Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Azon kevesek közé tartozom, akik nagyon szeretik Bertolt Brecht-et, de ugyanakkor e kevesek között még azon kevesebbekhez, akik ugyanakkor nem hiszik a drámaíró és rendező Brechtet követhető színházi lehetőségnek. Brecht nagyon érdekes szín a XX. század színházi kultúrájában, nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen, de ugyanakkor követhetetlen és másolhatatlan is. Bizonyította ezt a Brecht-szín- ház, a Berliner Ensemble mostani budapesti vendégsége is.

... „expresszívnek nevezünk minden olyan megnyilatkozást, mely az alkotó szubjektív reflexióinak kifejezésére helyezi a hangsúlyt, expresszi cinizmusnak pedig azt a művészi irányt, mely a XX. század elejétől kezdve a szocialista forradalomig a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette, hogy a valóságról képzett érzéseit, gondolatait fejezze ki, lehetőleg közvetlenül, minden fegyelmezően közbeiktatott megkötöttség nélkül” — írja Koczogh Ákos az expresszionizmusról, Hermann Bahr pedig: „Az' expresszionista alkotó az embert újra helyére akarja állítani.” S bár Brecht élesen elhatárolja magát az expresszionizmustól, ezen idézetek is bizonyítják, hogy valójában expresszionista, hiszen igaz rá minden, ami igaz az expresszionistákra. Számára is a színpad szószék, használja az expresszionista dráma jelképes síkjait, és alakjait elsősorban gondolatai szócsövének tekinti. Mindezekért általában s az egyszerűség kedvéért Brechtet expresszionistának szoktuk tekinteni, s ebben a hitünkben a Berliner Ensemble két előadása csak megerősített.

Az eddigi magyar Becht- előadások sohasem tükrözték egészen pontosan a brechti koncepciót, még olyanok sem, melyek pedig külsőségeiben szinte szó szerint követték a német eredetit. Ennek a kulcskérdése pedig az, hogy rendezőink és színészeink nem tudták, és valószínűleg sohasem is fogják tudni megvalósítani a tökéletes „elidegenítő” játékstílust, mely a magyar színészalkattól is, és az érzelmi telítettségű színház-ideáltól is igen távol esik. Legérdekesebb példa erre a Madách Színház pár év előtti „Kurázsi mama előadása volt, mely minden pontos másolat ellenére sem Brecht eszméjét fe- jezte ki, mert Kiss Manyi

megrázó erejű alakításában Kurázsi mamának nem ellenszenves, hanem tragikus és részvétet keltő vonásai emelkedtek ki.

Nos, a Brecht színház színészei iskolapéldáját adták a brechti stílus megvalósításának. Különösen és egészen magas szinten a Manfred YVekwerth és Peter Pa- litzsch rendezte „Állítsátok meg Arturo Uit” előadásban. Ez az előadás nemcsak az írót híven követve kikiáltó monológjával kezdődik, hanem a bemutatandó szereplők igazi analógiákat felfedő panoptikum-figurák mögül lépnek ki: így Dogsborough— Hindenburg panoptikumfigurája mögül, Giovola— Göbbels, Giri pedig Göring és végül Ui—Hitler figurája mögül! A színpad állandó kerete a cirkuszi sátor, hová bizonyos jelenetekbe leplezetlenül ma- nézs-bejáraton vonul be a következő kép gárdája, a képeket cirkuszi zene köti össze, s végül a szereplők sajátos jellegű maszkokat hordtak, mely nem tette ugyan őket élettelenné, de a cirkuszi bohócok maszkjára utalt! A színészek szerepalkotósa erősen elrajzolt, s minden motívumában e történelmi cirkuszt idéző mozgása — erősen expresszív jellegű. A rendezők és az Uit alakító Ekkehard Schall munkájának különleges érdeme, ahogy Ui-ban már fellépése kezdetén Hitler egyéniségének jegyeit kibontják:

. hisztériáját, gyávaságát, és a zseniális színész-jelenetben a későbbi pózokat: ösz- szekulcsolt kéz, összefónt kar, és maga a karlendítés! Minden színész kiváló lélekábrázoló, politikus és akrobata is egy személyben.

Az Erich Engel rendezte „Koldusopera” csupán any- nyiban tér el az itthon megismert és népszerű előadásoktól, hogy kevesebb egyéni alakításra ad alkalmat, egységesebb azegyüt tes összjátéka, és van egy olyan színészi-zenei bravúrja, mely a mi énekes-színészeinknek nagy tanulságul szolgálhat. A Kurt Weil egyáltalán nem könnyű zenéjét tolmácsoló zenekar ugyanis egy kiemelt részen, hátul helyezkedik el a színpadon, a színészek a song-okat pedig elöl, sőt a színpadorchesterbe épített részén adják elő, szemben a közönséggel — tehát szükségképpen háttal a karmesternek, és mégis egyetlen elcsúszás, rossz belépés nem zavarta az előadás zseniális egységét. Wolf Kaiser mint Bicska Maxi, Angelica Domröse mint Polly és Peter Kalisch mint Peachum kiváló színész-teljesítménye mellett a tolvajok bandája, az utcalányok, sőt maga Kocsma Jenny is sokkal halványabb alakítást nyújtott, mint nagyszámú magyar megfelelőik!

Az emberábrázolás, a brechti „elidegenítés”, akrobatika' és lélektani hitelesség érdekes vegyülése azonban ezt az előadást is magas rendű élménnyé tette.

Bertolt Brecht szakított a hagyományos dramaturgiával. Az Arisztotelész évezredes dramaturgiájára épülő érzelmi színházzal szemben kidolgozta elméletben, és megvalósította gyakorlatban az epikus színház fogalmát, mely elsősorban a néző értelmére, öntudatára igyekszik hatni! Ez a színházellenes színházi hatás lenyűgöző, hatalmas élmény, és persze nemcsak intellektuális, de érzelmi is, hiszen magával ragad és lenyűgöz! Mégis, ha valaki úgy tenné fel a kérdést, hogy most már az érzelmi színház kora leáldozóban van, rosszul kérdez. A nyugati anti-dráma- írók, a szocialista avant- garde más alkotói sem mondanak le érzelmi hatásokról. Sőt, éppen Ionesco és Becket győz meg arról, hogy ők Brechttel ellentétben nemcsak értelmét, hanem hangulatát is ismerik egy-egy mondatnak ... Valószínű, hogy a jövő útja nem Brecht nyomán lesz járható, de az ó sajátos és izgálmas kitérője nélkül szegényebb lenne. És szegényebb lenne a magyar színházkultúra is a Berliner Ensemble ez — immár másodszori — vendégjátéka nélkül.

Máté Lajos

kemény Ottó:

Józsa János

Illusztráció

Jan Leneo:

A legjobb bíró

Az írónak volt tolla. A kritikusnak is volt tolla. Az író a tollából megírt egy könyvet. A kritikus e könyv kritikáját. Az író a kritikát túl erősnek találta, és személyes sértésnek vette. A kritikus az író sértődöttségét önteltséggel és dölyffel magyarázta, szíve legmélyén kritikáját sokkal nagyobb teljesítménynek tekintette, mint a művet, mely ihlette. Kölcsönösen megszólták egymást, és amikor mindketten kimerítették rosszindulataik dús tár■ ===t:

Jön a nyár

Jön a nyár — megizmosodom, Könyököm fölé tűröm ingemet. Játszhatsz bőrömön piros ujjú nap, már nem leszek aléló beteged.

Cserzetten, mint az erdőszéli fák s tüzet, fagyot, már mindent kibírok. Tán szikárabb, de könnyebb nem leszek Ágaim között szálló sóhajok

tettek ilyenné? Tudom is, nem' is.

Csak a munkában vagyok bizonyos. Figyelhetem röptét az évszakoknak, de, hogy kitöltsem őket — az a gond!

Hogy nyomtalanul el ne múljanak.

Én jelüket s ők ujjaim jelét túl életükön és életemen — a változásban előre vigyék,

házát, meggyőződtek róla, hogy nem érdemes folytatni a vitát, hogy polémiájukban a legjobb bíró és talán az egyetlen, akit érdemes komolyan venni — az Idő. különösen azért, mert nem irodalmár.

Megállapodtak, hogy felkeresik ezt a kérlelhetetlen bírót, és megkérdik tőle, kinek van igaza?

A nagy bíró trónon szen- dergetf, olyan volt, mint egy torzonborz óriás, hosz- szú szürke szakálla majdnem a földig ért, mint az úristen közismert naív képein. Nyugodtan, csendben ült, és maga elé nézett. Az író és a kritikus előterjesztették vitájukat. A bíró nem felelt. Mindent megismételtek A-tól Z-ig, • de a bíró ismételten meg sem mukkant. A kritikus erre bosszúsan felhorkant: — Nem hall minket. — És nem lát — tette hozzá a sértődött író. — Nem hall és nem lát minket — ismételték csalódottan.

Egyetértőén másztak fel a hosszú, összegubancolódott szakállon a bíró hallgatag arcára. A fülébe kiabálták, de hiába, a szempillájába kapaszkodtak, hintáztak a nagy szeme előtt, megint csak hiába. — Süket — mondta a kritikus. — És vak — egészítette ki az író. — Süket és vak — mondták kórusban, és kölcsönös szimpátiát éreztek

egymás iránt. A kölcsönös

szimpátia kölcsönös anti- pátiát jelentett a bíróval szemben. — Milyen bíró az, aki nem bíráskodik — mondta a kritikus, és az író egybehangzóan tette hozzá: — Tehetségtelen.

Jogos bosszúval szúrták ki — mindegyik a saját tollával — először a szemét, azután a dobhártyáját. Azután leereszkedtek a szakál- lán. Útban hazafelé, megállapodtak, hogy az író a kritikus nézetei szerint dolgozza át a könyvét, és a kritikus az egekig magasztalja. Egészen összebarátkoztak.

Ügy is történt, ahogy megállapodtak. Az íré átdolgozta a művét, a kritikus felértékelte. Az író- kongresszuson az író kijelentette, hogy a kritikus önzetlen támogatása és termékeny hatása nélkül egyáltalán nem írta volna meg a könyvét. A kritikus pedig tanúsította, hogy , az író mesteri műve nélkül nem írta volna meg kiemelkedő elméleti alkotását.

És minden a legnagyobb rendben volt. Az író és a kritikus mély és tartós békében éltek. Ezt a nyugalmat csak a lelkiismeretük zavarta, hogy a rideg bíró már nem tud dönteni kollégáik művei felett, amely minden bizonnyal igazságos lenne...

Fordította: Krupa András

Brecht vagy Arisztotelész

útján?

— Jegyzetek a Berliner Ensemble budapesti vendégjátékáról —