Békés Megyei Népújság, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
m$. február I«. 6 Vasárnap A zene semmi mással nem pótolható ífta*z éve talán, iwgy ismerem. Nem mondhatom, hogy nem változott, hiszen húsz esztendő senkinek az életében nem múlik el nyomtalanul és közhely ugyan, de válóban nem fiatalodunk. Húsz eve ismerem Szokolay Báhntof^ még Orosházáról, amikor .mindketten az akkori Filharmonikus események lánckapcsolódásához kell a néhány adat. Mondjuk annyi, hogy a hét éve alakult kórus alapító tagjai közül nyolcán még ma is énekelnek; hogy tizennégyen kezdték, most viszont huszonnégy tagú az orosházi Madrigál. .,Forral Miklós a húszas létszám felé hajlik — jegyzi meg Madrigál-kórus, ezúttal Szó kolay Sándor Erkel-díjas a karnagy. Társaság szimfonikus zenekará- ban muzsikáltunk, ö az elsőhegedűsök között, e sorok írója pedig az üstdob mellett szolgálta Beethoven, Mozart, Haydn muzsikáját. Aztán ritkábban találkoztunk. de mindig barátsággal, es ha lehetőség nyílt rá, újra és újra szóba került a muzsika. Annak is sok éve már, hogy megszületett Orosházán a megye máig is egyetlen kamarákórusa, a Madrigáltegyütíes és karnagyául Szokolay Bálintot választotta. Most, hogy megint találkoztunk, ez a téma. Nem csinálunk történelmi visszapillantást, csupán az —, igaza van. A válogatottság nagyon lényeges. A műkedvelő kórusmozgalomnak is csak akkor van már értelme, ha magas színvonalú.” Békéscsabán szerezték meg az „ezüst-koszorús” minősítést a közelmúltban. Szerepeltek Pécsett, Pécsváradon, Egerben, közös hangversenyt rendeztek a Szegedi Általános Munkás Énekkarral; a megye sok községében ismerik és dicsérik tudásukat' és az orosházi társadalmi ünnepeken, esküvőkön, névadókon is mind sűrűbben csendül fel a Madrigál-kórus éneke. Mozgalmas, szép életük FUlFi Egyik, leg kedvesebb barátom tanyai tanító. Városból került a tanyára. Tőle hallottam az alábbi történetet. — Fél esztendeje tanítottam már abban a kis létszámú is, italában, amikor egy kis zavar támadt körülöttem, illetve a. kóstoló körül. Régi szokás szerint kóstolót szokták egymásnak küldeni az emberek. Ebből persze én, a tanító sem maradhattam ki... Viszont ismered az elveimet... Nem fogadtam el, sorra írisz, szaküldtem. A kicsi település és a környékbeli tanyák lakói, akik idáig messziről meg- süvegelték, most ép- pencsak morogtak valamit a bajszuk alatt. Nagyon rosszulesett és fölöttébb bosszantott a dolog. Háborogva panaszoltam el a helybéli szövetkezet egyik könyvelőjének, akivel időközben közelebbi ismeretségbe kerültem. — így szokás — nevetett rám, — Nem kell a paragrafusokat olyan mereven venni. De fel a fejjél. Valahogy majd csak elrendezzük a dolgot, s biztatóan rámkacsintott. — Nagyon köszönöm — hálálkodtam neki. Tekintélyes ember volt a környékben, szavára hallgattak az emberek. Gondoltam majd megmagyarázza nekik, hogy ez milyen elavult dolog. ... Az egyik téli délutánon a tanyai postás üzenetet ho. zott, miszerint a könyvelőék estére vacsorára várnak. Szombat volt, de még akkor nőtlen is voltam, nagyon jól jött hát a meghívás. Mon. dánom sem kell, hogy pompás disznó, toros dolgokat ettünk. Igen-igen jólesett. Nem győztem köszönni. Késő este volt — szerencsére holdvilág —, mikor hazaindultam a könyvelő, éktől. Hónom alatt egy kis csomag lapult, benne■ kóstoló. És ez a meghívás ötször-hatszor is megismétlődött. Persze, mindig disznótoros vacsora volt, s a csomag kóstoló sem hiányzott. Már kezdtem sokallni. — Én sajnos, nem ' tudom mindezt viszonozni — mentegetőztem. Nekem nincs háztartásom. nem ölök disznót... — Az nem baj, ölnek a szülők — szó. Iáit meg váratlanul a könyvelőék negyedik osztályos kisfia, Géza. Villámlö szülői tekintetek záporoztak feléje. Te csak hallgass! A talpraesett kislegény azonban nem hagyta magát: — Tetszik tudni, az úgy van — folytatta makacsul —, hogy a tanító bácsi nem fogadja el a kóstolót, ezért aztán ide hozzák a szülők, mivel apu a bácsi barátja. Itt aztán nyugodtan megeheti. Ez nem lekenyerezés... Sőt, még nekünk is jut belőle... Balogh Béni van, s a kis létszám sokféle előnyét remekül kihasználják. De a továbbiakban a karnagyé a szó. — A régi dalárdizmusból a közösségi szellem, a belső harmónia az, amit átveszünk és ápolunk. . Klubestjeink látogatottak, bensőségesek. Ennek különösen örülök. Nemrég volt itthon a fiam (Szokolay Sándor Erkel-díjas zeneszerző, a Vérnász alkotója) és eljött a klubestre is. Rendszeres vendégünk. Miniatűr kantátáját az I. Pécsi Kamarakórus-fesztivá- lon énekeltük. Ezzel elérkeztünk mostani té mánk lényegéhez, mert ezekben a hetekben már az április 16-tól 18-ig tartó II. Pécsi Kamarakórus- fesztiválra készülnek. Mivel? — Poulenc francia zeneszerző Rekviem-jenek női karra írt ré szét, a Vérnász lakodalmi kórusát, valamint Heinrich Sütz, Maren- zio és Petrovics Emil egy-egy művét tanuljuk. Később — és ez csupán enyhe kitérő — az utánpótlás lehetőségéről ezt mondja: — Olvasom, haliam, hogy a kórusmozgalom mennyi bajjal küzd. ha utánpótlását szeretné biztosítani. Egyszerűen arról van szó, hogy a fiatalságot nem vonzza ez a műfaj. Ez pontosan így lehet, hogy mi nem érezzük, annak két oka van. Egyik: kicsi a létszámunk, sokkal kevesebb utánpótlás kell. Másodszor: a gimnázium megértő támogatását élveztük eddig, több diáklányunk van. Az orosháziak új kedvencének, az új eszpresszónak a vendégei voltunk eddig, később — a jó fekete után — a főutcán sétálunk végig, a leégett kultúrház felé. „Szép lenne — említi Szokolay Bálint —, ha a Madrigál 10 éves jubileumát az új kultúrház avatásával kapcsolhatnánk egybe.” Olvad a hó, a tavasz, ha nem is a levegőben, de az emberek szemében mór ott settenkedik, és körültekint a februári utcán. Az Árpád-kert padjain hópáma s a kert közepén, ä katona-szobor karján is hó ül. Néhány nap és elolvad; lehet, hogy mire ez az írás az újság hasábjaira igazodik és búcsút mond a nyomdagépnek. Hallgatagon megyünk tovább, tudom mégis, hogy most fogalmazódik bennünk a zárógondodat, mely lehet-e más, mint az: mi tartja össze ezt á kis együttest karnagyának szívén, tudásán, tagjainak odaadásán és zeneszerete- tén kívül? Válaszként Kodály Zoltánt idézi: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható... Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Lelki táplálék? Feltétlenül. A muzsika szeretele gyönyörűen emberi dolog, és amit a léleknek nyújt, százszorosam gyümölcsöz- teti azt a fizikai lét minden percében, harmonikusabbá, teljesebbé varázsolja az életet. Ok huszonnégyen már tudják ezt a nagy titkot, és nem akarják magukba zárni. Elmondják mindenkinek, másokat is megtanítanak rá. (Példa: Nagyszénáson nemrég énekkar alakult. Vezetője Szokolay Madrigál-kórusában énekéi.) Az Árpád-kert sarkából belátni a város egész központját. A déli órákban rengeteg ember az utcán, a nap egy pillanatra élő- bújik valahonnan, és áttört fénynyél csillog a havas pocsolyákon. — Szeretem ezt a várost — mondja —, és rögtön érezzük, hogy ezt mondania sem kell, hiszen nemcsak én tudom, imindenkd tudja, aki csak ismeri. ’ Megígérem, hogy pécsi szereplésükről feltétlen írunk, aztán siet a kultúrházba, valamit meg kell beszélni az igazgatóval. Ahogy utánanézek, Babits szavai futnak szét bennem: „És akinek szép a lelkében az ének, az hallja mások énefcét is szépnek.” Ráillik. Sass Ervin Vendégségben Parzsa Jánosná Ritkán hallani róla mostanában, többen már azt hitték, nem alkot, nem dolgozik. Amikor meghívását kértük, kiderült, hogy mindebből egy szó sem igaz, csupán annyi, hogy valóban visszahúzódott kissé az úgynevezett szakmai közélettől; nem szíveli a hangoskodó mindent tudóka* (tisztelet a sok-sok kivételnek!), inkább az önmaga örömére való alkotást választotta, kétszeresen küzdve a művészi feladatokkal, lemondva a segítő szóról, tanácsró! is, melyben — említi rezignálton — kevés része yolt eddig. Egyetlen vágya van pillanatnyilag: a képzőművészcsoport tagja lenni, mert még most sem az. Két műve díszíti városunkat, úgy látszik, ez még kevés. Érdemességét pedig a látogatásunk alkalmával összegezett élményeik is bizonyították... A modell ezúttal a kisfia. Kisplasztika készül a munkaasztalon.
