Békés Megyei Népújság, 1965. július (20. évfolyam, 153-177. szám)
1965-07-18 / 168. szám
Gál Sándor versel; Az ünnepek bennünk lobognak Vagytok-e úgy, hogy szombaton, amikor két kézzel eltaszít magától a munka, csak álltok a gyár, a hivatal kapuja előtt és nem tudtok mit kezdeni magatokkal? Vagytok-e úgy, hogy mikor rátok ti az értelmetlen ünnep, a harangszóval felpántlikázott, hánytató kölni szagoktól bűzlő vasárnap — ültők a tiszta szobában s alig várjátok a hétfőt, a keddet, a hétköznapokat? Az ünnepek bennünk lobognak ha az utcakövön, műhelyek üllőin cseng a kalapács, ha az áram kígyómarásától szisszen és föivonyít a villanymotor Bennünk magasodnak az ünnepek remegő szőkőkút-lombjai a malter és mész szagú meztelen falak között, ahol a munka tenyeres-talpas asszonyával tervezgetjük a jövőt; a cédán szétterült mezőkön, ahol szenvedünk a parazsat okádó naptól s megmarják testünket a szelek sárkányai Ezek a mi ünnepeink. De ha utcára visz bennünket az indulat akkor is a munka parasztosan nagytestű, de egészséges asszonyának hódolunk érte vesszük fel új ruhánkat, amit tőle kaptunk. Megértik-e ezt a kislelkű sopánkodók, akik a nyolc órából hatot ellógnak s aztán panaszkodnak, hogy nehéz építeni a szocializmust? Töri szárnyakkal Tört szárnyakkal verdesett már az este a naptól égő bokorban, mikor megfogtam gyermeki kezed és arcodhoz hajoltam. Féltél. Tartózkodás és vágy sóhajai keltek a szádon kezem, mint gyáva gyík remegett végig dombos ruhádon. Illatok, hangok áradtak felénk a tarajos szélben s hogy feloldódott a némaság virágokról és fákról beszéltem. Csukott szárnyakkal hulltak le a szavak szállni restek csak kigyült arcod csodája árasztotta felém: szeretlek. S eleredt az eső és ömlött, mint az özönvíz a bibliai tájra a mindenség tajtékzó könnye hullt levetett ruhádra. KÖRÖST AJ _____________KULTURÁLIS MELLÉKLET_____________ A z életigeniés sajátos emlékműve Jegyzetsorok egy francia filmről Az Űj Hullám eddig nem bizonyult az életöröm születésének. Ami kiindulási pontját, argumentumát, célját illeti, akár kritikus vagy cinikus, dacos, kétség- beesett, vagy filozofikus volt, elsősorban pesszimizmust közölt velünk. Most végül itt van egy válasz a világfilmeknek ebből a sarkából, egy kis, szerény válasz, amit adtak, és ami örömmel tölt el minket. Vele Ágnes Vanda — ez • ideig „csak” kiváló rövidfilmek alkotója (és egy hosszabb dakuitnentumfil- mé) — finom érzésű, 35 éves, a rendezők között egyik első jelentős asszonyként mutatkozott meg. A CLÉO ő-től 7-ig a lelkileg felnőttek számára készült film. Nem közöl „semmi egyebet”, mint hogy érdemes élni, az élet szép, ha az ember megérti, hogyan élje, hogyan élje át, lássa magát és kapcsolatot találjon más emberekhez, ahelyett, hogy magányosan és vakon szilánk legyen egy szétforgácsolódott társadalomiban. Cléo-Florence 7 órára várja az- orvosi leletet rákvizsgálatáról. 5 órakor még az, ami mindig volt: kis sanzonénekesnő disztingvált, szürke barátjával, csinos lakással. Házvezetőnő, kollegák, barátnők — magányos anélkül, bogy valójában észlelte volna, babonás, jelentéktelen és vak a környezetével szemben. Ennek a jelentéktelen létnek fenyegető vége teszi őt kisisé látóvá. Hirtelen észreveszi, hogy az emberek a kávéházban éppúgy a saját apróságaikkal vannak elfoglalva, mint ő, és nem veszik tudomásul saját, hanglemezét; Algériáról beszélget egy vadidegen emberrel, egy katonával, aki szabadságon van, úgy beszélget, ahogy még soha életében; hirtelen feltűnik neki a csecsemő az inkubátorban. Amikor pedig az orvos megerősíti a félelmét, már nem kiúttalam, nem kétségbeesett — megérintette a való élet a fenyegető halállal a Iá tó távolban. Ágnes Varda kikerülte az ezernyi veszélyt, hogy szentimentális legyen. A szimbólumok — mintegy Cléo babonái — nem-nyernek saját életet, egyszerűen Cléo szimbólumai, amelyektől Varda elhatárolja magát; nem a férfi—nő-szerelem, amelynek kellékeihez a rendezők olyan szívesen nyúlnak, engedi közel Cléohoz az élet értelmét, hanem az egyszerű kontaktus két ember között; és az egyáltalán Cz a vidám-szomorkás ^ történet az állatkertben kezdődött és ment végbe. Azzal kezdődött az egész, hogy az állatkert igazgatójához beállított egy fiatal, magas nő. Egyszerűen, de bizonyos fennsóbbséggel tette fel a kérdést, amely nem csodálkoztatta el az igazgatót, mivel az állatkertben történt meg. — Legyen szíves, mondja még — kérdezte a nő —. pusztulnak-e el Önöknél kígyók? — Sajnos, igen — felelte sóhajtva az igazgató. Sóhajtása tisztán foglalkozásából adódott. Nem abból eredt, hogy sajnálta a kígyókat, ez alig jutott az eszébe, hanem abból, hogy minden elpusztult helyére újat kellett szerezni, ami nem kis fáradságába és pénzébe került. A nőt megörvendeztette az igazgató kijelentése és szívélyesen elmosolyodott. A megfigyelő számára, aki behatóan foglalkozik a filozófiával, jó példaként szolgálhatott volna e két arc — az igazgatóé és a nőé —, hogy minden viszonylagos a világon. Csodálatos — mondhatta volna a filozófus —, hogy ugyanazon tény — mégpedig az, hogy a kígyók elpusztulnak — pontosan ellenkező reakciót vált ki két egyénben. Na, de nem ez a 'ényeg. A nő feltette a második kérdést, ami már kissé megnem romantikus befí'ezés teljesen megválaszolatlanul hagyja a fő kérdést: az orvos néhány hét múlva gyógyulást ígér megnyugtatásul, de komolyan kell-e ezt venni? Nem lényeges. Ez csupán alkalom, hogy gondolkodásunkat felkeltse. A filmet mesterien fényképezték, ami Vardát már eddig is dicsérte (pályafutását fényképészként kezdte), az egzakt 'elépítés — percnyi pontossággal 5—7-ig — nem spleon, hanem az önként választott kényszer, egy változást lelkiismeretesen megrajzolni. Igaz, Co- rinne Marchand, Cléo alakítója nem uralja olyannyira stíluseszközeit, mint rendezőnője: ő azonban egy szép, szeretetten filmet alkotott, amely életigenlésének sajátos emlékműve. lepte az igazgatót, noha az állatkertben voltak. — És mondja, mit csinálnak az elpusztult kigyók bőrével? — Mikor hogy — válaszolt az igazgató határozatlanul —, de miért izgatja Cnt? — Nekem kellene egy ilyen kígyóbőr, nyakkendőnek Szerzs számára — mondta egyszerűen a nő. — Szerzs a vőlegényem. Az üzletekben vannak ugyan nyakkendők, de azok unalmasak. A z igazgató hirtelen ” visszagondolt arra, hogy ő is volt fiatal, és minden további nélkül odament a szekrényhez. Szerencsére ott találta az egy fél évvel ezelőtt kimúlt vipera borét. Megfogta, és egy nyakkendőárus elegáns mozdulatával tette a nő elé az asztalra. — Ragyogó! — kiáltott fel az. Rögtön megpróbálta magán, milyen nyakkendő lesz belőle, majd megállapította: — Kolosszális! Nézegette még, majd megkérdezte, mennyit kell érte fizetni. Az igazgatónak viszont először is nem volt árjegyzéke a kígyóbőrökről, másodszor, mint már említettük. emlékezett fiatalsá. gára, és a nő is olyan jóképű volt. hogy még a stílusa sem hatott visszataszítónak, ezért a következőket mondta: — Ezt önnek ajándékoSMELEV: K&*Gmos
