Békés Megyei Népújság, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-06 / 262. szám

1965. november 6. Szombat Hegyei amatőrfilm fesztivál Békésen ét t fiatalember gyalogolt az országúton október 31-én, vasárnap. Békéscsabáról mentek Békésre. Lekéstek az autóbuszt s úgy gondolták, talán autóstoppal eljuthatnak a békési művelődési háziba, ahol a megyei filmpályá­zatra beküldött amatőrfilmek be­mutatását és zsűrizését végezték. Az egyiknél a táskában egy orsón otít lapult a közösen készült film­jük, amellyel ők is indulni akar­tak. Amikor odaértek, már a be­mutató végén jártak, de azért utolsónak az ő filmjüket is leve­títették... és elsők lettek. A fesztiválon tizenhét filmet mutattak be. A megoszlás a 8 és 16 milliméteres filmek között majdnem egyenlő, kilenc darab volt a 16-os filmek száma. A gyenge és a jó aránya viszont nem volt ennyire kiegyenlített. Négyet díjaztak (két 8 milliméte­rest és két 16 milliméterest), de ezek közül igazán kiemelkedő jó csak a Gyula—1965 című film volt. A többi annyi bizonytalanságot, ötlettelenséget, s koncepcióhiányt mutatott, hogy erről érdemes ilyen szempontból beszélni, A tizenhét film közül egyetlen­egy volt játékfilm, a többi csak a riport, a tudósítás és a dokumen­tum műfaját választotta. Ezek közül is zömmel olyanok, amelyek csak családi emlékké peknek ké­szülték, s ott is maradtak azon a színvonalon. Ilyen film volt az el­sőnek vetített Szanazug, amely három fiatal pár lubickolását, fut- kározását, csómakázását mutatja ■be a népszerű kirándulóhelyen, sóik gyengén exponált felvétellel és unalmas, hosszú beállításokkal. A dokumentálás lényegét ugyan­ilyen rosszul fogta meg Az építő­tábor című film. Képei hasonlóan hosszúak és lényegtelenek, a fel­vételek csupán ama szorítkoztak, hogy valami mozgás legyen a fil­mem KLubdélütánt mutatóit be egy másik film, amelynek képein tán­coló fiatalokat, szaxofonján ját­szó zenészt, éneklő kislányt lát­hattunk, s az egész némán és sze­líden pergett. Nem szabad egy ilyen filmnél a zenét kihagyni! Bármilyen könnyűzenei felvétel vagy lemez jó lett volna hozzá, de mivel semmit sem hallottunk, így teljesen nevetséges és negatív ha­Előadás a TIT zenei szabadegyetemén Hétfőn, november 8-án este fél nyolc órakor tartják meg a TIT zenei szabadegyetemének újabb előadását Békéscsabán az Értel­miségi Klubban. Ezúttal is Sár­helyi Jenő, a békéscsabai zeneis­kola igazgatója lesz a szabadegye­tem előadója: A barokk oratórium és opera címmel elsősorban Hän­del művészi munkásságát ismer­teti. Az előadást élő zenei illuszt­rálás követi, melynek során a hallgatóság a korszak kiemelkedő alkotásaival ismerkedik meg. tása lett az egésznek. Agyonütöt­ték a némasággal a témát! A Gyulai képeskönyv című filmnél viszont a helytelenül meg­választott zene tagiózta le a ké­peket. Szerzője Gyuláról csak két dolgot tartott érdemesnek a »ké­peskönyvbe” — a várat és a strandfürdőt — és ezek a képek eredeti, és átvitt értelemben is laposak, ötlet nélküliek, montázsai hosszúak és fárasztónak voltak. Mindehhez még mellékelte a „Les Preludes”-t amelynek romantikus muzsikája bántó kontrasztot adott a pancsoló kislányhoz, a lubicko­ló, és fejest ugró fürdőzőkhöz, s a meleg vízben szén derű lő öreg­asszonyokhoz. (Épp ekkor szólt az Élet viharai című tétel.) em volt ennyire bántó, de nem illett a oatetikus zene az egyetlen játékfilmhez, az ünbí- rálat-hoz. Egy kisfiú szerepelt itt, akinek magatartásával az iskola és a sportkör nincs megelégedve, de amikor bizonyítványában né­gyes magatartásjegyet hoz haza és a teniszezéstől is eltiltják, akkor némi töprengés után jó fiú lesz, segít édesanyjának a főzésben, bélyeget, gyűjt, stb. A film expo­zíciójában egy teniszjátékot látha­tunk, amelyben a fiú elveszti a mérkőzést, sportszerűtlenül visel­kedik, földhöz veri ütőjét, nem fog kezet partnerével, vállát vo- nogatja. Ezek a (képeik kitűnőek, itt mindenki felfigyelt. Ezt a jó expozíciót, ezt a témát azután so­ha nem hozza vissza, az egészet ott hagyta, s csak a házi munká­ban láthatjuk a fiút, teniszezésről többet nem lesz szó. Ennek elle­nére méltán kapott díjazást a 8 milliméteres kategóriában, hiszen sokkal jobb volt, mint a többi. Ha­sonlóan díjat kapott a Számjátck című film, amely jó ritmusával szintén kiérdemelte a plakettet, Bár ennek az alkotásnak sókat emelt volna az értékén, ha a magnószalagon a zene mellé egy kis gyerekzsivalyt is bevágnak, A 16 milliméteres csoportban olyan nagy hibák nem voltaik, mint a 8 milliméteres filmeknél, de ál­talában az ötlettelenség és kon­cepció hiánya itt is jellemző. Eb­ben a kategóriában — amit az amatőrök „nagy filmnek” nevez­nek, a kis 8 milliméteressel szem­ben — igen költséges filmet ké­szíteni. Szó szoros értelemben nem is indultaik amatőrök, a Tv-híradó helyi tudósítói küldték el a tv-ből kimaradt és visszaküldött riport­jaikat. A kis darabokat összevág­ták, valamilyen zenét adtak hoz­zá, néhány szóval kommentálták, s kész volt egy film. Sematikus formulák szerint dolgoztak, mint ahogy azt az „Állami Zeneiskola Békésen”, „Akik rosszul takaré­koskodnak”. „Mozgófürdő”, Társa­dalmi ünnepségek című filmek tanúsítják. Ügyes volt viszont a Veréb— kakukk-barátság című film. Az egésznek a magja egy nagy ka­kukkfiókát etető kis veréb, s eh­hez felvettek még néhány hangu­Művelődési otthon avatás Mezömegyeren Hosszú évek tervező- és építő­munkája után november 7-én dél­előtt. 9 órakor avatják fel a me- zőmegyeriek művelődési otthonu­kat. Az avatóünnepségen, melyen számos meghívott vendég vesz részt, a község vezetői megemlé­keznek a lakosság áldozatkészsé­géről, mely nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy modern művelődési otthonuk felépülhetett. Az ünnepség hivatalos része után kultúrműsort, majd reggelig tartó táncmulatságot rendeznek. latos képet a felvételt készítő szerzőről, az érdekességet ujjongva figyelő gyerekekről, a csodálkozó- an felfelé néző macskáról. Így együtt a néhány másodpercig tar­tó eredeti jelenet egy szép kerek filmmé vált. Itt igazán nem lehet panaszkodni az ötlet hiányáról! A legjobb film, amelyről már említést tettünk, a „Gyula— 1965.”, melynek alkotói szépen és ízlésesen mutatták .be városu­kat. A várral kezdték ők is, de a különböző beállítások, amelyek a várfalakról, az ablakokról, a vár környékéről meséltek, éreztették az épület jelenét, múltját, volt hangulata, lírája a képeiknek. Szép ritmusban követte ezt a város be­mutatása, s mindegyik felvételen látszott a szeretet és megbecsülés a város szépségei, műemléked, művészi alkotásai iránt. Feltétle­nül ki kell emelni az alkotók jó zenei ízlését, mert Vivaldi zené­je nagyon jól illett a filmhez. Há­rom tételt játszottak a műből, de az utolsó jeleneteknél, amelyékben a strandot, a szórakozó fiatalságot mutatták, ügyesen válogattak, nem a lírai hangulatú „Tél” tételt szólaltatták meg, hanem egy iga­zi mai, 1965-ös gitárzenével kí­sérték a látnivalót. A befejező képekben, amelyekben már főleg totálban láthatták ismét a várost, érezhető volt a lezárás, a Vége fel­írás nem meglepetésként villant elő. A közönség spontán értékelé­se, a felcsattanó taps a bemutatón csak ezt az egy filmet tüntette ki. Méltán. B efejezésül: ez a kritika nem megbántani akarta a szerző­ket, nem az volt a cél, hogy el­kedvetlenítsen amatőröket a filmezéstől. Viszont nincs értelme lapos és udvariaskodó mondato­kat írni olyan filmekről, amelyek súlyos hibákat tartalmaznak. Le­het filmet készíteni jól is, példa erre a díjnyertes alkotás, s ezt kell elérni. Péter László A film ünnepe Nem lesz különösebb ünnepség, megnyitó, delegáció nem érke­zik, a szovjet filmnapok első eseménye azonban mégis több lesz egyszerű bemutatónál. Ma este Békéscsabán, a Szabadság filmszínházban elsötétül a né­zőtér — mint minden estén — s a vásznon feltűnnek majd A katona apja című szovjet film első kockái. A történés csupán ennyi lesz. a hatás azonban sok­kal nagyobb. Lenin mondotta: „Ha a film a néptömegeké lesz, és ha a szocialista kultúra igazi művé­szeinek a kezébe kerül, a nép szellemi felemelkedésének egyik leghatalmasabb eszközévé vá­lik.” Ezekre a mondatokra em­lékezünk majd sokan, akik ott leszünk, és kényelmesen elhe­lyezkedünk a zsöllyében, hogy maradéktalanul átadhassuk ma­gunkat az élménynek, melyre felkészültünk, hiszen a szovjet filmnapok egyik legkiemelke­dőbb alkotását vetíti majd a mo­zigép. A film a tömegek művészete, és hivatott művészek kezében valóban azzá is válik. Az sem véletlen, hogy a szovjet és a vi­lág filmművészetének első nagy korszakát a szovjet filmművé­szek produkálták: Eizenstein, Pudovkin és Dovzsenko. Neveik és alkotásaik világhírűek, ihlető erejűek a mai napig, s a művé­szi mérce alig-alig elérhető ma­gasságában hirdetik: hivatottak kezében valóban a nép szellemi felemelkedésének egyik legha­talmasabb eszközévé válik. A művészetek fejlődése sem töretlen azonban, és soha nem is lesz megtorpanások nélküli, egyenesen és rohamosan felfelé ívelő. A szovjet filmművészet sem volt kivétel, hosszabb ideig tartó stagnáló korszakából — s az sem véletlen, hogy éppen és újra Eizenstein, Pudovkin és Dovzsenko művészetének éledő hatására — nagy lendülettel tört ki, és újból a világ élvonalába emelkedett. Az új virágkor kibomlásának magunk is tanúi voltunk. Kala­tozov műve, a Szállnak a dar- vak az első jelzőkő. Népmeséi előadásmódja, tiszta és őszinte, egyszóval: emberi hangja, mcg- rázóan nyílt drámaisága össze­foglalója, reprezentánsa az új iránynak, mely lényegét tekint­ve tovább szélesedett, formai eszközei, kifejezéskultúrája to­vább nemesedett. Lenyűgöző a sorozat: az Emberi sors, a Tiszta égbolt, a Szomjúság, az Elmen­tem a nap után és egy újabb csúcs, a Ballada a katonáról, Csuhraj felejthetetlen alkotása. Amikor már azt hinné az ember, hogy ezeket a sikereket, az él­mény elragadó intenzitását to­vább fokozni lehetetlen, akkor a szovjet film művészei bebi­zonyítják, korántsem így igaz. Az idei szovjet filmnapok mű­során két új remekmű szerepel. Az egyik Csuhraj filmje, a Volt egyszer egy öregember, a másik Csheidze grúz rendező alkotása, A katona apja. Csuhraj mai té­mát dolgoz fel most is balla­dái ízű történetben. Tudja, ho­gyan tapintsa ki egy olyan nem­zedék problémáit, fájdalmait, reményeit, amely sokat szenve­dett és sokat reménykedett. Ért ahhoz, hogy leszálljon a szovjet realitás mélyére, és ezt nem el­nézően vagy meggondolásokkal teszi. Emberi lényeket állít élénk örömeikkel, bánataikkal, s a tanulság a néző szívéig ha­tol. Csheidze filmje, A katona apja Csuhraj útján halad. Ere­jét népi hangvételéből meríti, s ereje ezért kifogyhatatlan. A szovjet filmnapok kulturá­lis életünk nagy eseménye, él­ményei egy nép virágzó film- művészetének az ember magas­ságába hatoló, szép bizonyítékai lesznek. S. E. Nádass József: Találkozásaim Ivánnal Nem rövid életemben világcsa­vargó voltam. Alig-alig saját aka­ratomból, sokkal inkább, mert űztek, mert menekülnöm kellett, bebarangoltam egy tucat orszá­got. Hogy hány nép fiát, lányát ismertem meg közben, nem is tu­dom, van vagy két tucat. „Az orosz fiúval 1944 kora őszén találkoztam először. Nemcsak a hely, ahol megismerkedtünk volt riasztóan lehangoló — a maut- hauseni haláltábor 19. számú ba­rakkja —, de ő maga sem volt különösen rokonszenves. Hogy miképp került a mi barakkunkba, ahol jórészt magyarok raboskod­tak, nem tudom. Lehet, hogy va­lamelyik hadifogolytáborból szö­kött meg, Magyarországon fogták el újra, és ezért szállásolták el mutálunk. Először' csak arra let­tem figyelmes, hogy egy enyhén himlőhelyes arcú, alacsony terme­tű, erőteljes fiatal rab szörnyen hajba kapott barakkunk két házi­szolgálatosával, valamiféle szláv nyelven káromkodik, villog a sze­me és az öklét rázza. Ivón — va­lóban ez volt a neve — különösen akkor gurult dühbe, ha bármilyen gúnyos megjegyzést tettek rá vagy ha úgy vélte, hogy az oroszokat szidalmazzák. A barakk „közvéle­ménye” méregzsáknak tartotta. Hetekig tartott, amíg meggyőződ­tem róla, hogy ez nem igaz. ön­érzetes volt, érzékenyen védel­mezte nemcsak jogos érdekeit, a becsületét is. Ha meggyőződött arról, hogy barát közeledik hozzá, azonnal megenyhült, és kész volt a legönzetlenebb bajtársiasságra. Minden, a legkisebb, leghalvá­nyabb sértésre, igazságtalanságra fellázadt, és hangos szóval vagy akár kemény ököllel védte meg jogait ebben az elvadult, nyomo­rúságukban oly sokszor farkas­csordává torzuló közösségben. Alig múlt húszesztendős, és a húsz évből három borzalommal, megpróbáltatásokkal, szenvedéssel és megaláztatással volt kikövezve. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor egy nagy botrány után végre közelebb engedett ma­gához. Az első időben Iván kötelessége volt az undorító mellékhelyiség tisztántartása. Egy ideig vállalta ezt a viszolyogtató munkát, de egy hét után kereken kijelentette: most aztán már kerüljenek má­sok sorra, mint ahogy a barakk egyéb szolgálataiban minden hé­ten más és más tevékenykedett. Orosz—ukrán—német keverék nyelven érvelt, a mondatokban sűrűn előfordult a burzsuj szó. A sarokba vágta a felmosórongyait és indult kifelé. Amikor vissza akarták tartani, jócskán oldalba vágta azokat, akik útját állták. Bétkebírómak léptem fel. Iván szó­ba se akart állni velem. Legszíve­sebben „tovaris”-sal kezdtem vol­na a beszélgetést, de tudtam, az SS különösen kegyetlenül bánik az orosz kommunistákkal. Éppen ezért, amikor hozzáléptem, így szólítottam meg: — Grazsdanyin ... , Rám nézett, villant egyet a sze­me, lerázta a vállára tett kezemet, szó nélkül otthagyott. Nem akarom részletezni, milyen komisz büntetéssel kényszerítette Vili, többszörös rablógyilkos szo- bafőnökünk, hogy még tovább is ellássa a kellemetlen hivatalt, nem is emlékszem rá pontosan. Arra Viszont igen, hogy az esti vacsora- osztás utón, amikor megpillantot­tam őt, amint magányosan, a ba­rakk előtti kis élőkért kőkerítésén üldögélt, mellótelepedtem. Már nem hagyott ott, bár csak szűk­szavúan, mogorván válaszolgatott kérdéseimre. Lassan engedett gya­nakvása, aztán a következő hetek­ben barátok lettünk. Ha a nyelvi nehézség miatt kissé akadozott is a beszélgetés, a táborban kialakult „Hattling”-nyelven jól megértet­tük egymást. Nyílt eszű, kedves fiatal fiú, teljesen más ember, mint amilyennek höteszú ideig a többiek látták. A fogság előtti éle­téről kevés szót ejtett. Bizonyosan túl fájdalmas lett volna felszakí-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents