Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-13 / 138. szám
Emberek az ember nélküli városban A „Jog és ököl" című lengyel filmről Hunyadi István: Vsiilj a világról Ne a szírtfokokat zúgd amiért fogaikkal felhasítottak, Ne a szenny csatornákat, melyek bűzös üledéke fölbomlott cseppjeidben S ne a hordalékot, mit játékos düheid lesodortak, A jajokat, «íratásokat, — bár mélyeid fölverték, sokszorozták — az elragadott fiúkért, kiket visszakértek apadt mellű anyák, Vagy csapzott fürtű, özvegy, menyasszonyok vijjogó sírásait, árral kivetett, csonkított vőlegényekért, s ne a számonkért, csupasz tűzfalakat, vágyakat, melyek iszapba merültek, ne a halált, mely ikerpárja a létnek, törvény, de sohase’ befejezés! A változatlanból mutass valamit, az ég tükreiből, az élők mozgásaiból, feszüléseiből, ahogyan megidézik a hajnalt, a mindenkire egyformán kiíényesedőt! A nálunk is bemutatott lengyel filmek közül több választotta témájául a második világháború befejezése utáni időszakot. Ez nem véletlen, az ország akkori,- bonyolult, ellentmondásos helyzetéből adódóan foglalkoztatja az írókat, filmalko- • tókat. A fémakörön belül újat ad Jerzy Hoffman és Edward Skorzewski rendező új filmje, a „Jog és óköl”, amelyet Toast című regényéből Józef Hen írt filmre. Nehéz meghatározni ennek az alkotásnak a' műfaját: tele van lélektani elemekkel, cselekménye azonban grand guignol-szerű, atmoszférája fojtott. Az alig felszabadult nyugati területek kormánymegbízottja kis csoportot küld egy határ-menti városkába: gondoskodjanak a közbiztonságról, helyezzék üzemképes állapotba a ‘kórházat, hogy az fogadni tudja az odaszállítandó sebesülteket. Ebbe a csoportba kerül be- le Andrzej Kénig, alki az évszázadosán távolinak tűnő békeévekben tanító volt, mo^t pedig táborból visszatérve újra akarja kezdeni az életét. Hamarosan kiderül, hogy a teljesen népte- len városba érkezett csoport tagjai közül ő az egyetlen, aki az, aminek vallja magát, és aki azt akarja csinálni, mit feladatául megszabtak. A többiek: hamis papírokkal a zavarosban halászó emberek. Van köztük bűnöző és van olyan is, akiből a háború és az átélt szenvedések ölt-ék ki az emberi érzést és tették önzővé, harácsolóvá. A kísértetvárosban rajtuk kívül néhány, náci .koncentrációs táborból szabadult nő, vá,lámint egy állandóan részeg ’német pincér tartózkodik csupán. A .történet, amely tulajdonképpen itt indul, robbanásig feszült, karakterek felvillantásával kezdődik, . a kalandfilmek izgalmával folytatódik és pszichológiai, erkölcsi konfliktussal végződik. És bár erőszak, gyilkosság, üldözés pereg a vásznon — mégsem egyszerűen izgalmas grand. guignolt látunk. Ebben a filmben az emberek jelleme, kapcsolata, erkölcsi összetűzése és indítékai legalább olyan izgalmasak, mint külsődleges megnyilvánulásaik. . Mindebben nagy része van a kitűnő ’szereplővá- lasztásnak. Ez elsősorban az Andrzej Keniget játszó Gustaw Holoubeknek az érdeme, aki nemhiába a lengyelek egyik legnagyobb színpadi és legfoglalkoztatottabb filmszínésze, alakításával motorjává, mély értelemben véve is központi figurájává válik a filmnek. A part fövenyén ölelkezőket tükrözd, a holdnak kitakart, villogó testű asszonyokat, kik a holnap kisdedeit kínlódva, mégis ujjongva szülik meg! Míg mérhetetlen vizek feloldanának, vallj a világról! Móricz Virág Cjfz&dit&k h fJiftők Katika labdája begurult az ágy alá. Utánabújt és a fémcsavarokra tekert hajacskája beleakadt a sodronyba. . Éktelenül visított, mert borzasztóan húzta a fejbőrét. Apa meghallotta a sírást, besietett és hamar kihúzta a lányát. Csodálkozva látta, hogy anya is ott van a szobában, de oda se ügyel a szerencsétlenségre. —Nem sajnálod? — kérdezte tőle. — Minek mászik az ágy alá — mondta a mama. — Nem tudok egyszerre kétfelé figyelni. — Szedd ki ezt a szemetet a hajából. — Nem szedem ki. Délután megyünk a Margitka születésnapjára. A szépségért szenvedni kell. Két napja varrom, mosom, vasalom a ruháját, ö is tűrjön kicsit. — No, de nem függönyt vasalsz? — Nem, — És lehet ilyen fodros ruhában játszani? — Vendégségben nem játszani kell, hanem illedelmesen viselkedni. — Hát gyere, te illedelmes kislány. Még nem öltöztettek díszbe, játszhatunk egy kicsit. Átmentek a másik szobába. Anya mérgesen hallgatta, hogy felforgatják a házat. Ezért takarít az ember, legyen nekik vasárnap mit pusztítani. De nem hagyta abba a vasalást, míg az utolsó fodor ki nem göndörödött a keze alól. Megrázta a ruhát, gyönyörködött benne. Katika és apa most az előszobában kacagtak. Anya utánuk ment és felcsattant, mert kabátban látta őket. — Ti hova mentek? Ne menjetek sehová, mindjárt ebédelünk. Tedd le azt a sapkát! Mit csinálsz a hajaddal? Gyere ide. Magafelé fordította a gyereket, bosszankodott, igazgatta a szétcsúszott csavarokat. Ügy. kabátra, odapróbálta elé a fodros ruhát. Kicsit rövid? Annál sikkesebb. — Mit szólsz, milyen gyönyörű. És ha majd csigásán omlanak a vállára azok a szőke fürtjei. — Katika nem. játékbaba — mondta az apa. — Szedd ki a hajából azokat a vacakokat. — Dehogy veszem! — Így vigyem sétálni? Kész nevetség. Húzd rá azt a sapkát! — Meg kell bolondulni. Most viszed sétálni, ebéd előtt? Egyszerre rájött az apai buzgalom. Hogy velem mi van, az nem számít. — Te vasalsz. — Igen, főzök, vasalok, takarítok, terítek egyszerre. Ez az én vasárnapóm. A tietek meg, hogy mindent tönkretesztek. — Nem teszünk semmit tönkre. No mamuka, mire kifújod magádat, vissza is jöttünk. Katika várta tíz anyai engedélyt, azzal is beérte, hogy anyu elfordult és bement a konyhába. Óvatosan betömködte selyemhaját a, vaskos és kemény csavarokon. Sziszegett, pisz- szegett, de tűrte. Anya a konyhaablakból utánuk nézett, míg lefelé kanyarogtuk a lépcsőn. Apa barnára sült kopasz koponyáján minden fordulóban megcsillant a napfény. Nem valami szépség, de nagyon jó ember. A lányára élvezet ránézni, öltöztetni, megéri a fáradságot, egy ilyen szép gyerek mindent megér. Gondolatban kibontotta a kislánya szőke haját, elképzelte, hogy a szép fodros ruhában hogy megcsodálja az egész társaság. -Mit tudja azt egy apa, mi a szép, mi illik. Neki Kati kócosán, lomposan tetszik. Az asztalt is szépen díszítette. Büszke jó ízlésére. Egész héten az üzemi konyhán esznek, legalább vasárnap megadja a módját. A húsleves zöldségéből virágokat metszett, úgy körítetté a főtt lábszárra. A csörögéböl tornyot épített, megszórta porcukorral. Percenként kinézett az ablakon s mikor meglátta őket a lépcsőn, tálba öntötte a levest és bevitte a szobába. A sétáról érkezettek előbb kezet mostak a fürdőszobában. Mama mulatott rajta, milyen illedelmesek egyszerre. Rossz a lelkiismeretük — pedig nem is baj, hogy kicsit lementek, legalább nyugodtan elkészülhetett. ■— Gyertek már, kihűl a leves! Kati és apa beléptek, megálltak az ajtóban. Anya rájuk emelte a szemét. Felsikoltott. Katika haja tövig le volt vágva. Kis kopasz golyó ,fénylett a nagy kopasz ruhája előtt. Oly mulatságosan hasonlítottak egymáshoz, hogy anya elnevette magát. Ettől a két bűnös felszabadult és éktelen kacagást csapott. Anya nevető szeméből nagy, kövér, bánatos köny- nyek potyogtak. A közízlésről Ciatal — és nemcsak fiatal — művészek panasza, hogy kísérleteiket, merészebb törekvéseiket a közönség nem fbgadja megértéssel. Hallottuk, hogy egy tehetséges szobrász a méltatlannak érzett kudarc utáni elkeseredésében - kifakadt: ..Nem érdemes a fejemet törni, újat próbálni, úttörőnek lenni. Ha a szokványosabb formákat ismételném, sikerem lenne.” De hozzátette: „Továbbra is keresni fogom az új megoldásokat, s remélem, a közönséggel is sikerül majd előbb-uíóbb elfogadtatni a megszokottól eltérő műveket. Mert a legfontosabb a közönség véleménye, azoké az embereké, akiknek a művész dolgozik.” Ez az álláspont azért figyelemre méltó, mert őszintén felrója ugyan a vélt vagy valódi értetlenséget, de ezt mélyen fájlalja, és ahelyett, hogy’ a nem szakértő néző véleményét nagyképűen elutasítaná és a sértődöttség hadállásaiba vonulna — bízik a közönségben, s várja, hogy a nézők ezrei és tízezrei közelebb jussanak a művészet újszerű alkotásaihoz. Erre van lehetőség. Nemrég történt, hogy újvonalú bútorokból, modern lakberendezési tárgyakból kiállítást, s ezzel együtt közvéleménykutalást rendeztek, összehasonlítási alapról is gondoskodtak: a modem szobaberendezések mellett a régi „komplett garnitúrának” is helyet szorítottak. Sajnos — vagy szerencsére — elkövették a hibát, elfelejtették kiírni, hogy ez utóbbi a riasztó példa, a giccs, amelyről szeretnénk lebeszélni a vásárlókat. A látogatók nagy része a tükrös rekamiéra szavazott. A tervezőművészek egy része ekkor legyintett: „Hát érdemes? ..Történetünk folytatása rácáfol a kishitűekre, s egyben válasz a bevezetőben idézett szobrásznak, és mindazoknak, akik feladatuknak érzik a közönség ízlésének formálását, a művészet korszerű törekvéseinek megszerettetését. Akadtak azon a kiállításon olyan művészek is, akiket nem kedvetleníteti el a szavazás első fordulója. Így szóltak: „Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a sok-sok évtizeden át elterjedt felfogástól eltérő bútorok és dísztárgyak egy csapásra hódítani fognak, népszerűek lesznek.” Munkához láttak: tárlatvezetésre vállalkoztak, előadásokat tartottak, nem restelltek odamenni a kiállítást látogató munkásokhoz, háziasz- szonyokhoz. Érveltek és magyaráztak, elmondták, miért tartják avultnak a vitrint és ízléstelennek a sok színű porcellán pávát. Beszéltek az új bútorok előnyeiről, a modem szín- és formakultúráról, tervezési törekvéseikről. Érdemes volt fáradniuk. Közönségük továbbadta a hallottakat, s a „szájpropaganda” fellendítette a kiállítás forgalmát és az érdeklődést. A vendégek rokonszenve a kívánatos új, a praktikus, ízléses bútorok és berendezési tárgyak felé fordult. Íme, ez is érv a fölényeskedő, a közönséget lebecsülő arisztokratizmus ellen és amellett, hogy a legértékesebb müveket és kezdeményezéseket is meg lehet kedvel- tetni a vásárlókkal. Akik pedig nem veszik a fáradságot, hogy a közízlés hatékony formáláséra alkalmas eszközöket keressenek, és felvilágosító szavukat is a jó ügy szolgálatába állítsák, eljátsszák a jogot, hogy értetlenségről. visszhangtal.anságró-1 panaszkodjanak. Ilyen esetet is említhetünk. Budapest egyik nagy eszpresszójában nemrég elhelyezték a nagy hírű, nemzetközi elismerést kivívó szobrász bronzfiguráját. Erre a műre. a lantot tartó leány alakjára sokan tesznek gúnyos megjegyzést. Újszerűsége kétségtelenül túlmegy a nálunk edd’g megszokott és elfogadott határon. A mű értékét ez alkalommal nem feladatunk vitatni. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a megrendelő és a kivitelező részéről egyaránt balfogás volt ezt a művet azon a helyen, abban az építészeti környezetben elhelyezni. Választásuk olyan szoborra esett, amelynek bemutatása és megmagyarázása csak kiállítási terem és avatott tarlatvezető feladata lehet. Dersfc Tamás Koszta Rozália Vázlat
