Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
Új Rezső: Polarizáció Pólus Napról napra csak ölödöm ezen a hitvány, nemtörődöm galaktikán. Napról napra csak hiányzik napom és minden tönkreázik... Az én hibám? Feldmann Tibor Rétsági vázlat Felkúsztam volna egünkre, nappalt ragadva éjjelünkre magam körén — s magamba zártan lám elillan, rácsokká, lakatokká hibban ön-börtönén mindaz mi bennem sugárrá, világot melegítő árrá kívánkozott. Kis senkik galakszis-nagyhatalma te vitted vesztem diadalra! Légy átkozott... Antipólus Tegnap még dühöngtem, sírtam, szoroztam fejfában, sírban, osztottam felleges búban, fekete borúba hulltan. És — egyszer (az előbb történt), felrúgtam bennem a törpét, á bánat ostoba gnómját és táncra perdültek nóták'... Mi történt? Semmi, de minden! A túlra köszöntem innen s a túlról — ki tegnap gondot ontott rám — visszamosolygott!... Fiiadéi fi Mihály: Szelíd kérdés és intelem (Egy fiatal egyetemistának, barátion) Avult erkölcsök szemétdombján méltatlan dolog élned, való igaz. Ám az az új, amely tán megfogant, elvetélt magzat, bizony, az is lehet.., Érveid csengése: törött harang szava, s túlnőtt öntudatod gőgje mögött nem látni — bizony! — elég aranyrudat. Én nem ülök a csúfolódók székén, hajam sem ősz még, s frissek lépteim, s te aduként mégis asztalomra dobtad (valamit olvastál róla valahol) a nemzedék-vitát... Ügy van: ha most panaszra nyitom a számat, előbb azok arcán koppanjon szavam, kiket prófétának hívott az idő, de jobban szerették a húsosfazekat) De mert ilyen is volt, azt ne hidd, s mert ellentmondások hínárját cipeltük: mentve vagy. Nem. Nem kisbarátom! S szabadosságod sem emelkedettség. Fiad lett volna már, de abortált a lány, hiszen te „szabad” vagy s „egyéniség”. Mi sem hiszünk rég vak elrendelésekben: magunk tesszük jól vagy rosszul dolgunk, s a feloldást is, ha vétkezünk netán, magunk adjuk magunknak két pohár között, amíg te cinikusan megmosolygod hitünk s „öreges buzgói kod ásai nk". Egy a tucatból leszel így barátom, s „egyéniséged” is merő majmolás, s ami elszomorít, hogy apád földet túr, s ha hozzád beszél, te „unod a mesét”, pedig bölcsebben szól bizonyosan, mint együtt száz magadfajta ficsúr. Megvallom, szeretnék húszéves lenni, de nem lehet: ez a fór a tiéd. Örülj neki, örülni nem szégyen, s ha szelíd fejcsóválásom megdühít, förgeteges dühöd lobogtasd bátran, hisz azt várjuk tőled: önmagad legyél, s ne nézd blazírt képpel unalmat játszva ezt a fiatal-öreg új-régi világot. Juli néni és más egyebek S zólás-mondássá vált a faluban: olyan vagy, mint Juli néni. Ezt leginkább azoknak címezték, akik nem vagy csak nagyon viszolyo'gva segítették ki azt. aki valamit végszükségből kért. Egy gyúrásinyi lisz. tét, egy főzet kukoricakását vagy egyebet. Az isten tudta, de én nem, hogy miért nincs ez se, az se, egy csipetnyi paprika se a háznál, s miért keli azért is átmenni a szomszédba. S micsoda üzenettel: „Kezicsókolom, Sára néni. Anyukám tesztelteti és azt üzeni, tessék adni egy csipetnyit abból a paprikából, amit a télen törtek a mozsárban, mert idesapám csak az olyan erőssel szereti a... a... csirkepörköltet”. ■— Tán a szomszódéké tévedt át hozzátok? — kérdezte s olyan rejtélyesen mosolygott, hogy nem álltam el ne árulni: bizony csak paprikás krumlit főz édesanyám. — Jól van, fiam. Ne szegyeid magad emiatt. A szegénység nem szégyen, csak baj. Mi is tavasztól létezünk valahogy. Télen alig csur- ran-cseppen valami. Hányszor elküldtem én is a Jóska fiamat a henteshez, hogy vegyen 20 fillérért májat a macskának. Aztán ennek is vége lett, mert azt mondta a haszontalanja legutóbb: ne olyan büdöset tessék adni, minit a múltkor, mert idesapám nem tudta megenni... Szóval, Sára néniék is szegények voltak, meg még sokan abban az időben. Azért volt szokás a „segítsen már rajtam szomszédasszony”. Apám még aratni is kölcsönkért kaszával ment. A nagyanyámnak állandóan fájt a lába, de sohase ment orvoshoz. Szinte sóvárogta a pénzt, mindent elkövetett érte. Egyszer jó borravaló reményében elvállalta a vén patikuskisasszonytól, hogy begyalogol egy csomagjával a városba. — Úgyis megyek cipőt, ru hát vásárolni magamnak meg az unokámnak — lódította szemrebbenés nélkül. Engem is hívott magával az útra. Hiába kérdeztem, hogy a kisasszony miért nem postán küldi el azt a csomagot? S ha már velünk küldi, miért nem adott pénzt a vonatra? Nagyanyám csak ennyit mondott: tojáshéjas vagy te még, Sanyikám. M egsértődtem, s-úgy ballagtam utána a hétkilométeres úton, mint Vin- cze Gyuri bácsi után a puli, amikor a csürhét hajtja. Nahát az a Gyuri bácsi is megéri a pénzét. Ezt nagyanyámtól meg a többi öregasszonytól tudom. Néha összejönnek s beszélnek mindenfélét, azt hiszik, hogy engem a gólya költött s nem értek belőle semmit — Csak egy szavába került volna s összehúzódtam volna Vincze Gyurival a nyoszolyán. Mert nemcsak helyre, deli legény volt, hanem módos i®. öt lánc földet örökölt. De azt a szerencsétlen Marit vette fele ségül, aki úgy fialt mint egy koca. Lám, már egy szekérderékba sem fér el a sok gyerek. Megették a házat, a földet is s most csür- hésnek állt. Micsoda szégyen: házról házra jár, hogy adják már aat a malacért járó fél kenyeret. Annáik a koca-Marinaik lett a koldusa az a szegény Gyuri. — És mi miiért kéregetjük még azt a kis puliszkalisztet is reggelenként? — szóltam közbe, de elkergettek: takarodj, ne lesd itt el a szót, te tejes szájú. Szóval, ballagtam nagyanyám után, mint egy puli. Mikor beértünk a városba, megfogta a kezem: Még elveszel a tömegben, te ro6S2 pára. — Mi az, hogy pára? — kérdeztem. — A lóra mondják, amikor elnyúlt, hogy kiadta a párát. Mert azoknak nem lelkűk, hanem párájuk van. — Ha én pára vagyok, ak_ kor miért mondja nekem mindig nagyanyám, hogy gyere lelkem, a fene ette vóna meg az inmagvadat. — Ne aprehendálj nekem, mert végigvágok rajtad ezzel a rücskös bottal. Inkább azt jegyezd meg, hogy úri házba megyünk. Fújd ki és törüld meg jól az orrodat, aztán köszönj szépen, hogy kézit csókolom, nagyságos asszony. Én is úgy köszönök, mert úgy illik, meg aztán hátiba ad egy kis pénzt a csomagcipelésért. — Nagymama, mit jelent az, hogy nagyságos? — Tudja a fészkes fene, édes lelkem. Én csak azt tudom, hogy az uraknak úgy kell mondani, hogy nagyságos. — És itt a városiban mindenki úr? — Úr a rossz nyavalyát. Láthatod, hogy mennyi a kéregető meg a rongyos ember. E gy nagy, emeletes házba mentünk. Lihegve, szuszogva másztuk a lépcsőiket. Nagyanyám olyan ájtatosan csengetett be, minit az édenkert ajtaján, ahol állítólag tejjel-mézzel vannak tele a folyók, kolbászból fonták a sövényt és sonkával támogatták meg. Szeplős arcú, vörös hajú, gömbölyű asszony nyitott ajtót. — Itthol van a Komádi- né nagysága? — kérdezte nagymama, minden alázat nélkül. Látszólag az volt a meggyőződése, hogy az ajtónyitó csak egy bejárónő lehet. — Én vagyak. Mit alkar? — kérdezte olyan ridegen, mint engem a tanító néni, hogy miért szaladgáltam ordítozva az ablaka alatt, amikor ő aludt? — Ezt a csomagot hoztam. A Dományi kisasszony küldte. — Már nagyon vártam. Vonattal jöttek? Ugye visz- szafelé is megvan a jegyük? Áldott lélek az én Szilvia húgom. Köszönöm a fáradságot. Jó utazást hazafele! N agymamám arcára még több ránc rajzolódott. Alig hallhatóan köszönt s belómkapaszkodva lépegetett lefele a lépcsőn. Csak az utcán szólalt meg: fösvényebb ringyó ez, mint nálunk a Juli néni. Aztán szótlanul ballagtunk. Jól ittunk üres gyomorra az egyik kútmál. Én ei-elma- radoztam, s egyszer csak egy pénzdarabon akadt meg a tekintetem. Ott lapult a járda sízegélyénél... — Elmegyünk a piacra, hátha ad egy dinnyét valamelyik ismerősünk — szólalt meg végre nagymama. Olyan ismerős azonban nem volt, aki megajándékozzon bennünket. Cukorkaárus viszont rengeteg. Először láttam ennyi cukorkát egy csomóban— Mindennek olcsó az ára, aki nem vesz, ne babrálja. Kerüljük a tolongás! asszonyok, csak egyenként! — kiabálták az árusok. Nagymama nyelt egyet és megkérdezte: nincs £0 filléred Sándor lelkem? Vennék egy kis savanyú cukrot. — Itt van, az előbb találtam — nyitottam ki a pénzdarab szorongásától izzadt markomat. — Jé, ez egy pengős. Az isten gurította eléd. Vagy valaki más. Ha isten volna, akkor nem lenne annyi szegény ember meg annyi fösvény ember a földön. N em mertem vitába szállni vele, hogy akkor miért megy mindén vasárnap a templomba, ha nincs isten. Egyszer megkérdeztem tőle, hoigy a papnak miért van annyi földje,’ tehene, disznója, miért olyan kövér és miért jár mindig ünneplő ruhában? Azt mondta nagyanyám, hogy a pap az isten kiválasztottja s nem állhat éhesen, rongyosan a szószékre prédikálni, imádkozni az embereik lelki üdvösségéért. — Ha én olyan kövér lennék, én is sizívesen prédikálnék a, sok sovány embernek — jegyeztem meg, de meg is bántani', mert jókorát koppant a fejemen a nagymama kezében lévő fakanál. Az volt az első összeütközésem a vallás erejével. Aztán meg, amikor hittanra kezdtem járni. A tisztelendő úr mindjárt az elején kipróbálta hátsó fertályomon a nádpálcáját. Egyszerűen csak azért, mert meghallotta, hogy a Juli nénit meséltem. Az isten se tudja, miért vitt oda nagyanyám. Juli néni az ablakában • könyökölt. — Na nézd már, te Zsuzsa, hogy kivakaródzott ez a Harsányiné — mondta nagyanyámnak. A gyerekeit eszi a tetű meg az ótvar, de neki cifra szoknyája, meg pánitos cipője van. Biztosan az aljegyző adta a rá- vailót. Nagyon viháncolt vele a minap is a községházán Hát az a vén Gurgulán ó meg egyenesen bolond. Na. nézd már, milyen hacukr'? vett arra a tetű rágta testére. Nem hogy petróra költötte volna. Mindig olyan sötét van a házában, mint a tehénben. Na, megy már a pap macája is, a Klári kisasszony. Csak egyszer tudnám meg, hogy hol ta- lálkáznak, rögtön odauszítanám azt a szegény Jóskát, aki hiába kujtorog Klári után már évek óta. Sántikál már az a szerencsétlen Jakab is a templomba. Tudod, hogy állandóan üti-veri a nyomorultat a felesége? Enni is alig ad neki. Nézd, hogy lötyög rajta a nadrág. Hogy büntesse meg az isten az olyan per- szónát, mint az a Bözsi. Az is Bözsi, az a gangos, ott la. A páva is megirigyelhetné a menését. De leveri ám az apja a derekát, mert idő előtt kelepei nála a gólya. Ügy hallottam., hogy az új kántorral hempereg esténként a Körös-parton. S lám. még van pofája a templomba menni. Hát az a lány. meg melyik ördög szeretője? Figyeld már: biciklin Tiszaija a farát. Hogy nem sül ki a szeme a szemérmetlennek. Hát ennek a sétánképű Ba- ginák miből tellett új szandálra? Biztosan lopta az istentől elrugaszkodott, beste lelke. Jaj, de le kellene már sújtson az isten haragja, mert sok az elkárhozott gyarló ember. — Jaj, istenem^ — sikított fel Juli néni. — Már a másodikat harangozzák. Drága Zsuzsám, adjál kölcsön három kétíillérest. Hadd hidje a sok bolond, hogy sok pónzit teszek a perselybe. Nem ettem én meszet lelkem. Együtt mentünk a temp•- lomba s kilestem Juli nénit. Egy fillért se dobot! a perselybe, mert akkor jött ki a templomiból, amikor már mindenki elment. Koporsója mellett a pap ilyeneket is mondott: bocsásd meg néki Uram, hogy sokak adósa és még többek hírbe hozója volt. Kukk Imre
