21-én pedig el kell foglalnom a kollégiumi felügyelői állást. A kettő együtt nem mehet... A PANASZ JOGOS. És kérdőjelként jelenik meg előttünk az, vajon miért adott társadalmi ösztöndíjat egy régészhallgatónak a megyei tanács művelődésügyi osztálya, ha státuszt nem tud adna!? Ternyák Ferenc nyíre örültem akkor? hangja. Elakad a Hosszú keresés után, messze a várostól, Gyula határában, annak is a legnyugatibb részén bukkanunk Sipakiék tanyájára. — Az a piros tetejű — mutat a távolba egy traktoros, akivel a műúton találkozunk, s ez az utolsó útbaigazítás. Nem vesztjük el többé szem elől, egyenesen arra vesszük az irányt. A ház körül fiatalasszony tesz-vesz. Amikor észrevesz bennünket, megáll, figyel. Erre bizonyára ritkán téved idegen. Nem tudjá mire vélni a dolgot, csak amikor Sipaki Imre után érdeklődünk, akkor kezdi sejteni, hogy mi járatban vagyunk. — Ugye az elhelyezése miatt? — kérdi. — Igen — mondjuk, s ő máris kiált a vagy 150 méterre levő szomszéd tanya felé és a kezével is integet: — Imre... Imre... Gyere! Látjuk, amint valami farakásról felemelkedik egy ember. Két mankót igazít a hóna alá és jellegzetes hintázó mozgással elindul felénk. Közben egy idősebb asszony jön elő Sipakiék házából. A' lábán kötés, amely csak félig takarja el a sebeket, a kitágult visszereket. Panasszal, sírással kezdi. A férjét okolja a nyomorúságáért, aki itthagyta őt, pedig 8 gyermeket nevelt fel. Csak havi 200 forint asszonytartást fizet neki, amiből a fél lábú fiát is eltartja. Mert a fiának semmi sem jár a törvény szerint. Amikor még egészséges volt, rendszerint itthon dolgozott. Művelte a család 9 hold földjét. A férje (s egy átkot is mond rá) a legutolsók között lépett a tsz-be. Ez a tanya maradt, s körülötte 1200 négyszögöl föld. A fiú is odaér közben. Fiatal, nincs 35 éves, de negyvennél is többnek tartaná az ember. Reménytelennek látszó helyzetéből nem talál kiutat, s ez őrli az idegeit. Mert csak akkor ember valaki, ha dolgozik, eltartja önmagát, nincs másnak a terhére, ö mit tehet? Neki 1961 februárjában érszűkület és idegbénulás miatt levágták a jobb lábát. Az egyik fülére sem hall. Hol alkalmazhatnak egy ilyen rokkant embert? Néhány éve a kútfúróknál — mint éjjeliőr — dolgozott, 1450 forintot keresett. A kútfúrók aztán Békésszentandrásra települtek. Hívták őt is magukkal, de nem ment. Itt a közelben szeretett volna elhelyezkedni. A városi tanácsot ostromolta kérésével, amely csak parkőri helyet tudott volna biztosítani. De hogy járjon be innen a tanyáról? Az építőiparban azért nem alkalmazzák éjjeliőrnek, mert ott — fél lábbal — nagy a baleset- veszély. Portásnak, akinek telefonálnia is kell, a füle miatt nem felel meg. ötvennyolc hónapja nincs munkája, s ezalatt 2000 forint szociális segélyt kapott a városi tanácstól. Érthetően türelmetlen, s nem is nagyon válogatja meg a szavait, amikor azokról beszél, akikről úgy véli, felelősek a sorsáért. Megnézzük a lakásukat. A ház alsó végében egy konyha és egy szoba, ez az övé és az anyjáé. Olyan a kép, mint egy régi cselédlakás reprodukciója, csak éppen a tisztaság és a rend hiányzik. A tyúkokat és csirkéket is a konyhába zárják éjszakára. — Az istállót alakítottuk át— mondja az asz- szony talán azért, mert látja a megdöbbenésünket. Mit lehetne tenni? A szakszervezet megbízottai erről tanácskoznak, amikor két fiatal nő érkezik. Az egyik Sipaki Imre húga, aki egy közeli tanyán a férjétől elváltán lakik 3—4 éves kislányával. Kiderül, ő sem dolgozik, pedig erős, egészséges asszony. — Majd jövőre elmegyek az állami gazdaságba — jegyzi meg csak úgy félvállról, amikor erre a kérdésre terelődik a szó. Nem lehetne kosárfonást, vagy valamilyen háziipari munkát vállalniuk? Mert az ülő foglalkozás, Gyulán is van háziipari szövetkezet, a fiatalasszony pedig időnként bejárhatna oda anyagért és az elkészült terméket is bevihetné. Annál is inkább jó lenne, mert Sipaki Imre ügyes kezű ezermester hírében áll a környéken. A munka nemcsak a megélhetést biztosítaná számára, hanem az önbizalmát, a lelki egyensúlyát is visszanyerné vele. Ha valamelyik tsz-hez tartoznának Sipakiék, akkor egy nagyobb közösség vállalná magára a gondjukat. Felettük azonban egy kissé megállt az idő, lemaradtak. Társadalmunk azonban így sem tartja Sipaki Imrét számkivetettnek. Ezt az eddigi segítség is bizonyítja. Nem azért, mert ő követeli, hanem, mert' nálunk ez a rend. Persze lehetetlent senki sem kívánhat és a család sem vonhatja ki magát, hogy ennek a nehéz, bonyolult helyzetnek a megoldásában közreműködjön. Pásztor Béla Két mankóval
