Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-11 / 214. szám
M65. szeptember 11. 2 Szombat Román vezetők köszöntő táviratai Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára, Chivu Stoica, a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke és Ion Gheorghe Maurer, a Román Szocialista Köztársaság Minisztertanácsának elnöke táviratban mondott köszönetét Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkárának, Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács Elnökének és Kállai Gyulának, a Magyar Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány elnökének a román nemzeti ünnep alkalmából küldött jókívánságaiért. Chivu Stoica és Ion Gheorghe Maurer táviratban köszönte meg Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének és Kállai Gyulának, a Minisztertanács elnökének tisztségükbe történt újraválasztásuk alkalmából kifejezett jókivánságait. * Corneliu Manescu, a Román Szocialista Köztársaság külügyminisztere ugyancsak táviratban köszönte meg Péter János külügyminiszter jókívánságait, amelyeket a román nemzeti ünnep, valamint Corneliu Manes- cunak az RSZK külügyminiszterévé történt újraválasztása alkalmából küldött. (MTI) Aláírták a szovjet—román közös közleményt Moszkva Leonyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának első titkára, Alekszej Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának, valamint Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára és Ion Gheorghe Maurer, a Román Szocialista Köztársaság Minisztertanácsának elnöke aláírta a Kremlben a Román Szocialista Köztársaság pártós kormányküldöttségének a Szovjetunióban tett látogatásáról szóló közös közleményt. Az aláírásnál jelen voltak az SZKP és a szovjet kormány vezetői, valamint a román párt- és kormányküldöttség tagjai. (MTI) Az elhintett magok jó talajba hulltak A Népszabadság egyik legutóbbi számában az alábbi néhány sor látott napvilágot: ..A krasznogorszki antifasiszta iskola volt hallgatói szeptember 7-én, kedden délután 6 órai kezdettel Budapesten, a Magyar—Szovjet Barátság Házában találkozót rendeznek abból az alkalomból, hogy az iskola egykori parancsnoka, V. Parfjonov ezredes Budapestre látogatott.” Bizonyos értelemben és vonatkozásban jelentősebb eseményről van szó, mint egy kedves epizód. Olyan oktatási intézmény hallgatói találkoztak közel negyed század után egykori parancsnokukkal, mely annak idején a maga helyén és szerepkörében hazánk fegyveres felszabadításának eseményeivel párhuzamosan a politikai és ideológiai felkészítő munkának és küzdelemnek szerves részét alkotta. A krasznogorszki — illetve iskolaelhelyezésí okból később noginszi — antifasiszta tanfolyamnak az volt a rendeltetése, hogy a különböző lágerekből önként jelentkező és kurzusonként oda irányított antifasisztajelöltek- böl olyan antifasiszták váljanak, akik visszatérve a táborokba, képesek legyenek felnyitni a szemeket, szertefoszlatni az otthonról hozott előítéleteket, megismertetni fogolytársaikat világnézetünk alapvető igazságaival és felkészíteni őket az otthon rájuk váró tár- sadalomépítő feladatokra. Hazatérve pedig maguk is aktív részeseivé válnak ennek a tevékenységnek, mint pártunk őszinte segítői, majd később — érdemük szerint — a tagjai. Ez az előzmény tehát az a háttér, melynek keretében jóval többnek látszik a szeptember hetediki esemény egyszerű, szokványos találkozónál. A Magyar—Szovjet Barátság Házának díszterme és a közvetlenül nyíló többi, teljesen megtelik érkezőkkel. A felismerés okozta felkiáltások, boldog üdvözlések, baráti ölelések tanúi lehetünk. A jelenlévők örömmel állapítják meg, hogy szinte alig fogyatkozott a „gárda”. Feltűnik az ajtóban egy közép termetű, őszülő hajú, szemüveges, mosolygó ember, a várva várt kedves vendég, Vlagyimir Parfjonov ezredes, az iskola egykori parancsnoka. Nyomban körülfogják és mindenki egyszerre akar vele kezet szorítani. Azon ban még mielőtt a mélyebb viszszaemlékezésre, a közös élmények felelevenítésére kerülhetne a sor, kicsit ünnepélyes, ugyanakkor szinte családiasán bensőséges jelenet következik. Földes Pál elvtársi az iskola volt igazgatója és tanára, textilmérnök, egykori partizán, aki 10 évet ült Horthyék börtöneiben, meleg szavakkal köszönti a vendéget. Parfjonov elvtárs, mielőtt válaszába kezdene, körbejáratja tekintetét a megjelenteken s azután így fogalmazza az első mondatot: — Úgy érzem, mindnyájunkat öröm tölthet el, látva, hogy az antifasiszta iskolán elhintett magok jó talajba hulltak és bő termésben mutatkoztak... Ezután baráti csoportokra oszlik a társaság és részleteiben is felidéződik a múlt. Tanárok nevei bukkannak fel az emlékezetben: Bokányi Erzsébet, a Tanácsköztársaság munkaügyi népbiztosának a lánya, aki az ő kedves, szelíd hangján még a legelvontabb- nak látszó gondolatfűzést is lírai közelségbe hozta. Aztán Kossá István, a munkásmozgalom harcaiban edzett kommunista tanítvány és tanár egyben, aki sajnos már nem lehetett itt. Az iskolán tanulmányaikat legeredményesebben végzettek közül nemegy tanársegéddé, az előadók asszisztensévé lett, így például Cseterki Lajos elvtárs, az MSZMP KB titkára, ennek az érdekes találkozónak egyik patroná- lója is. S íme, a körülöttem jövőmenők vagy meghitten beszélgetők sorából még néhány név: Otta István vezérőrnagy, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója, Mártinké Mátyás, a Várpalotai Szénbányászati Tröszt igazgatója, Marties Pál vezérőrnagy, Nemes János, a Népszabadság munkatársa, Farkas Aladár szobrász, Madarász Endre, az egykori olimpikon, ma vállalati igazgató, Imre István festőművész, Kozma István igazgatótanító.A noginszki iskolai kurzusból is, melynek magam is hallgatója voltam, akadnak szép számmal. Rátkai Zoltán és Tokai Gyula alezredesek, Tari Gyula tömegszervezeti titkár; néhány név a jelenlévő iskolatársak közül. Megyénk is képviseltette magát a találkozón olyanokkal, akik ugyancsak ott voltak Kraszno- gorszkban, Noginszkban. Poor An- tál, aki ma felelős állásban műkő- ; dik a fővárosban, valamint az egykori földmunkás-gyerek, Csu- rár József, aki azóta doktorátust szerzett és a katonai pályán az alezredesi rangig vitte, orosháziak, Lévai Zsigmond rendőrőrnagy, Zahorán Mihály, a megyei tanács telepítési csoportjának vezetője és én, mi hárman békéscsabaiak. Ez a kis baráti találkozó* talán sohasem került volna írásban a nyilvánosság elé, hiszen lényegében semmi rendkívüli sem történt, szereplőinek életútja, helytállása sem kíván különösebb említést, ugyanis az ilyen egészséges szellemű „karrierek” szocialista életformánk velejárói és különböző fokon, területen szinte mindennaposak.' Azonban ez az esemény is, mint annyi más, jó alkalom volt annak az igazságnak szükségtelen és mégis szükséges hirdetésére, hogy erőnk és életkedvünk egyedüli forrása új életünk szolgálatának feltétel nélküli vállalása. Huszár Rezső Olaj a tűzre Dél-Vietnamban immár szabályos népirtás folyik. Ezt a gyalázatot az imperialisták — hiába tagadják — a homlokukra sütött bélyegként viselik. Vietnam népe azonban védekezik. Mind többen lépnek be a Nemzeti Felszabadítá- si Front harcosainak soraiba, hogy küzdjenek az amerikai népirtók ellen és felszabadítsák hazájukat. Az 500. jenki bombázó lelövésének napján újabb ezrek és ezrek ragadtak fegyvert. Minden egyes felgyújtott vietnami falu, lebombázott iskola vagy kórház — olaj a tűzre: növeli a nép jogos haragját és szítja elszántságát a harcra. (Képeinken az új partizánok.) Eleinte arról beszéltek a Pentagon berkeiben, hogy mihelyt három jenki katona áll majd szemben egy vietnamival — a győzelem biztos lesz. Ma már egyesek 10:1 arányról szólanak. A történelem azonban azt bizonyitja, végső fokon semmiféle arány a támadók javára nem’ változtathatja meg a fejlődés követelményeit. Ennek pedig a béke, a szabadság, a népek testvérisége a lényege Pusztulnia kell annak, aki mást akar. — Minek?! — kérdezte rémülten a levélíró. — Hát a masinának. így, ahogy mondom. Figyeld: kettőszázhar- minchét, háromszáz, ötszázhetvenkettő, hatvankilenc — négy- tizenkilenc, kilencszázötvennégy — és mi hiányzik? Na? — a százkilencvenkettő! Amaz megbabonázva bámult Faragóra, majd a levélre. Félhangosan, a fogai között szűrődtek ki a szófoszlányok: ...hatvankilenc... négytizenkilenc... kilencötven- négy! — Az anyja istenit! — kiáltott fel, majd ferdén fölfelé nézve Faragóra pillantott. — Hát pipáltál már ilyet? Mintha tényleg... tényleg a műszer adatai lennének...! Faragó felröhögött. — Látod, hogy milyen ziccerek vannak! Ha valamelyik főnök ezt meglátja, az isten se mosná le rólad, hogy azokat írtad. A levélíró katona hüledezett. — Hagyd a fenébe, hülyeség az egész! — igyekezett megnyugtatni Faragó. — Gyere a laborba... Ja, persze, még befejezed a levelet. Na, — ásított hosszan — én mindenesetre megyek. De siess, nehogy megint fölgyújtsad a villanyt, ha már elkezdtük az előhívást. A másik letette a tollat. — Folytassa a nyavalya, így is eléggé elvetted tőle a kedvemet — mondta, odébbrúgta a hokedlit, és Faragó után indult. Az ajtónál utolérte, megfogta a karját. — Várj, ezt elégetjük... a fene se tudhatja. Kinyitotta a kályha fedelét — még parázslóit benne a hamu — és bedobta az összegyűrt levélpapírt. Türelmetlenül várt, amíg lángra lobbant. Egymást tessékelve léptek ki a folyosóra és a KlSZ-klub felé indultak. Aki ide belépett, azt pillanatok alatt befonta a klub atmoszférája. Sajátos hangulat volt ez, férfiasán durva és gyerekesen bolondos. Ilyen csak a katonai laktanyákban létezik. Szüntelen zsongás töltötte be a termet, itt is, ott is nevetés har- sant, és ez mosolyra késztette azokat is, akiknek a füléig el sem jutott a tréfa. Néhány katona rexezett. A dákókat a mennyezeten krétázták, megannyi kis pontot hagyva a fehér meszelésen. Valaki lankadatlan szorgalommal ragasztgat- ta a füstszűrös cigarettavégeket a mennyezetre, amíg a klubügyeletes ki. nem zavarta a teremből. Egy nagyobb csoport az örökké nevető, gyerekképű Sárkány István hadnagyot vette körül. Mint annyiszor, most is Nagy Andris volt a téma. — Milyen ember a Garai tizedes elvtárs? — tette fel a kérdést tan árosán a hadnagy. — Garai tizedes nagy ember — jelentette komolyan Andris,
