Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
•MMMMMMUttlNMIHMIHtM» KOR OS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET • Világirodalmi folyóira• tünk januári száma gazdag. • színes és sokoldalú. A NAGYVILÁG • minden hónapban újabb • meglepetésekkel szolgál. • mert igen frissen követi a • világirodalom eseményeit — : nem csupán úgy, hogy be- | számol az új művekről s í az esetleges, körülöttük kibomló vitákról, hanem úgy, hogy minél előbb bemutatja az érintett művet vagy műveket is. A mostani számban Peter . Weiss nagy port felkavart I Auschwitz-drámájának részletei jelzik a folyóirat ezen törekvéseit. A vizsgálat egy jelentős író nemes mondanivalójának sajátos formában történő kifejtése. Weiss jóformán semmi mást nem tesz. mint a közelmúltban lezajlott frankfurti Ausch. witz-per anyagát viszi színpadra. A drámának tulajdonképpen nincs is cselekménye, de a látszólag hűvös, szenvtelen, s mégis balladái tömörségű szöveg fel- ; lázit, gondolkodásra késztet, • sőt állásfoglalásra is. Weiss 5 hasonló színpadtechnikát ; alkalmaz, mint Hochhut A • • helytartó-bon, vagy Kipp• karát az Oppenhei mer-ügy • ben, de élesebben politizál • és egyértelműbben ítél, mint ! szerzőtársai. A modem ; színház egy igen érdekes, S intellekituális izgalmú lehe• tősége, amit Weiss A vizs• gálat-ban megvalósít. • • A szám másik „szenzóció• ja” Mészöly Dezső tanulmá• nya és fordításai Villon úgy• nevezett tolvajnyelvű ver• seiről, amelyek az iroda- j lomtörténészek között oly • sok vitát váltottak már ki, 5 de amelyeket magyarul • még nem volt módunk olFolyóiratszemle Fény és árnyék r, i i rí r i i S vasni. A Le Jargon et JoBalogh Ferenc felvetele • beiin ^ összefoglaló címet vi- * selő tizenegy balladából Mészöly fordításában most négyet ismerünk meg; ragyogó nyelvi bravúrral készült fordítások ezek. Már maga a cím-magyarítás is telitalálat: Hadova és hamuka. Hogy egy folyóirat adott száma milyen színvonalú lesz, azt a szerkesztés elvein túl a rendelkezésre álló anyag alapvetően befolyásolja. Ügy látszik, a KORTARS januári számának összeállításakor nem nagyon voltak jó, érdekes, színes anyagnak bővében. A számra egy meglehetősen szürke, közepes érdektelenség a jellemző. Sem verseiben, sem elbeszéléseiben nem találunk olyan művet, amely meggyorsítaná egy kicsit az olvasó irodalmi árverését, akár az elragadtatás, akár az ellentmondás okán. Dobozy Imre kisregénye, A hídon csak át kell menni, azt a sort folytatja, amelyet Cseres Tibor kezdett a Hideg napok-kai; az úgynevezett „középhad” nemzedékének önvizsgálata ez a mű is a második világháborúban elfoglalt helyéről és szerepéről. Maga Dobozy A tizedes meg a többiek egyik-másik film- figurájában. már célzott ennek a kisregénynek a hőseire, egész problematikájára, s ott mindezek megvalósítása jobban is sikerült. A hídon csak át kell menni így egy kicsit A tizedes meg a többiek melléktermékének vagy kísérőjének tűnik. Bárány Tamás elbeszélése (Clarisse) is egy ismert téma-séma keretein belül mozog: osztályidegenek, sőt arisztokraták beilleszkedése, illetve be nem illeszkedése a népi demokráciába, avagy grófnőből is lehet csaposlány, noha még szűz. Hidas Antal regényrészlete Ficzek úr újabb kalandjaival ismertet meg bennünket. Déry Tibor egy Pirandel- lóba és Kaffkába oltott hőst rajzol ki derűsen a Capriccio (I. A lisztkukac) című kis írásában, élénk expresz- szionista színekkel. A szám legjobb elbeszélése Lázár Ervin Furcsa Kövek Géniánál című írása, amely a szülő—gyermek konfliktust nem új oldaláról világítja meg ugyan, de egy érdekes szituációban rendkívül sikerült lélektani motiválással és erőteljes hangulatteremtő képességgel hatol sokkal mélyebbre, mint általában e témakörben szokás. S még egy megjegyzés:'a Kortárs érdekes sorozatot indít e számban Szocialista örökségünk címmel, s ebben nem kevesebbre vállalkozik, mint szocialista irodalmunk kialakulásának és máig tartó fejlődésének számbavételére. De éppen mert ilyen nagy igényű a szándék, sokkal helyesebbnek tartanánk, ha ez a sorozat nem a borító „fülén” és hátsó oldalán kapna helyet, hanem bent a lapban; bővebb, tágasabb kifejtést is lehetővé tevő, több és méltóbb helyet. Takács István Jevgenyij Dolmatovszkij: Igazság Igazság hány van? Egy vagy kettő? S ha egy van, akkor melyik az. amely nem elnézó-felejtő, hanem könyörtelen-igaz? Nos azt, hogy két igazság volna, én még ostyában sem veszem be — ám vállalt igazságomra a testem-lelkem felteszem. Lenintől kaptuk ezt az egyet. 'S az ínség iskoláin át október szabta sorsunk ez lett: fekete liszt, de tisztaság, tisztesség, lelkiismeret, katonaeskünk s rendületlen bizalmunk: együttvéve lett igazságunk, mely egy. Egyetlen. Kadó György fordítása Felfedezés és a világ formálásának igénye — Gondolatok a szocialista realizmusról szóló vitához — E urópa-szerte megélénkültek a művészet kérdéseiről folytatott viták, de ezek középpontjában — Nyugaton és minálunk egyaránt — a realizmus, sőt a szocialista realizmus lehetőségei állanak. Csak olyan apró tényekre hadd utaljunk, mint Peter Weiss világhírű német drámairó nyilatkozata, amely szerint csak a szocializmus perspektívájának tu-* data ban tudja elképzelni alko- tóművészetét, vagjr Sartre több cikkének és előadásának gondolata, melyben arról szól, hogy a mai művészetnek centrumában éppen a szocialista művészet áll, hogy Sartre nem a szocialista realizmusról beszél, az — úgy vélem — mit sem von 3e abból, hogy a probléma, a művészet megújulásának távlata ót is izgatja. A kérdés tehát a levegőben van Nyugaton is. Nálunk ezt a vitát foglalja össze és ennek az eszmecserének következményeit összegezi’ a párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének immár egy esz- ttDdeje publikált tézisei a szocialista realizmusról, és ehhez a vitához ad újabb gondolatokat a nemrég közzétett Ideológiai Irányelvekről szóló pártdo- kuxnentuxn is. A vita egyik elágazásában igén sok szó esett arról, hogy a szocialista realizmus újszerűségét egy újfajta művészi magatartásban: a valóság iránti felelősség kibontakozásában kell keresnünk. Már Roger Garaudy, a realizmus-vita egyik elindítója is megpendítette ezt a gondolatot, de hazai vitáinkban ugyancsak többször szerepelt ez a „kísérleti meghatározás”. Már most kétségtelen, hogy a szocialista realizmus történelmi jelenségét, világnézeti megalapozottságát nem lehet beszűkíteni egy magatartás végül is szubjektív keretei közé. Hiszen nyilvánvaló, hogy Solohov, Csuhraj vag> Eluard és Brecht művészetét nemcsak a művészi magatartás különbözteti meg kortársainak nagyszabású, bár polgári művészetétől, hanem világszemléletük, emberábrázolójuk, a történelmi távlatokkal szemben tanúsított érzékenységük stb.-, is ezt a különbséget húzzák alá. Mégis, ebben a gondolatban van néhány olyan mozzanat, melyet érdemes tovább fejteni. Mert éppen az új művészi magatartás tudja összefoglalni azokat a sajátosan új történelmi, esztétikai jegyeket, melyek a szocialista realizmus legújabb törekvéseit jellemzik: a világ új rétegeinek felfedezését, azt a pionír-pátoszt, mely az eddig még nem ismert életformákat, konfliktusokat és problémákat kutatja és teszi az ábrázolás középpontjába, valamint azt az elkötelezett felelősséget is, mely a valóságot éppen az új felfedezések révén is formálni, alakítani igyekszik. Brecht színháza, vagy a dél-amerikai szocialista festészet nagy alakjainak — Sicheirosnak, Orozconak — művészete érthetetlen lenne enélkül, de nemigen tudnánk összefoglalni, még a mi novellairodalmunk ép új regénytermésünk eredményeit serr e nélkül a belátás nélkül. Sánta Ferenc Húsz órá-ja, vagy Somogyi Tóth Sándor kisregénye (Próféta voltál, szívem) éppúgy érthetetlen lenne a felfedezés művészi magatartása nélkül, mint Cseres Tibor szép és megrázó Hideg napok-ja, vagy Galambos Lajos néhány regénye. M it jelem a mai művész szótárában és érvkészile- tében a felfedezés igénye? Nyilván nem kolumtousi vállalkozást: nem olyan emberi társadalmi vidékeket keli feltárni, melyeket még senki sem látott. Inkább olyan társadalmi és emberi gondokat és örömöket, melyeket vagy nem érzékelünk kellő társadalmi súly- lyal, vagy illúziók, látszatok, előítéletek formájában teszünk magunkévá, és amelyek esetében nem a valósággal, hanem inkább délibábokkal állunk szemben. Itt van szükség a művészi felfedezésre: életünk olyan rétégéit bemutatni, melyeket a közélet, a közvélemény nem ismer vagy félreismer és csupán látszatminőségében tett magáévá. Talán Tvardovszkij volt az első, aki tudatosan ezt a célt tűzte a művészet elé, amikor a XXH. kongresszuson azt mondta, hogy a művésznek nem a mám ismert tényeket kell művészileg kifejezni, hanem olyan jelenségeket keli láthatóvá tennie, melyek még nem is kerültek a közvélemény fókuszába. Ehhez még hozzátehetjük: számos olyan előítélet is vezérli közgondolkozásunkat, melyeknek alapos, emberileg hiteles és művészileg megrázó feltárása nemcsak az emberek szemét nyitná fel, hanem a jelenben történő tájékozódást és alkotómunkát is megkönnyítené. Nemcsak a hibák felfedését jelenti ez a művészi magatartás, bár ez is beletartozik a társadalmilag elkötelezett, valóságért és közösségért is felelős művész hivatásába, hanem az új emberi vonósok feltárását, azt a gazdagodás! folyamatot is felfedezheti, melyen az utóbbi évek során keresztülmentünk, s mely nem egyszerűen a jobbá, szebbé érés folyamata volt, hanem tragikus megpróbáltatások és helytállások során vezetet4- a teljesebb, emberileg gazdagabb életstílus, felé. Az előbb Sánta Ferenc regényét említettem példaképp, nem véletlenül. A Húsz órában érezhető talán a leginkább a felfedezés izgalma és igazsága. Pedig jól ismert tényeket, sőt ismert típusokat is sorol egymás mellé, és mégis az összkép valami eddig ismeretlen gazdagságú tabló lett Az elmúlt húsz esztendő válságait, konfliktusait mondja el, de úgy, hogy egy új történelemkép bontakozik elénk: egy sor Illúziónktól, előítéletünktől szabadulunk, mikor a regényt letesszük kezünkből. M eg tudja mutatni minden jelenség „másik oldalát” is, rá tud tapintani az igazság összetett jellegéire, aqpra, nogy a tények különböző nézőpontokból más és más arcot mutatnák, és csak az összkép adja a teljes igazságot. Mikor a falura került orvos figuráját látjuk magunk előtt, azt hisszük, egy gyenge karakterű „pesti úrifiúval” van dolgunk, aki legfeljebb csak pénzt akar vidéken keresni. Aztán egy másik jelenetben — a falu szemével látva — ugyanez az orvos úgy tűnik már fel, mint gondos és lelkiismeretes segítő, mint olyan, hivatásának élő ember, amilyen még nem volt ezen a környéken. Aztán ismét vált a kép, és megtudjuk, hogy ez a szenvedélyes kötelességszeretet, ez a magát munkába fojtó hajsza csak a felejtést keresi: nem tudja megszokni a falusi életet, és ezért is keresi a munkát, a felejtést. A kép sokrétű, de a sok réteg egy és ugyanazon ember új arcát fedezi fel, azt a réteget, melyet eddig az előítéletek torzító lencséjén keresztül nem láttunk. Ugyanígy rajzolja meg Sánta az egykori falusi párttitkamaik, Máténak
