Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-31 / 180. szám

♦ ma, jam« si. 6 Vasárnap Aki megáll a saját lábán Évente sok ezer diák hagyja el a különféle középiskolák kapuit. Egy részük munkát vállal, több­ségük azonban szerencsét próbál egyetemeken, főiskolákon s egyéb felsőoktatási intézményekben. Ez alkalommal róluk, a sikeres felvételizőkről lesz szó. Pontosab­ban közülük is olyanról, aki szü­leitől nem várhat olyan anyagi segítséget, mint sok más fiatal. Vajon az ilyen diák ho­gyan áll meg a saját lábán, mi­képpen végezheti el zavartalanul a főiskolát, és végül a jövőt ille­tően mik a tervei? Ezekre a kér­désekre vártam választ, amikor megkerestem egy apró lakás még apróbb szobájában Polacsek Mag­dolnát, aki alig két' hete már, ha nem is egyetemi, de „főiskolai polgár”-nak mondhatja magát. — Nagyon, de nagyon örülök —; mondja a kérdéseket követő rövid szünet után. — Amikor megkap­tam a borítékot a Szegedi Tanár­képző Főiskoláról, nem is mer­tem kibontani jó darabig. Tartal­mazhatott egyaránt jó és rossz vá­laszt is. Igaz, ha vastag a boríték, az már jelzi, hogy nem sikerült, mert a negatív válasszal együtt visszaküldik az év végi- meg az érettségi bizonyítványt is. Csak­hogy én r— mondja nevetve — ijedtemben elhoztam magammal mindkettőt, amikor a felvételi vé­geztével szóltak, hogy vigyem minden holmimat. —; Mi történik, ha mégsem si­kerül ? —■ Először is a gyulai csecse­mőgondozóba kértem volna a fel­vételemet, és ha onnan is eluta­sítanak, elhelyezkedtem volna va­lahol. Amíg a gimnáziumba jár­tam, elvégeztem egy gyors- és gépíró tanfolyamot... De legszíve­sebben azért mégis a gyerekekkel foglalkoznék. Egy tanárjelölt — terveiről Mintegy végszóra, pöttömnyi, szöszke kisfiú, Bandika mászik a szobába. Bizalmatlanul méreget, de pár pillanat múlva már mint régi ismerősök társalgunk, aztán úgy vélve, hogy a házigazdái kö­telezettségeknek eleget tett — go- lyóstollamat veszi szemügyre. Hogy használhatóságáról meggyő­ződött, azt boldog rikkantásai, no meg a vastag kék csíkok jelzik, amit szorgalmasan huzigál — az asztalterítőre. — Egyébként — folytatja Mag­di — a felvételi bizottság elnöke is megkérdezte, mihez kezdek, ha nem vesznek fel. — Neki mit válaszolt? — Hát hogy 30 éves koromig minden évben megpróbálom. — Közben dolgozott volna? — Persze — csodálkozik a kép­telen kérdésen —, annál is in­kább, mert négyünket, két öcsé­met, a húgomat és engem édes­anyám tart el 1200 forintos fize­téséből ... Én is segítek egy ki­csit, az biztos, ha nem is vállal­WWVAA/VWWnA hatok valamelyik üzemben mun­kát, mert a háztartást, vezetem, de órákat adok két középiskolás fiúnak. Ebből a pénzből szeret­ném ellátni magam, mire szep­temberben a főiskolára kerülök. — Más anyagi támogatást nem is kap? — Anyu is segít, de hát érthető, hogy nem valami sokat adhat. A megyei tanácstól kértem társadal­mi ösztöndíjat, nagyon szeretném ha sikerülne, mert nemcsak ne­kem, hanem az egész családnak komoly segítséget jelentene. — Mik a tervei a főiskola sike­res elvégzése után? — Az ösztöndíj — ha megka­pom — azzal a kötelezettséggel jár, hogy a főiskola elvégzése után négy évig vidéken kell ta­nítanom. Én örömmel vállalom... — A végcél? Középiskolában szeretnék tanítani, a legizgalma­sabb feladat szerintem 15—18 éves fiúkkal, lányokkal foglalkoz­ni. Olyan tanárnő szeretnék len­ni, akihez úgy fordulnak a diá­kok, mint idősebb barátjukhoz, olyan pedagógus, aki meg tudja szerettetni oktatott tantárgyát, az én esetemben a magyar irodal­mat és az orosz nyelvet. Azt hi­szem, már így is túl sokat kíván­tam egyszerre, de talán még el­fér egy a többi mellett: A legbol­dogabb akkor lennék, ha sikerül­ne a Rózsa Ferenc Gimnáziumba, középiskolai tanulmányaim és érettségim színhelyére visszake­rülni, mint orosz—magyar szakos tanár. Beszélgetésünk végére értünk. Vajon mi mást kívánhatunk ilyenkor, minthogy a főiskolai évek eredményesen végződjenek, s valamennyi felsorolt kívánsága maradéktalanul teljesüljön. Bencstk Máté Dialógus ■—■ Milyen szép ez a naptár az íróasztalán* Kovacsik elvtárs. — Igen, külföldről kaptam. Gyűjtöm a naptárakat. — Furcsa hobby. — Nem hobby ez, hanem kegyelet. — Kegyelet? — Igen. Én ugyanis egy naptárnak köszön­hetem, hogy most igaz­gató vagyok. — Ne szerénykedjen Kovacsik elvtárs. —• Nem szerényke­dem, inkább elmesé­lem, ha érdekli. — Csupa fül vagyok. — Szóval, tíz évvel ezelőtt, amikor az egyetemet elvégeztem, kerültem a Pótindex­hez, mint műszaki elő­adó. Talán emlékszik arra, hogy akkor Som­fai Rezső volt a mi­niszterhelyettesünk. —• Igen, ismertem őt, most követ valahol. -­— Stimmel. Szóval Somfgi Rezső volt a miniszterhelyettes és nekem is volt egy ba­rátom, akit Somfai Re­zsőnek hívtak. — Aki rokona volt a miniszterhelyettes Som­fainak. — Téved, mert nem volt rokona, nem is is­merte, sőt, nem is szü­letett Somfai volt, ha­nem Simek, csak fel­vette a Somfai nevet. Egy hétfői napon a ba­rátom, Somfai Rezső, felhívott telefonon, és megbeszéltük, hogy szerdán este összejö­vünk egy ultipartira ná­la. Én, hogy el ne fe­lejtsem, felírtam anap- táramra a szerdai nap­hoz, hogy este ultiparti Somfai Rezsőnél. — De nem a minisz­terhelyettesnél ? — Ugyan! A bará­tomnál. A miniszter- helyettest én sem is­mertem. Szóval, felír­tam a naptáramra Som­fai Rezső nevét és mert vége volt már a mun­kaidőnek, hazamentem. Másnap kora reggel az igazgatóm hivatott, akit addig még nem is is­mertem. Mikor bemu­tatkoztam, konyakkal kínált, megkérdezte, hogy érzem magam a vállalatnál, és megkért, ha bármire szükségem van, szóljak neki, mert ő azonnal intézkedik. Ügy búcsúztunk el fél óra múlva, mintha gyerekkori barátok len­nénk.-— Nem értem az egé­szet. — Először én sem értettem, die később megtudtam, hogy mi történt. A kollégám, Kenderesi, véletlenül elolvasta a naptára­mon, hogy én szerdán ultipartira megyek Somfai Rezsőhöz. — Nem a miniszter- helyetteshez, hanem a barátjához. Tudom... — Igen, de ő azt hit­te, hogy a miniszter- helyetteshez. Ezt rög­tön közölte a csoport­vezetőmmel, aki jelen­tette az osztályvezetőm­nek, aki viszont el­mondta ezt i az igazg j- tómnak. Fél óra ala it az egész vállalatnál el­terjedt rólam, hogy én együtt ultizom a mi­niszterhelyettessel. — Óriási. És aztán? — Elindultam a lej­tőn felfelé. Az igazga­tóm csütörtökön behí- vatott, és közölte ve­lem, hogy én leszek az átviteli csoport vezető­be. Nem sokáig, mert néhány hónap múlva főelőadó lettem, majd egy év múlva osztály- vezető. Persze, én szor­galmasan felírtam a naptáramba Somfai Re­zső nevét, sőt később már nemcsak a minisz­terhelyettesnek, hanem a miniszternek is fel­került a neve a nap táramba. — Az is névrokona volt egy barátjának? — Dehogyis, csak be akartam magam bizto­sítani, hátha Somfait leváltják. Ki is nevez­ték nemsokára követ­nek, de én akkor a naptáramba már a mi­niszter, sőt a minisz­terek neveit írogattam fel. Volt olyan hét, hogy a Minisz tertanács minden tagjának neve a naptáramban szerepelt. Persze, akkor már a főigazgatóságon is számon tartottak, s így, amikor öt éve ez a vállalat megalakult, engem neveztek ki igaz­gatónak. — És merte vállalni? — Igen, hiszen emlí­tettem már, hogy egye­temet végeztem, és ak­kor már ötéves gyakor­latom is volt. Azonkí­vül délutánonként kénytelen voltam ott­hon tanulni, mert ami­kor a naptáramban az szerdáéit, hogy valame- tnelyik miniszterrel ul­tizom, nem mozdulhat­tam ki otthonról, ne­hogy valaki meglásson az utcán. — Óriási! De most üres a naptára. Ma ne n megy sehova? rr, Nem. Két éve megnősültem, és elhí­reszteltem magamról, hogy a feleségemnek fogadalmat tettem: töb­bi nem veszek kártyát a kezembe. Azóta nincs név a naptáromon Ap­ropos, fel kell írnom: holnap délután az 54- nöki Tanács elnökével találkozom. — Legalább enge-r. ne ugrasson, Kovacsik elv­társ. — Dehogy ugratom! A Parlamentben Rol- nap veszem át a kitün­tetésemet ... Miklósi Ottó Vendégségben Miszlay Istvánnál Amikor a Békés megyei Jókai Színházhoz jött rendezőnek, mondhatni, hazaérkezett. E táj szülötte és a gyermekkor emlékei visszahívták, mondja, majd szenvedéllyel idézi munkássága eddigi állomásait. Az utóbbi évek több kiemelkedő rendezése mellett a Gyulai Várszínház megvalósításának ötlete tőle származik, dúb- rovniki élményed inspirálták; és azóta három évad három országos sikerű bemutatója bizonyítja a sikert. Most Shakespeare: Vízkereszt című vígjátékénak rendezésére készül, a színház évadnyitó előadása lesz ez. Otthonában, könyvei társaságában találtuk; új otthonában, melynek erkélyéről belátja az egész várost, Elmélyült percek. Egy meghitt sarok.

Next

/
Thumbnails
Contents