Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

Hová vezet a túlzott absztrakció?

Hozzászólás a hódmezővásárhelyi Szántó-Kovács szobor ügyéhez

Két okból is jogosnak érezzük, hogy a televízió jóvoltából most már országosan is ismert hódmezővásárhelyi „szobor-ügyre” felfigyeljünk. Egyik: Hódmezővásárhely szinte a közvetlen szomszédságunkban van. A másik: ma már megyénkben is több tízezer a tv-nézők száma, ami azt jelenti, hogy az országos érdeklődést költő események felénk is hullámokat vernek.

A televízió augusztus 24-i (A művészet legyen mindenkié című) adásának keretében dokumentumfilmet vetítettek a hódmezővásárhelyi Szántó-Kovács János emlékmű „életútjáról”. Említették benne, hogy szoboravatáskor az alkotónak meg kellett védenie a főtéren felállított müvét a mintegy ötezer főnyi közönségtől, olyan értelemben, hogy ha az nem is Szántó-Kovácsot ábrázolja, mint várták, azért mégis az egykori paraszt- forradalmárt, a város szülöttét illik látni benné.

Fájdalmas jelenet lehetett, az bizonyos. Nekem és mindazoknak, aki kikel együtt néztem a dokumentumfilmet az az érzésünk támadt, hogy, akik farkasszemet néznek és vitatkoznak egymással, alaptalanul cselekszik. Ha nem lenne némileg tragikus, nevetségesnek mondhatnánk, hiszen Szántó-Kovács János személye és az a mozgalom, melynek akkoriban az élére állt, forradalmi múltunk dicsősége, népünk közkin- cse; a szobor mellett kar- doskodóké éppen úgy, mint a nemtetszésüket nyilvánítóké. Hol hát a tévedés? Mi az a szerencsétlen ok, mely miatt azonos helyzetűé» célú emberek között ilyen ál-ellentét támadhatott? A vásárhelyi nép nagy része szerint Szántó-Kovács János szoboralakja helyett mást, egy ismeretlen valakit kaptak a térre. Az alkotóművész és mindazok, akik alkotása mellett törnek lándzsát, olyan véleményt hangoztatnak, hogy a közönség egy' tekintélyes része még nem mozog valami biztonságosan a korszerű képzőművészet ismeretének talaján és emiatt nem értheti az alkotás szimbolikus jelentését.

Itt nálunk, Békéscsabán,

az adást követő órában és napokon sokféle foglalkozású és érdeklődési körű emberrel beszélgettem az esetről. Valamennyiüknek olyan érzése támadt, hogy a hódmezővásárhelyi vitatkozók két malomban őrölnek. Ráadásul összezördülésüknek alig van reális alapja. Miért? Például azért sem, mert az alkotóművész remeket teremtett. Megalkotta a „hárommillió koldus” zsellérből, kubikostól, urasági cselédtói, béresből, napszámosból s a „köpködők” népéből eggyéková- csolt szimbólumát, az egykori magyar agrárproletaiú- átus nagy NINCSTELEN- jét. A myűtt kalapú, kizsigerelt testű és szinte ruhátlan parasztfigura ennek a tragikusan fenséges szimbólumnak döbbenetes tükrözője.

Ám eddig és ne tovább ebben az ügyben —• mármint az alkotás tárgyát, témáját illetően. — A mozgalom egykori hajtómotorját, Szántó-Kovácsot — mint másik témát! — nem szabad, mert nem is lebet beleinggyarázni a felállított szoboralakba, miként — hogy azonnal érthető hasonlattal éljek — egyetlen valamirevaló képzőművész sem cselekedett olyat, hogy Lenint, a munkásmozgalom egyik óriását, a proletariátus akkori vezérét festményen vagy szoborban. a kizsákmányoltak millióit szimbolizáló éhes, rongyos emberalakká absztrahálja. A forradalom halhatatlan vezére polgári öltözékében, nyakkendösen is a munkásosztályért élt, halt! Szántó- Kovács Jánosról, Petőfiről, József Attiláról, Kulich Gyuláról vagy bármelyik forradalmi nagyságról sem lehet és szabad egyéniségüknek, belső, külső karakterüknek általánossá halványításával képet, : szobrot készíteni, mert ezzel éppen az ellenkezőjét érné el a művész, az általuk képviselt forradalmi mozgalom emlékének a halványítását. Nyilván más a szimbólum és ismét más a kötött, karakteres ábrázolási mód törvényszerűségeihez tartozó portré.

A hódmezővásárhelyi NINCSTELEN tehát szimbólum, melyről alkotója és a vele egy véleményen levők kétségbeesett erőfeszítéssel akarták elhitetni, hogy Szántó-Kovács is felfedezhető benne, csak jobban rá kell nyitni a szemet, művészi módon kellene nézni, de amelyben ennek ellenére a Szántó-Kovács emlékét még ma is mélyen a tudatában és a szívében hordó hódmezővásárhelyi nép képtelen volt felfedezni azt, akit szoborként kívánt viszontlátni a téren.

Ügy vélem, hogy igazság szerint két szobor illene a város főterére. Az egyik, a múltbeli nincstelenség

alakja már áll. A másik, melynek élő, eleven eredetije a múlt század végén meghurcoltatást és börtönt vállalva oly hősiesen állt élére és vezette a nincstelenek e táji küzdelmét, még megalkotásra vár. Igenis: szoborba kell faragni a város főtere részére, a lakosság és az odalátogatók, átutazók részére, mert nincs igazuk azoknak, akik szerint, ha valaki Szántó-Kovács Jánost képen vagy más képzőművészeti alkotás formájában kívánja látni, menjen el a tanácsházára, a múzeumba vagy máshová. A város nagy szülötte az épületek zárt világából a napfényes nyilvánosságra kívánkozik. Még azt sem rónák fel bűnül a modern alkotóművésznek, ha olyanra sikerülne a szobor, hogy a vásárhelyiek egyből ráismernének.

Üj Rezső

KÖRÖS TA J

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Színészportré

Demény Gyula felvétele

Lasica—Satinsky:

Godot-ra nem várva

*

Katona Judit:

A nyár udvarán

A nyár udvarát söprik a lányok ágakba botolva, nevetve. Felkavarják az avart ölhöz szoktatott kezükkel s emlékszenek arcokra, nevekre.

Az esték alján tüzeket raknak duzzogó kis mellük fedetlen, szólítanak valakit, de ősz les rájuk a tüzek körül, ahova én rég leheveredtem.

A színen két középkorú férfi. Türelmetlenek. Mi» az első ül, a másik járkál, és amíg az első járkál, addig a másik ül. Azután egy ideig mind a kettő ül, majd mind a kettő járkál.

1. : Árulja el kérem, valójában mit csinál itt? Nem vár valakire véletlenül?

2. : Én? Kire várnék? Én csak itt maradtam, mert ha elmennék, és véletlenül valaki jönne, nem lennék itt. Ezt a kockázatot nem vállalhatom.

1. : És azt gondolja, hogy idejön?

2. : Ki?

1. : Hát ő...

2. : Ö? Neki kell jönni? De hát akkor itt valaki várná, nem? És kinek kell tulajdonképpen jönni?

1. : Hát annak ... akit említett.

2. : Ön arra gondol, aki

*Az augusztusi Nagyvilágban megjelent Beckett, Go- dot-ra várva című abszurd drámájának remek persziflázsa.

kitalálta azt? (kezével határozatlanul int.)

1. : Igen. Ezt is, azt is. (Határozatlan kézmozdulatok.) Ha eljönne, kifejthetné a nézetét.

2. : Miről?

1. : Hát arról, amit kitalált. Például fáról, hóról, rendőrökről — ezek mind olyan dolgok, amelyek érdeklik az embereket. Várjon, és meglátja.

2. : És ön rá vár? Az ő kedvéért maradt itt?

1. : Én? Én nem maradtam itt. Én csak visszatértem, hogy meggyőződjem róla, nincs-e véletlenül itt. ön is visszatért?

2. : Nem. Én nem tértem vissza, mert sehova se mentem el. És azért nem mentem el sehova, nehogy véletlenül késve érkezzem. S ön miért tért vissza? Várni fog?

1.: Dehogy! Hiszen annyi munkám van, hogy örülök, ha végre ágyba jutok. Ha várnék — ha időt szakítanék a várakozásra —, felhasználnám a sok váróterem közül az egyiket. Nem fogok akárhol várakozni,

amikor ittvannak a várótermek!

2.: Node, kolléga úr, már elmúltak azok az idők, amikor várótermekben kellett várakozni! Ma már bátran várakozhat más helyiségekben is, például étkezdében vagy könyvtárban.

1. : Várakozhatok másutt is. Miért ne tehetném? Nekem ez már teljesen mindegy. Legszívesebben váróteremben várakozom. Nézetem szerint (előveszi jegyzetfüzetét és olvassa) a várótermek széles hálózata, amelyet kiépítettünk, olyan embereket követel, akik fel. készültek a várakozásra, akik tudják, kire várnak, és várhatnak-e ró ebben vagy abban az időben; ahogy Godot jelentős pamfletjében is megírja: „Ne várj rám már soha”.

2. : Arról van szó de quoi sagit-il, ahogy Miamiban mondják, s mi velük egyetérthetünk, arról van szó, kinek van címezve. „Ha megírod a leveled, ne feledd el megírni a címet, ha felírod a címet, ne feledd el megírni a levelet” — írja Godot a hivatásos postagalambok számára készült irányelyekben. Igen, a világon a legsűrűbb várótermi hálózatunk van, de mérlegelni kell, hogy a várótermek száma rendelkezik-e olyan minőséggel, hogy érdemes bennük várni. El kell gondolkodnunk azon, hogy napjainkban a várakozók csak kevesen várnak a várótermekben, s ha várnak, csak nagyon kevesen.

1. : Másképp tenném fel a kérdést. Igen! A várótermek üresek, az emberek abbahagyták bennük a várakozást. De nem az egyes várótermek minősége miatt — hiszen a várótermek döntő többségét jól fűtik, jól látják el őket kis és nagy méretű újságokkal, ivóvízzel és más egyéb lehetőségekkel, amely kellemessé teszi a várakozást. Az emberek a hiányos erkölcsi kvalitásaik miatt nem járnak a várótermekbe. Elfe• lejtették Godot felejthetetlen szavait, amelyeket a Menmets utcai tizenhármas trolibusz várótermében mondott el: „Ahol váróterem van, ott mindig várakoznak, de ahol várakoznak, nem mindig van váróterem.” Az emberek elfelejtették ezeket a szavakat, hát nem csoda, hogy ma sebtében várakoznak étkezdékben vagy ahogy szépen kifejtette, könyvtárakban.

2. : Nem érthetek egyet önnel. A hiba hivatalos nézetem szerint mégiscsak az