Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
♦ ma, jam« si. 6 Vasárnap Aki megáll a saját lábán Évente sok ezer diák hagyja el a különféle középiskolák kapuit. Egy részük munkát vállal, többségük azonban szerencsét próbál egyetemeken, főiskolákon s egyéb felsőoktatási intézményekben. Ez alkalommal róluk, a sikeres felvételizőkről lesz szó. Pontosabban közülük is olyanról, aki szüleitől nem várhat olyan anyagi segítséget, mint sok más fiatal. Vajon az ilyen diák hogyan áll meg a saját lábán, miképpen végezheti el zavartalanul a főiskolát, és végül a jövőt illetően mik a tervei? Ezekre a kérdésekre vártam választ, amikor megkerestem egy apró lakás még apróbb szobájában Polacsek Magdolnát, aki alig két' hete már, ha nem is egyetemi, de „főiskolai polgár”-nak mondhatja magát. — Nagyon, de nagyon örülök —; mondja a kérdéseket követő rövid szünet után. — Amikor megkaptam a borítékot a Szegedi Tanárképző Főiskoláról, nem is mertem kibontani jó darabig. Tartalmazhatott egyaránt jó és rossz választ is. Igaz, ha vastag a boríték, az már jelzi, hogy nem sikerült, mert a negatív válasszal együtt visszaküldik az év végi- meg az érettségi bizonyítványt is. Csakhogy én r— mondja nevetve — ijedtemben elhoztam magammal mindkettőt, amikor a felvételi végeztével szóltak, hogy vigyem minden holmimat. —; Mi történik, ha mégsem sikerül ? —■ Először is a gyulai csecsemőgondozóba kértem volna a felvételemet, és ha onnan is elutasítanak, elhelyezkedtem volna valahol. Amíg a gimnáziumba jártam, elvégeztem egy gyors- és gépíró tanfolyamot... De legszívesebben azért mégis a gyerekekkel foglalkoznék. Egy tanárjelölt — terveiről Mintegy végszóra, pöttömnyi, szöszke kisfiú, Bandika mászik a szobába. Bizalmatlanul méreget, de pár pillanat múlva már mint régi ismerősök társalgunk, aztán úgy vélve, hogy a házigazdái kötelezettségeknek eleget tett — go- lyóstollamat veszi szemügyre. Hogy használhatóságáról meggyőződött, azt boldog rikkantásai, no meg a vastag kék csíkok jelzik, amit szorgalmasan huzigál — az asztalterítőre. — Egyébként — folytatja Magdi — a felvételi bizottság elnöke is megkérdezte, mihez kezdek, ha nem vesznek fel. — Neki mit válaszolt? — Hát hogy 30 éves koromig minden évben megpróbálom. — Közben dolgozott volna? — Persze — csodálkozik a képtelen kérdésen —, annál is inkább, mert négyünket, két öcsémet, a húgomat és engem édesanyám tart el 1200 forintos fizetéséből ... Én is segítek egy kicsit, az biztos, ha nem is vállalWWVAA/VWWnA hatok valamelyik üzemben munkát, mert a háztartást, vezetem, de órákat adok két középiskolás fiúnak. Ebből a pénzből szeretném ellátni magam, mire szeptemberben a főiskolára kerülök. — Más anyagi támogatást nem is kap? — Anyu is segít, de hát érthető, hogy nem valami sokat adhat. A megyei tanácstól kértem társadalmi ösztöndíjat, nagyon szeretném ha sikerülne, mert nemcsak nekem, hanem az egész családnak komoly segítséget jelentene. — Mik a tervei a főiskola sikeres elvégzése után? — Az ösztöndíj — ha megkapom — azzal a kötelezettséggel jár, hogy a főiskola elvégzése után négy évig vidéken kell tanítanom. Én örömmel vállalom... — A végcél? Középiskolában szeretnék tanítani, a legizgalmasabb feladat szerintem 15—18 éves fiúkkal, lányokkal foglalkozni. Olyan tanárnő szeretnék lenni, akihez úgy fordulnak a diákok, mint idősebb barátjukhoz, olyan pedagógus, aki meg tudja szerettetni oktatott tantárgyát, az én esetemben a magyar irodalmat és az orosz nyelvet. Azt hiszem, már így is túl sokat kívántam egyszerre, de talán még elfér egy a többi mellett: A legboldogabb akkor lennék, ha sikerülne a Rózsa Ferenc Gimnáziumba, középiskolai tanulmányaim és érettségim színhelyére visszakerülni, mint orosz—magyar szakos tanár. Beszélgetésünk végére értünk. Vajon mi mást kívánhatunk ilyenkor, minthogy a főiskolai évek eredményesen végződjenek, s valamennyi felsorolt kívánsága maradéktalanul teljesüljön. Bencstk Máté Dialógus ■—■ Milyen szép ez a naptár az íróasztalán* Kovacsik elvtárs. — Igen, külföldről kaptam. Gyűjtöm a naptárakat. — Furcsa hobby. — Nem hobby ez, hanem kegyelet. — Kegyelet? — Igen. Én ugyanis egy naptárnak köszönhetem, hogy most igazgató vagyok. — Ne szerénykedjen Kovacsik elvtárs. —• Nem szerénykedem, inkább elmesélem, ha érdekli. — Csupa fül vagyok. — Szóval, tíz évvel ezelőtt, amikor az egyetemet elvégeztem, kerültem a Pótindexhez, mint műszaki előadó. Talán emlékszik arra, hogy akkor Somfai Rezső volt a miniszterhelyettesünk. —• Igen, ismertem őt, most követ valahol. -— Stimmel. Szóval Somfgi Rezső volt a miniszterhelyettes és nekem is volt egy barátom, akit Somfai Rezsőnek hívtak. — Aki rokona volt a miniszterhelyettes Somfainak. — Téved, mert nem volt rokona, nem is ismerte, sőt, nem is született Somfai volt, hanem Simek, csak felvette a Somfai nevet. Egy hétfői napon a barátom, Somfai Rezső, felhívott telefonon, és megbeszéltük, hogy szerdán este összejövünk egy ultipartira nála. Én, hogy el ne felejtsem, felírtam anap- táramra a szerdai naphoz, hogy este ultiparti Somfai Rezsőnél. — De nem a miniszterhelyettesnél ? — Ugyan! A barátomnál. A miniszter- helyettest én sem ismertem. Szóval, felírtam a naptáramra Somfai Rezső nevét és mert vége volt már a munkaidőnek, hazamentem. Másnap kora reggel az igazgatóm hivatott, akit addig még nem is ismertem. Mikor bemutatkoztam, konyakkal kínált, megkérdezte, hogy érzem magam a vállalatnál, és megkért, ha bármire szükségem van, szóljak neki, mert ő azonnal intézkedik. Ügy búcsúztunk el fél óra múlva, mintha gyerekkori barátok lennénk.-— Nem értem az egészet. — Először én sem értettem, die később megtudtam, hogy mi történt. A kollégám, Kenderesi, véletlenül elolvasta a naptáramon, hogy én szerdán ultipartira megyek Somfai Rezsőhöz. — Nem a miniszter- helyetteshez, hanem a barátjához. Tudom... — Igen, de ő azt hitte, hogy a miniszter- helyetteshez. Ezt rögtön közölte a csoportvezetőmmel, aki jelentette az osztályvezetőmnek, aki viszont elmondta ezt i az igazg j- tómnak. Fél óra ala it az egész vállalatnál elterjedt rólam, hogy én együtt ultizom a miniszterhelyettessel. — Óriási. És aztán? — Elindultam a lejtőn felfelé. Az igazgatóm csütörtökön behí- vatott, és közölte velem, hogy én leszek az átviteli csoport vezetőbe. Nem sokáig, mert néhány hónap múlva főelőadó lettem, majd egy év múlva osztály- vezető. Persze, én szorgalmasan felírtam a naptáramba Somfai Rezső nevét, sőt később már nemcsak a miniszterhelyettesnek, hanem a miniszternek is felkerült a neve a nap táramba. — Az is névrokona volt egy barátjának? — Dehogyis, csak be akartam magam biztosítani, hátha Somfait leváltják. Ki is nevezték nemsokára követnek, de én akkor a naptáramba már a miniszter, sőt a miniszterek neveit írogattam fel. Volt olyan hét, hogy a Minisz tertanács minden tagjának neve a naptáramban szerepelt. Persze, akkor már a főigazgatóságon is számon tartottak, s így, amikor öt éve ez a vállalat megalakult, engem neveztek ki igazgatónak. — És merte vállalni? — Igen, hiszen említettem már, hogy egyetemet végeztem, és akkor már ötéves gyakorlatom is volt. Azonkívül délutánonként kénytelen voltam otthon tanulni, mert amikor a naptáramban az szerdáéit, hogy valame- tnelyik miniszterrel ultizom, nem mozdulhattam ki otthonról, nehogy valaki meglásson az utcán. — Óriási! De most üres a naptára. Ma ne n megy sehova? rr, Nem. Két éve megnősültem, és elhíreszteltem magamról, hogy a feleségemnek fogadalmat tettem: többi nem veszek kártyát a kezembe. Azóta nincs név a naptáromon Apropos, fel kell írnom: holnap délután az 54- nöki Tanács elnökével találkozom. — Legalább enge-r. ne ugrasson, Kovacsik elvtárs. — Dehogy ugratom! A Parlamentben Rol- nap veszem át a kitüntetésemet ... Miklósi Ottó Vendégségben Miszlay Istvánnál Amikor a Békés megyei Jókai Színházhoz jött rendezőnek, mondhatni, hazaérkezett. E táj szülötte és a gyermekkor emlékei visszahívták, mondja, majd szenvedéllyel idézi munkássága eddigi állomásait. Az utóbbi évek több kiemelkedő rendezése mellett a Gyulai Várszínház megvalósításának ötlete tőle származik, dúb- rovniki élményed inspirálták; és azóta három évad három országos sikerű bemutatója bizonyítja a sikert. Most Shakespeare: Vízkereszt című vígjátékénak rendezésére készül, a színház évadnyitó előadása lesz ez. Otthonában, könyvei társaságában találtuk; új otthonában, melynek erkélyéről belátja az egész várost, Elmélyült percek. Egy meghitt sarok.
