Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
Szokolay Károly: Üzenet a jövőbe Az unottság s mindent-ludás korában hittem én sok-sok kis földi csodában: soha vissza nem térő mosolyokban, és egy-egy önkéntelen mozdulatban, tekintetekben, miket nem felednék akkor se, hogyha más bolygóra mennek, ígéretekben, melyek teljesültek és mámorukkal magukhoz emeltek, gyerekekben, nőkben és férfiakban, s gyerekesen hittem saját magamban Ne higgyétek, nem voltam vak-hiszékeny. S becsapható se voltam semmiképpen. Es meg is éltem sok keserűséget, s van, ami belülről örökre éget. Közöny, ridegség és lélektelenség tűje oltotta vérembe a mérgét. De vedd ezt: hányán hallgattak szavamra, és mosolyogtak vissza mosolyomra, s hitemért hittel fizettek cserébe. Hittek bennem. Hát mondd meg, nem megérted Kandi sugárkéve settenkedett be az albérleti szoba ablakán. Lassan vé_ gigosont a kopott bútorokon, végigsimította az alvó lányt, rácsókolt a keskeny, dacosan összezárt szájára, megcsiklandozta fitos orrát, végül megült két lezárt szemén. A lány megrezzent, fordult volna az oldalára, de élesen recs- csent az ágy — felébredt, az ablakhoz szaladt, két kézzel kapott a sárgaréz kilincs után, szélesre tárta a két üvegszámyat és félig kihajolva tekintett, körül odalenn az utcán — Csao, Éva! Jössz már? Csak. a kezével intett vissza: várj! Végigosan-t az előszobán, berobbant a für_ dőszoba ajtaján s magára zárta. Leengedte a két vékony pántot s derékig a csap alá hajolt. A hideg víz szinte égette a testét, aprókat sikongatott, majd erősen ledörzsölte víztől csillogó borét a durva len- vászonnal Perc, s már a fekete blúzt kapta magara, hozzá a rövid, libbenő szoknyát. Gyorsan fésülködött — sikertelen kísérlet, hogy valamiféle frizurát formáljon rövid, bozontos fürtjeiből — lecsapta a fésűt és megrázta a fejét. Ez csodálatos módon használt. A rakoncátlan tincsek elrendeződtek. A címkés sporttáskát már este elkészítette. Megforoant. Mosolygó ajka lebiggyedt, zöldeskék szeme összeszűkült. A táska alatt a félig nyitott levél... Pétéi- még nem tudja. — Csakhogy! — szaladt ki az elégedetlenség a fiú száján, köszönés helyett. Duzzogva tekintett rá, majd hirtelen elfordította a fejét. — Na — karolt bele Péter. — Ezt csak úgy mondtam. Az egész női nemnek címezve. — Gyere, itt a busz! — riasztotta a fiú sürge'tő hangja. A fiú gondtalanul fecsegett. Mindenről, ami éppfen az eszébe jutott. Elgondolkozó arccal hallgatta. Időnként intett a fejével, jelezve, hogy figyel a beszédre, de valójában egészen másutt jártak gondolatai. Jobb lett -volna el sem jönni. Elválni búcsú nélkül. Ügy talán könnyebb felejteni. Felejteni, de máért? Miért éppen őt nem? fciütt’iSát ét, öllakját. Ma éppen leváltják. és húszévi odaadó munkáját egy tűzoltóparancsnoki beosztással hálálják. Aztán egy másik jelenetben megtudjuk, hogy még barátaival szemben is bizalmatlan, kegyetlen ember volt — de még ez a kép sen\ a teljes igazság: a bizalmatlan, erőszakos titkár látástól vakulasig a határban járt, minden gondot, bajt ismert és intézett — csak maga sem tudva — rosszul. És így kerekedik ki a kép sok apró, egymásnak ellentmondó igazságból, egésszé. És ezeket az egymással vitázó mozaikokat az uónak kellett felfedeznie: egyébként az előítéletek, a szenvedélytől eltorzított képek vagy egyoldalú látómező elfedte volna. Sánta műve persze csak egyetlen, eléggé önkényesen kiragadott példa a felfedezés jelentőségének aláhúzására. Ugyanígy mond újat, láttat meg a nézővel új emberi és társadalmi problémákat Jancsó Miklós Szegénylegények c. filmje, vagy Salamon Pál nagy sikerrel játszott színdarabja, a Magadra kiálts. P ersze a felfedezés* mint művészi jelszó önmagáin éppoly szűkös és- félrevezető, mint az az elmélet, mely csupán a magatartás újszerűségében keresi a szocialista rea- i lyjmirt magasabbrend őségének jegyeit. Egyoldalú lenne ez, mert nem elég csak felfedezni valamit: a szociografikusán ősz- szegyűjtött tényanyag, amelyben ott lapul a világ új arculata. az új társadalmi gondok váza is, csak akkor tud hatni az olvasóra vagy a nézőre, ha nem a maga nyers formájában kerül elébe, hanem a művészi újraalkotás munkájában újjászületik. Ka a művész látásmódján, egyéni, egyedi világtérképén is megtörve hozzácsapódik mindaz a szenvedély és emberi igazság, amit csak a művészi megformálás adhat. A valóság felfedezése tehát csak akkor sikerül, ha a művésznek sikerül kifejtenie az összefüggések távolabbi rendjét is, ha az általa felfedezett mozaikokat be tudja illeszteni világképébe, ha el tudja rendezni egy általa „újrateremtett” világ társadalmi egészébe. Ha ez az egyéni átéltség hiányzik, ha csalt „újsághímyi” nyerseséggel jelentkeznek ezek az új tények, ha tehát éppen az emberi következmények hiányzanak — úgy a közönséget nem tudja felrázni és alakítani. És ily módon nem tudja formálni a Valóságot sem. A felfedezés fontossága kiegészül tehát a művészi kiteljesítés és felelősség követelményeivel is. Manapság sokszor találkozunk ilyen, publicisztikai értelemben vett nyersKindIt A busz csikorogva fékezett. — Gyere már! — sürgette Péter, s most először erteilen arccal tekintett rá. Pénteken — amikor utoljára találkoztak, mert tegnap délutános volt a fiú — pontosan megbeszélték a kirándulás tervét. Az időt, a helyet. Mindent. Most meg úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. ' Zavartan mentegetőzött: — Elgondolkoztam... — Jól van. Kócos — karolt bele Péter és gyengéden megszorította kezét. — Nekivágunk? — bökött fejével a hegynek. — Mehetünk... Fújtatva kapaszkodtak egyre feljebb. Jó volt. Ilyenkor nincs beszéd, nem kell figyelni a szóra. Csak a meredek útra és a kövekre. amelyek imbolyog- nak a talpuk alatt. Miért is jött el? A vonat már félúton járna vele. Pénteken még minden olyan szép volt. A holnap. A vasárnap ígérete. Egész élete. És most? Mi maradt belőle? Mindennek a levél az oka. Tizenöt kemény, hivatalos szó. Ha csak holnap érkezett volna., ma még boldog lenne. Már túljutottak a csúcson, körülöttük harsogóan zöld volt a fű, a levegő meleg, anyaggal: néhány tény puszta közlésével, mely önmagában esetileg valóban űj adalékot szolgáltát, de művészi hatása nincs, mert nem sikerül beilleszteni a naigyobb társadalmi összefüggésekbe. Sánta Ferenc. Galambos Lajos említett műveinek és még sok nagyszerű írásnak és filmnek ez sikerült, de valahogy a közvélemény ezekből a sikerekből csak a mondat első felét hallotta ki: a fél- fedezés újszerűségét. A művészi kiteljesítést, tehát a mondat másik felét már nem hallják meg. Pedig anélkül nem érthetjük meg a szocialista realizmus elhivatottsíigát. A legjobb művek éppen arra figyelmeztetnek, hogy a valóság formálásának igényével kell párosulnia a felfedezés pátoszának, csak p valóság iránti felelősség és a művészi alkotás kiteljesítése, a nyersanyag , át lelkesítése” tudja megteremteni azt a kontaktust, mely a művészet közönségét, a műelvező publikumot egész emberi mivoltában tudja alakítani. És ez a szocialista realizmus legfontosabb feladata — küldetése, elkötelezettsége erre utal: az embert egész társadalmi és egyéni mivotában alakítani. Ehhez pedig a valóság új rétegeinek és arculatainak felfedezése és átélhető, élvezhető újraformálása szükséges. Almás! Miklós hén elrajzolt áll. S a szeme... ahogy néz... A levél zizzenve hullt a földre. A szellő belekapaszkodott, sodorta tovább. Egyikük sem nyúlt utána. —Most mi lesz? — törte meg Péter a csendet. — Hazamegyek — mondta inkább csak magának. — Nem, ez nem lehet igaz! — tiltakozót a fiú és erősen átkarolta, mintha azzal visszatartaná. Nem válaszolt. Mit is mondhatott volna. Nem kell az egyetemen. Elutasították. Hiába a jeles érettségi. Hiába a gyermekkori vágy: orvos lesz... Majd jövőre, biztatták a levélben. Jövőre... arcán gúnyos grimasz rajzolódott. És addig? Temetkezzék el otthon, a faluban? Itt mihez kezdene? A fiún kívül senki ismerőse. Egyedül kilincselje végig a kórházakat? Akkor már inkább haza... Hogy sok a jelentkező? Még a kitűnőek mindegyikére sem kerülhetett sor. A gyakorlóév többet nyomott a latban, mint a jeles érettségi. — Hazamegyek — ismételte tompán, s a hangja remegett. — Nem engedlek! — ölelte szorosabban Péter és vvjíjLt, tu, a /. ,, , , ,, illata az érett gyümölcsök csókolta az arcat, a száját. szagára emlékeztette. Régi ismerős ízeket érzett a szájában, ilyen illata van a határnak odahaza. — Itt leülhetnénk — szólt a fiú s válaszra sem várva letelepedett, csak aztán húzta maga mellé. — Mi van véled? — nézett rá kérdőn a fiú, amikor végre lehuppant melléje. — Semmi — rázta a fejét, de a sírás már a torkát kaparta. — Valami bánt! — erős- ködött Péter és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. — Hagyjál! — s elfordult. — Ide figyelj, Kócos! — dühösködött a fiú. — Ha most azonnal nem mondod meg, mi bánt, biz’ ist°n .. — s folytatás helyett rápasíkolt gyengéden. Máskor is megtette, játékból, kedveskedve s nevettek rajta mindketten. Most azonban... Szemét elfutotta a könny, testét rázta a zokogás. — Kócos... no... — simogatta Péter a haját. Meg kell mondani az igazat. Hadd tudja meg. Mindent. A levelet és azt is, hogy holnap már messze lesz. Ez a búcsú. Az utolsó találkozás. Beletúrt a táskába, előhúzta a gyúrót1- levelet és a fiú kezébe nyomta. Az majd mindent megmagyaráz. Nem nézett rá, mikor kibontotta Nem akarta látni az arcát. Ügy akarta megőrizni emlékezetében, ahogyan először látta. Tavasszal, egy dobsinai kiránduláson ismerkedtek meg. Rövidre nyírt haj, magas homlok, egyenes orr, akaratosan előreugró, enyVisszakanyarodott gondo. latban oda, ahonnan kiindult. — Nem hagyhatsz itt! — súgta Péter rekedten. — Maradnod kell! Maradni? Miért? A szerelem önmagában kevés. Mit csinálna itt? Gyárba elmehetne, de a gyár nem kórház. Nem visz közelebb az egyetemhez. És otthon? A falunak mindössze egy orvosa van. Az öreg Jozsó doktor. Ha beállhatna ho®zá segíteni... Feje alatt zörrent a ha- raszt. Az ég a fák csúcsaira szúrva. Kék. Zöld. Zöldeskék. Mintha forogna vele a világ. A fák csúcsa harsogó kék. Az ég sötétzöld, mint a fákon a levél. A fejéhez kapott. Szédül. — Eressz! Két kezét Péter mellének feszítette. Nem is a teste tiltakozott. Valami, ott belül nem engedi. Talán egy régi álom? Nem így képzelte ei az elsőt. Reményt vesztetten? — Kócos... meglásd, akkor visszatérsz... akkor nem lesz erőd, hogy itt hagyj... akkor visszahúz a szíved és a tested... Már nem védekezett, csak szoborrá merevedett teste. Nem lehetett még egyszer megcsókolni A fiit elengedte és dühösen krá kogott: — Buta liba.... Felállt, leverte a ruhájára tapadt leveleket, s keserű arccal nézett végig önmagán. Mivé vált a nagyszerűnek hitt szerelem Máris. Pedig még itt van Még nem vitte el a vonal Kár volt. Szebbnek, tartó sabbnak hitte a szerelmit két. Valamit megsejtett: a szerelem is olyan, mint a barátság. Mindent szabad, csak próbára tenni nem. Miért is jött? Látná akar ta még egyszer? Csodát roméit? Nem gondolta, hogy ez lesz a vége. Akkor mi? Csakugyan, mit remélt? Rándított egyet a vállán Vége. Majd elmúlik. Akár a nyár. Megborzongott. Testén végigszaladt a hideg. A nap melegen tűzött. Fázott. Fel. vette a táskát és a karjára fűzte. Lassú léptekkel indult, mint aki várja, hogy visszahívják. Péter nem mozdult. Ül mereven, magába roskaó- tan, mint akire rászakad! az ég. Undorodva rúgott egy kavicsba. Az nekilendült a lejtőnek, nyomában zör- gött a levél, a földre hullott száraz ág. Aztán az is elhalt. Csend lett. Idegesítő csend. Gyorsabban kapkodta a lábát, majd nekilódult. Bokrok ci bállá1: röppenő szoknyáját, karoos • vesszők csapkodták meztelen lábszárát. Nem bánta. A fájdalom enyhítette a bánatot, s ha kicsordult a könnye, csak az égető karcolások miatt. Lányi Sarolta: Furcsa alkat A „jóravaló restség” — — így tanulta ezt rég — bűn. Bár ő kétli. És kissé gyáva. | Talán, mert néki a „rosszravaló restség” — ha nem is bűne — de — hibája. Nála semmi sem lehetetlen: tehetségesen tehetetlen magasból mulat törpeségen kevélyen hordja, ami szégyen kiválni sem kíván soha — eltökélten lett — tétova. Szerelmesek hete Hétfőn kétlőn, kedden szebben, szerdán? Less rám csütörtökön, kisördögöm-! Pénteken érkezem, szombaton szomjazom vasárnap várlak!