Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
KÖRÖSTÁJ _________KULTURÁLIS MELLÉKLET__________ Z senialitás, oldalnézetből Nyár végi színházi levél a Körszínház ürügyén A „C” szektor egyik székére sikerült beülnöm, a színpad közepétől balra. Innen — oldalnézetből — fi- gyélhettem azt az immár hetedik nyáron folyó színházi csodát —, hogy nem hallgatnak a múzsák „uborkaszezonban” sem. Kazimir Károly kezdeményezésére 1958 nyarán szólalt meg először Szophok- lész „Antigone”-ja a Kör- színházban, merőben újszerű és nekünk akkor még szokatlan megoldások közepette. A körszínház lényege ugyanis az, hogy szakít a hagyományos „doboz-színpadi” formával, a közönség három oldalról veszi körül a zárt térből kiszabadított színészt. Az Antigone óta Mladonyiczky Béla Fiúfej hét nyáron át Euripidész, Aiszkhülosz, Shakespeare, Corneille, Brecht és az idén Thomas Mann szólalt meg e nyári színpadon. Gondolom, az olvasók ezt mind kiválóan tudják, s napi- és hetilapjaink kritikáiból tudomást szerezhettek már airról is, hogy Thomas Mann egyetlen színpadi kísérlete a „Fiorenza” bizony gyenge mű, és alkalmatlan is erre a színpadformára, melyen a novellából színpadra dolgozott „Mário és a varázsló” a kiemelkedőbb előadás. Nem a kritikákat akarom ismételni, hanem egy zseniális színészi teljesítményről szeretnék szólni: Latinovits Zoltán Cipollájáról, a varázslóról, kinek varázs-ostora Prospero vesszejénél is bűvösebb színészi csodára pattintotta rá figyelmünket Magam először Debrecenben láttam a fiatal színészt, aki Bródy Sándor „A dada” c. drámájában a csábító fiatalurat játszotta figyelemre méltó színpadi tehetséget ígérve. Ezután Miskolc következett, néhány filmszerep — ebből legjelentősebb az „Oldás és kötés” — végül a Vígszínház, ott is az egyik legkiválóbb tette: Rómeó! Már ott csodáltuk a zseniális tehetség mellett a — ma oly ritka — kitűnő beszédtechnikát és mozgás- kultúrát, és az egész ötvözeteként az intellektus ragyogó kontrollját. Ezúttal azonban, Thomas Mann remekében a varázsló szeretjében minden eddigi teljesítményét bravúrosan felülmúlta, s legjobb ismerőit is meglepte. A korszerű színjátszás mérföldköveit szívesen mérem színészi tettekben, vallottam is már erről e lap hasábjain. Ilyen állomás volt a magyar színészet korszerűségében Tolnay Kálri Blanche-alakítása (Vágy villamosa), Gábor Miklós Hamlet-je,talán Darvas Iván Becket alakítása Anouilh drámájában — s most kimagasló útjelző Ci- polla, Latimovits Zoltán megformálásában. Púposán, púpja miatt gör- nyedten jelenik meg a színen. Köszön, majd beszélni kezd: alázatos a közönséggel, és kötekedő a megvetett emberekkel. Egyszerre hízelgő és fölényes. Beszédtempója, ritmusa olaszosan pergő és tirannusian kimért. A sok beszéd, alkohol és önimádat együtt rekedtté teszi hangját... Természetes hangjától eltérő hangfekvésben és színben beszéli végig a félórás szerepet, ezen a „felvett” hangon árnyal és kifejez: könyörgő és erőszakos, érzékien lágy és embertelenül gonosz. Mozgása híven tükrözi a nyomorékságot... Púpja nem a kosztümbe varrott kellék, hanem fizikai valóság: ez és a szereplő ember koncentráltsága együtt határozza meg Cipolla mozgását. Görcsösen koncentrál, testileg küzd a figyelemért, az akaratátvitel sikeréért, s közben a színész oly laza, mint egy főiskolai mozgás- gyakorlaton, hol más gondja sem lenne, csak ez. Mario szerelmét úgy idézi egyszerre hangjával és testével, hogy tökéletes nő, s még sincs semmi nőies jellege, nem visszük át az ízléstelen gyanút a túlságosan is férfias színész férfi voltára. Botladozik a szó, szegényes a kifejezés, hogy ezt a páratlan színházi félórát híven felidézzem. Oly görcsösen tartotta fogva Lati- novits az est nézőit, ahogy Cipolla a maga cirkuszi közönségét. Varázslat alatt tartott... s mégis ez nem elég ok arra, hogy beszéljek róla, különösen annyi hivatott tollú méltató után. Makacs szándékom késztet szóra, hogy minden hatalmas színészi teljesítményt kötelező erejű felhívásnak érezzék: itt tartunk már, erre emeljük a mércét, ezt igyekezzetek követni — bármily tökéletlenül is. Ha már van színész — bármily kevés —► aki egyszerre ura testének és lelkének : aki oly tökéletes birtoklója szakmájának, mint amilyennel a tavalyi angol vendégjátékok alkalmával a Royal Shakespeare Company színészei nyűgöztek le — akkor mi sem engedhetjük meg színészeinknek, hogy bevált fogásaikkal, ranggá kövesedett modorosságaikkal oldjanak meg akár a varázslónál kisebb és jelentéktelenebb feladatokat is. Üjra, próbáról próbára, előadásról előadásra fel keli vetnünk a korszerű játék igényét: a hatalmas fizikai és pszichikai koncentráló képességet, az intellektuális kontrollt, az okos színész — oly hiányzó és mégis any- nyira szükséges — jelenlétét minden magyar színpadon, így a miénken is. Tudjuk, de kevésszer mondjuk, s az illetékesekkel oly ritkán tudatjuk, hogy a színházi estén a közönség az íróval, rendezővel, színésszel egyenrangú alkotó. Az est folyamán színész és néző, színpad és nézőtér között létrejövő fluidum az, mely egy előadást egész előadássá tesz. A színházi műhelymunkában lépésről lépésre kell megküzdenünk a korszerű játék eredményeiért, de a magam részéről hiszem — bár lehet az egyéni hobbym —, hogy a közönséget is tájékoztatnunk kell. Meg kell ismertessük vele az országos, sőt a világ eredményeit is. A nézőnek is meg kell tudni különböztetni a megszokott formákat az újaktól, nekik is serkenteniük kell a színészeket, hogy fáradhatatlanul kísérleteznek új meg új megoldásokkal... Ne fogadják el a bevált sémákat, ne ünnepeljék az unos-un- talan ismételt trükköket. A cirkuszi bohóc sikere az önismétlés, a színészé önmaga szüntelen megújítása! Ezekkel a futó gondolatokkal tudom indokolni, hogy Latinovits zseniális alakításáról dadogó szavakkal megzavartam a nagyérdemű közönség, a kedves olvasó e nyár végi vasárnap délutánját. Máté Lajos Szokolay Sándor Nógrádverőcei utca Hans Koch: Marxizmus és esztétika L.J ans Koch könyve, * ■ (megjelent 1964-ben a Kossuth Könyvkiadónál, fordította: Tímár Ilona) amely címében is jelzi azt a sokatmondó tartalmat, amelyet fejezeteiben az olvasó elé tár, olyan polémia, ami bizonyos mértékig elüt a szokványos filozófiai irodalmak formai megoldásától. Nem egyszerűen összegez vagy interpretál önálló filozófiai, esztétikai gondolatokat. Az NDK-ban élve, s az utóbbi évek esztétikai vitáiba beleszólva — amelyek kezdve a Szovjetuniótól hazájáig több helyen felélénkültek a szocialista országokban — Koch mintegy, ha nem is központi, de mindenképp kristályosító alakjává lett munkájával a tendenciában meglehetősen hullámzó vitáiknak. Keresztmetszetet igyekszik adni a marxizmus—lett in izmus klasszikusainak az esztétikáról vallott nézeteiről. Ezzel rendkívül nehéz feladatot vállalt magára, hiszen következetesen kifejtett marxista esztétikáról még nem beszélhetünk. Amikor Hans Koch rendszerez és klasszikusokat prezentál, gyakran — helyesen — függetlenedik az éló vitáktól, amelyek nemcsak tételeket, hanerrt alapkategóriákat is bizonytalanná tettek, vagy átértékeltek; s így maga is esztétikát konstruál. A művészetek, amelyek szinte együtt nőttek fel az emberiséggel s az ezekről szóló tudomány, az esztétika, hosszú utat tettek meg napjainkig. Mégsem mondhatjuk, hogy akárcsak egyfajta világnézet szempontjából is lenne teljes, kifejtett rendszere és fogalomköre. A művészet lényegét kutató, annak az emberi megismerésében elfoglalt helyét körültapogató tudománynak, az esztétikának — különösen a marxista esztétikának —, tulajdonképp korunkban indult igazán fejlődésnek témaköre. A szerző nem foglalkozik ként rendszerezi azok egyes minden művészeti ággal. Ez nézeteit, nem jut túl az egy nem sokkal több, mint olyan problémakörökön 600 oldalon megírt kötetben akadálytalanul, mint példá- nem is lett» volna lehetsé- ul a gyakorlat és esztétikai ges. Az esztétikummal álta- ^objektivitás összetett gon- lában is csak annyiban, űolatköre: a tipikusnak a amennyire ennek szükségét művés2etbeni objektivitása, érzi az általa kiemelt iroda- s a művészi realizmusnak lom, illetve a művészetnek, kérdését is csak érinti. Még- mint a társadalmi tudat kü- ^ az igényesen megírt és lönös formájának vizsgála- a szerzőnek a filozófián és fánál. Könyvében, aminek a művészeteken kívül több rész- és fejezetcímei is jel- társadalomtudományban — zik a szerző gondolkozásé- a történelemben és szellem- nak irányultságát; (Esztétl- történetben — való tudo- ka és gyakorlat, A történél- mányos jártasságát tükrözi mi materializmus problé- a könyv, mái az esztétika előtéré- a mű, amely ugyan széken, A gyakorlat és az esz- lesebb körökhöz szól, mint tétika objektivitása — szub- az esztétikai tudományos jektivitása) főleg az utóbb irodalmak általában, a említett „különös forrná- marxizmus—leninizmus nak” stúdiumát tekinti el- alapján a marxista esztéti- sődlegesnek. Az a Koch kának, mint tudománynak azonban, aki következetes szintjéig vezeti el az olva- interpretálója a klassziku- sót. soknak, és merész úttörő- Wegroszta Sándor Úttörők Deménj Gyula felvétele
