Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
1966. Julius 24. 6 Vasárnap A néma Gyulán Pénteken este volt az idei második premier a gyulai Várszínházban, Héltai Jenő: A néma levente című vígjátékát játszották a címszerepben Latinovits Zoltán vendégszereplésével. A békéscsabai színházban már bemutatott darabot Vass Károly rendezte, bővítve a várszínpad adta lehetőségekkel. A bemutató nagy eseménye és művészi élménye a vendégszereplő Latinovits Zoltán játéka volt; a művész elragadó közvetlenséggel, nagy játékkultúrával formálta meg szerepét, magas fokú alkotó fantáziája ezúttal Agárdy Péter alakját sugározta be. A vígjáték hazad szereplői is — Stefanik Irén (Zilda), Szoboszlay Sándor (Beppo) Kardos Gábor (Mátyás király), Szenrbirmay Éva (Beatrix) és Bállá Olga (Carlotta) — tudásuk javát adták a sikerhez. Az est fényét, az élmény hőfokát a túlzottan szerény (vagy inkább szegényes) díszletezés, sajnos, nem emelte. Az ilyen „takarékosság” nem hasznos a gyulai Várszínházban, ahol a látvány nem elhanyagolható tényező. Képeink az előadás négy pillanatát idézik. levente Agárdi Péter — Latinovits Zoltán. Zllia (Stefanik Irén), Agárdy (Latinovits Zoltán). Beppo (Szoboszlay Sándor) és Agárdy Péter. Beppó, Agárdy és Carlotta (Bállá Olga). Béke, amely örök Július 10-én lapunkban megjelent: „Minden népnek” című írásunkra több levél érkezett szerkesztőségünkbe. Ha a levelek tartalmát összegezzük, szinte egyöntetű valamennyi H. J.-né Bé- késcsaba-Nagyrét . tanyán lakó háziasszony megállapításával: „Sokszor a bátor szó többet ér, mint a titokban adott pénz”. Igen, egymás bátorítására van szükség, kéz a kézben, hangos kiáltással követeljük: Békét! A zugpénzen megvásárolt zsoldosok tiporják Vietnamiban a szorgos kezekkel, verejtékkel megteremtett javakat. Elveszik az életet, mit nem adhatnak. Amikor vérgőzösök ellen emelünk szót, amikor Vietnam népéért adunk többet és jobbat a munkaasztalunkra, egyszerre magunkat is védjük. Védjük a gyermekeket, apákat, anyákat, védjük a várost, de védjük a tanyát is, ahová az analfabétizmus helyett eljutott a rádió, az újság, a nyomtatott betű. Védjük, mert már nem elszakadt gyermekei vagyunk országunknak, hanem egyek, egy eszme, egy békés világ hordozói. H. J.-né tsz-tag felesége két gyermekkel és háziasszony, amint írja: „Csak háziasszony”. Ám hozzá is eljutott a sajtón, a rádión keresztül az emberiség elleni merénylet híre. Ma még tanácstalannak érzi magát, de már mer! Mer szólni, szavát hallatni anya módra gyermekeiért és a békéért, az emberiségért folyó világméretű harc részesévé akar válni. Mi késztette erre őt és azt a sok milliót, hogy tiszta lelkiime- rettel követeljen jogot a béke- mozgalomban? Az emberek nem feledkezhetnek meg arról, hogy századunkban, amelynek csupán a közepén tartanák, máris két szörnyű világháborút és i több helyi háborút éltek át. Az 1914—18-as világháború 17 millió halottat követelt, a második világháború 50 millió férfi, nő és gyermek életét oltotta ki, anyagi javakban pedig 1000 milliárd dollárra becsült kárt okozott. Az emberveszteség ma sincs lezárva — miközben Vietnamban dörögnek az ágyúk és pusztulnak az emberek —, ma is naponta halnak meg olyanok, akik életét a második világháborúban szerzett sebesülés vagy betegség rövidítette meg. Mit hozhatna egy harmadik világháború? Thomas Mann szavaival élve: „A harmadik világháború gondolata is bűnös köny- nyelműség és tömeges öngyilkosság.” Ha már így van, akkor miért a háború? Létkérdés? — kór választ egyik levélírónk. A mai emberiség meggyőződését nyilvánítjuk ki, miszerint a háborúnak ma már nem a létért folyó küzdelem az alapja, hanem a tőkés profitszerzés és ennek eszközeit az emberi ész fundálta ki és az ész tette a borzalmak legborzalmasábbikává. Emberi ész alkotta a hidrogén- bombát, rakétát stb. Emberi ész, ember ellen. Már sokat olvashattunk arról, hogy mi történne egy hidrogénbomba támadás esetén. A támadás körzetében minden elpusztul, a sugársérülések a szélső körzetben lakókat, a fölkavart radioaktív . hulladék pedig a szélirányban sok száz kilométer településeit fenyegeti, országhatárokat nem kímélve. Tehát a halál sohasem léhet létkérdés. Ha a háborút emberi ész formálta ki, akkor az emberi észnek, s az emberi kultúrának kell elkövetni mindent, hogy ez a véres szörnyeteg megszűnjön Vietnamban is és mindenkorra eltűnjön az emberi élet színpadáról. Ma már szinte közhelynek hangzik, de valóság és megdönthetetlen igazság, hogy a nézeteltéréseket, ellentéteket tárgyalás útján is el lehet és el kell intézni. Ez a követelés hangzik szerte a világon a békére vágyó emberek között. Erre utalnak a tiltakozó táviratok, levelek, amelyeket szerkesztőségünkhöz is eljuttatnak megyénk lakosai. Az Évről évre mind többször hangzott el Békéscsabán, az V. kerületben élő háziasszonyok részéről a kívánság, hogy az Orosházi úti hetipiacot lka kellene végre „emelni” a földön árusítás egészségtelen körülményei közül. Sürgették ezt a városi egészségügyi szervek is A városi tanács építési és közlekedési osztályának közlése szerint a tanács kivitelező részlege két, egyenként körülbelül 180 négyzetméter alapterületű vasvázas barakot épít, összesen négy- százezer forint értékben. Ez az idetelepítendő piac helyigényének emberiség bízik: a háború, mint kép eltűnik a láthatárról és egy másik, mosolygós, boldogságot és megelégedést hirdető kép kerül helyébe, amire ez lesz írva: Béke, amely örök. Ez az óhaja munkásnak, parasztnak, háziasz- szonynak és mindenkinek, aki tiszta lelkiismerettel akar élni e földön. A kérdés csak egy lehet: a háború megelőzésének, a béke erőinek kell győzniük a háborús uszítok felett. Abban a helyzetben, amelyben ma van a világ, vérontással semmiféle problémát nem lehet megoldani. Lépésről lépésre, de feltartóztathatatlanul erre a meggyőződésre vezeti az idő az egész emberiséget. Levélíróink soraikkal is hozzájárultak a hóke erőinek küzdelmeihez. Minden nép másként veszi ki részét a békeharcból. Tudvalevő, hogy a mi népünk a vietnami műszaki sokaságával, tettel és szóval, de ha kell —és ha a vietnami nép igényli —önkénteseivel is segítséget nyújt a testvéri Vietnamnak. Különböző nép, különböző réteg, de a békeharcban mégis egységes. A vietnámi nép fegyvert ragadott, akiknek harcát támogatjuk mi is és velük együtt emeljük fel a függetlenség és az emberi jogok lobogóját. Hadd fejezzük be írásunkat H. J.-né, egyik levélírónk versbe szedett soraival: „Ahol ilyen áldozatra kész a [nép, Nem győzhet ott sohasem az [ellenség!” Bocskai- János mintegy 80 százalékát teszi ki és annak maradéktalanul megfelel, hogy a hdgiénára különösen kényes árufélék tiszta, pormentes helyen legyenek. A kevésbé kényes termények árusítása továbbra is szekerekről, tehergépkocsikról történik s erre a célra a fedett piac melletti utcát megfelelően rendbe hozzák. Az egész területet aszfaltburkolattal látják el s a vásárcsarnokba bevezetik a vízvezetéket. Ezekkel a méUékmu-n- kákkal együtt a létesítmény félmillió forintba kerül községfejlesztési alapból. Idén szeptemberre el is készül. —hő— Végre tető alá kerül Békéscsabán az Orosházi úti hetipiac Állatok — premier plánban Mikor szabóm minden rábeszélése ellenére sem voltam hajlandó trapéznadrágot csináltatni, inkább maradtam a megszokott szolid csőnadrág mellett, éreztem már, hogy baj van. Rádöbbentem, hogy öregszem. A csőpantallóig bezárólag az éllovasok mezőnyével együtt követtem a divat szeszélyes parancsait. Mindig az újat kereső, a modem formákat kultiváló ifjúság pártján és színeiben. Szívből utálok mindent, ami ósdi, konzervatív, begyepesedetten megszokott. Elszántan leleplezem, ami ellensége az újnak, frissnek, még akkor is, ha az álerkölcs, az álhumánum vagy az ál haladó szel lem nehezen felismerhető rejtekébe burkolózik. Szívesen szemben állok azokkal a véleményekkel, amelyek egy- egy excentrikus öltözékből, kócos hajzatból, kacifántos tánclépésből túlontúl mély, vagy szigorúan elítélő következtetést vonnak le. A minap azonban mégiscsak szomorúan és kissé értetlenül csóváltam meg a fejem. Láttam egy filmet. Slágerrevü volt a címe. Szeretem a slágereket is, a revü se rossz, különösen, ha szép lányok és deli legények szerepelnek benne. Itt viszont unott és szomorú arcú, szürkén ízléstelen „sze- relésű” fiúk álltak a kamera elé, s egyhangúan monoton ritmuskíséret mellett, kifogásolható technikával (helyenként hanganyaggal) elkántál- ták egy kaptafára formált dalaikat. A dalok még hagyján, de mindez színesen és szélesvásznon. Az operatőr premier plánba hozta az arcokat, amelyek visszatetszőén csúfak, kamaszosan pattanásokat, egyúttal öregesen kiábrándultak és kiéltek voltak. Az elálló fülek, csáléra nőtt fogak, bomirt ábrázatok hagyján, de mikor kis- asszonyosan tupírozott, céklapirosra festett fri- zurájú, lomhán puhány- kodó — csak nevük alapján eldönthető — fiúkat láttam felvonulni, akkor már kezdtem elkedvetlenedni. Némileg megvigasztalt egy férfiasán szép hang és viszonylag markáns fej tulajdonosa. Mikor azonban totálba kocsizott a kép, kiderült, hogy liliputi. Tévedés ne essék. Szeretem az ultramodern tánczenét, többek között szívesen hallgatom a Beatleseket is. (A szóban forgó filmben is akadtak élvezétes produkciók.) Amikor azonban megjelentek a vásznon az állatok, s gitárral a kezükben bebizonyították, hogy elnevezésükre nem méltatlanok; úgy éreztem kissé sok a jóból. (Nem pocskondiázok senkit, az illető együttes úgy hívta magát, hogy Animals, azaz állatok.) Ez a film a csatornán túlról származik. „Szép- ség”-eszménye — gondolom számunkra —, de a legfiatalabbak számára is — idegen. Ha viszont mindjobban gyarapodnak a gitáros állatok hívei, s ez az életeszmény, ez az emberideál és ez az egész, enyhén szólva unesztéti- kus világ tölti el azoknak a képzeletét, akik egy-két évtized múlva a mi világunk alkotói, dolgozói, irányítói lesznek, akkor nem lehet valami sokat és dicsőt várni attól a világtól. Igaz, a lúdtalp, az iksz láb, a kancsalság s még egy-két gyermekbetegség a korral együtt — kinő... —ajda—
