Békés Megyei Népújság, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
ben velem a Moszkva-uszo- da. — A Csajka — javítom ki. — Ennek az uszodának a neve Csajka. — Moszkva! — Téved — mondom. — Nem, ebben maga tér ved — erősítgette. — Én is moszkvai vagyok. Igaz, már régen eljöttem Moszkvából, maga pedig még tegnap ott volt, de azért nekem van igazam. — Nem! A Kultúra Parkjával szemben levő uszoda neve... — Fogadjunk! — V. Alekszejevics felém nyújtotta a kezét. — Fogadjunk. Megkérjük a szomszédunkat, hogy üsse szét a kezünket... Asztaltársunk félretolta a csészét, és nyájasan, szinte gyengéden tekintett V. Alekszejevicsre. Oroszul szólalt meg: — Bocsánatot kérek, de az élvtársnak igaza van. A Moszkva nevű uszoda ott van, ahol a Kro-pot-kinsz- kaja állomás. Alekszejevicsnek tátva maradit a szája. Rám nézett. Én is ugyanolyan ütó- dött arokifejezéssel bámül- _ , . . hattam rá. Ha a szomszé) DOfisz L-OSzkin riportja: dunk elvált volna az asztaltól, hogy a levegőbe emelkedjék, talán kevésbé csodálkozunk. A fiatal afrikai szavai Földeák János: Mint elsői a léniái kornak Föl, barátaim, gyári munkások, munkás parasztok, nem kérkedés, ha nemzetünk sorsát mutatjuk meg az egész világnak; lássák, mint élünk: végre hazánk már Magyarország! Nem vagyunk urak, se diktátorok potom prédája, s erőnk sújtja, ki ellenünk lázad! Mint Európa legmarcangoltabb népét, úgy tisztel már bennünket a huszadik század. Két évtizede tördelték széjjel bilincseinket s állhattunk talpra őseink földjén; egünk is új csillagos s nemzeti erkölcseinkben a béke lett legféltettebb törvény. A világban harcokkal kiküzdött nemes helyünk van; I tizenkilencben is példa lettünk, mint elsői a lenini kornak, s ezt a jövendőt formálja híven szavunk és tettünk. (Summa) Megmérettek mind tragédiáink, és történelmi becsületünket ezer év fényli, s annyiszor dúlt hazánkban mindenki szívében őrzi, hogy Lenintől tanultuk meg, miként kell győzni és Európa közepén élni!,.. Afrikában történt, a dakani repülőtéren. A műszerészek és mechanikusok a rekikenő déli melegben távoli útra. készítették elő az Air France négymotoros személyszállító repülőgépét. Nékem is ezzel kellett utaznom át az Atlanti-óceánon. A repülőtér épülete előtti kis kertben üldögéltem egy alacsony pálma árnyékában, és szorgalmasan tanulmányoztam Zorkij fényképezőgépem használati utasítását. Amint felpillantottam, v szemembe tűnt egy középkorú férfi. Világosszürke ruha volt rajta, szalmakalap a fején. Észrevettem, hogy érdeklődéssel legelteti rajtam a szemét. Mosolygott. A fényképezőgépem félé bólintott. — Zorkij, extraklassz! — Yes — hélyeseitem angolul. — Qui — ismételtem meg franciául, és hogy hitelesítsem, hozzátettem oroszul: — Da. Nagyon jó készülék! Perc sem telt bale, ösz- szeismerkedlünk. Alekszejevics, az egyik afrikai ország szovjet követségének munkatársa. repült haza Moszkvába, szabadságra. — Ugye, hol találkoznak olykor a moszkvaiak — — Azt hiszem, az ott szabad hely. Fiatal afrikai ült a kerek asztal mellett. Kávézott és szórakozottan lapozott egy francia képes folyóiratban. — Bocsánat, szabad ez a két hely? — kérdezte V. Alekszejevics franciául. Az afrikai udvariasan bólintott, és elmélyült az újságban. Jégbe hűtött gyümölcsszörpöt hoztak. — A követségein megkapunk minden újságot és folyóiratot — magyarázta Alekszejevics. — De más a sajtó és más az élő szó. Kérdezett, minden érdekelte: milyen az Üj Arbat, és mi a címe annak a színdarabnak, amit legutóbb a Vahtangov színházban bemutattak, és hogyan játszott a Szpartak futballcsapata a rosztoviakkal. Alig győztem válaszolni. — Micsoda hőség van itt! — folytatta. Tréfás szemrehányással kacsintott az afrikai szomszédunkra, mintha tőle függne a higany oszlop emelkedése a hőmérőn. — Lehunyom a szemem és elképzelem: megyek a Krasznaja Presznen, majd beülök a földalattiba, kiszállok a Kultúra Parkja állomáson, pontosan szemannyira váratlanok voltak, hogy ml tovább is csak némán néztük egymást, mukkanni sem tudtunk. — Bocsásson meg — törte meg a csendet végre Alekszejevics —, ön ezt honnan tudja? — Én is moszkvainak érzem magam — mondta a néger és mosolyogva csillogtatta meg a fogait. — Fürödtem ebben az uszodában. A Patrice Lumumba egyetem hallgatója vagyok. Most utazom vissza Moszkvába. — Hogy mik vannak — nevetett Alekszejevics. — Kiderül, hogy körülöttünk csupa moszkvaiak vannak!... V. Alekszejevics és az afrikai elrepült Moszkva felé, Eltelt egy negyedóra. A mi gépünk is indult. Kényelmesen helyet foglaltam. Eszembe jutott a találkozás és elmosolyoghattam magam. — Valami kellemes dologra gondolt, monsieur? — kérdezte a stewardess kicsit pajkos mosollyal. — Qui, mademoiselle >— mondtam. — Da!... Igen... Kinéztem az ablakon és néztem az alattunk hullámzó végtelen óceánt. Oroszból fordította: Pogonyi Antal mondta vidáman. — Hát igen. Kicsiny a világ. — M<aga Moszkvából jön, én oda utazom. Ügy találkoztunk, mintha Kurszkban lennénk a vasúti peronon. — V. Alekszejevics az órájára nézett. — Kérem, tegye félre azt a technikai irodalmat. Amíg átrepül az óceánon, megtanulhatja a fotográfus-bölcsességeket. Gyerünk a teraszra, lehör- pintünk egy pohár jeges italt, maga pedig mesél nekem Moszkváról. A teraszon tömérdek ember volt Katona Judit: TEREK Legtöbbet a terek beszélnek. Testes kofák áruikat kirakják a szurtos, zsivajgó gyereknépnek. Csak színeset és egyszerűt mint nap, homok, füvek és hangyák. És érdekeset: vas suhanású hintákat,* városnegyedet homokból. Kicsik színes krétarajzát. Bárgyú békétlenségnek mutatva: hogy él az ember s rá se gondol. Legtöbbet a terek beszélnek s neon sárkánnyal futnak este. R ÚR ŐS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Uj ember születik Szász Endre grafikája Molnár Zoltán; A T 0 2 É Ft (Egy vöröakatona emlékeiből) — Van vagy százhúsz magyarunk — mondta a volo- csinszki ezredparancsnok —, azok, ha ők is akarják, itt maradhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyiben most vagyunk. Felmásztunk a mi páncél- vonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kame- nyevsz-Podolszk és Prosz- kurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az ő vonatjuk is ittmarad a szárított hallal. Van egy páncél- vonatunk. Megkíséreljük tartani eat a vasutat, legalább, amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ld! Csend volt. Emésztették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosz- szabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamenyevsz—podolszki páncélvonat legénységéhez: — Természetesen nektek sem kötelező ittmaradni, elvtársak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a vólocsinszkiak- kal! Komoran néztek ram vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztitórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. A vdlocsinsZkiak közül akikor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; félkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyak — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a volocsinszki ezredből lassan szedelőzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a ml oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát, Isten velük, elvtárs! — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól tettem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe vlszek-e bele százhetven embert? Ám, nem sokáig töprenghettem, mert katonásan élébem áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja. —, akár el is kezdhetjük ezt a munkát! Se azelőtt, se^izóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam a páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz—Podolszk félé éppen csak biztosítókat hagytam. Így vasúton elébe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvonaton. Csendben indultak el, íegyverzörgés nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget. Na, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Csak az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nyelessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az összekötők és jelentették, hogy csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel. Jól van már, na, hiszen hallom is, hogy felvették. De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szólok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs — mondom —, ne lőjünk-e egyet-kettőt ijesztésül?
