Békés Megyei Népújság, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
KÖRÖSTAJ __________KULTURÁLIS MELLÉKLET___________ A „föld fia” Mezőhegyesen József Attila születésének 60. évfordulóján Jubileumra (a költő szü- ról is ejtsünk egy pár szót, tetősének 60. évfordulója) és annál is inkább, mert a régi ünnepi megemlékezésre ké- Csanád vármegyének ma szülve (születésének napja Békéshez tartozó részei (el- immár szép hagyományként sógorban Mezőhegyes és József Attila 1924-ben. Tettamanti Bélának, egykori makói tanárának dedikált fénykép. a költészet, a „szép szó" magyar mestereinek nápja is) jogos igény a költői hagyományok felkutatása és ébren tartása, különösen akikor, ha a magyar költészet legnemesebb hagyományait tovább folytató, s mégis legújszerűbb, ugyanakkor jövőbe is mutató egyéniségéről, József Attiláról van szó. Méltó helyét már az egyetemes irodalom- történetében is kijelölték, valóban „pártfogón tekint rá” a század megtisztult emberi és művészi légköre, s verseivel az egész népet tanítja „nem középiskolás fokon”. Életútját kitűnő monográfiák és tanulmányok -kutatják, s ha van is még tennivaló, költészete egyre szélesebb körökben, s immár az ország határain túl is ismert. Kortársai, barátai közöttünk élnek, alkotó tetteikkel építik a társadalomnak azt az új harmóniáját, amelyről ő, „az adott világ varázsainak mérnöke” csak álmodott, önmagában szerkesztett meg. Vágya teljesült, a szabadság egy pusztító világégés után finomította az emberiség ezer kínját, és olyan új rendet szült, amely jó szóval oktatja és játszani is engedi „szép komoly fiait”. Az alkalom mégis kínálja a lehetőséget, hogy a költő Békés megyei kapcsolataiBattonya) József Attila életútjának is kisebb állomásai voltak. Ö is megemlíti a Curiculum Vitae-ben, hogy „nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesein”, de ennek az életrajzi adatnak hitelességét támasztja alá a költő nővérének, József Jolánnak könyve, Saitos Gyula nemrég megjelent visszaemlékezése (József Attila Makón, Magvető, 1964.), s nem utolsósorban Szabolcsi Miklós József Attila indulásáról szóló kitűnő monográfiája. (Fiatal életek indulója, Akadémia, 1963.) Végül e tény leghitelesebb dokumentuma a költő egy verse, melyet a „szépséget kolduló” fiatal tehetség mezőhegyes! keltezéssel válogat a többi közé. („Tavaszi ének”, Mezőhegyes, 1922. június 18.) A József Attila- kutatás helyesen tisztázta ennek az életrajzi ténynek a hitelessségét, azonban értékelése némi kiegészítésre szorul. Saitos már említett visz- szaemlékezésében azt állítja, hogy a Mezőhegyesen eltöltött két nyári hónap „kedvező körülmények közt telt el”, a költőnek az „ez időhöz közeli visszaemlékezéseiben is csak mint kellemes vakációzás élt a mező- hegyesi nyár”. Továbbiakban: „Tanítványai családi körében a fejlődő gyermeki lélek nem találkozott semmi ütközéssel. És az uradalmi tisztek lakónegyedéből kilépve, a földeken, az egyes majorokban is kültu- rált környezet, rendes cselédlakások, derűs, munkájukat gondtalanul végző emberek körében sem találkozott semmi bántóval. Ez lehet a magyarázata, hogy a mezőhegyes! hónapok sem akkor, sem később nem jelentkeztek a költőben élményanyagként... „József, Jolán életrajzi regénye, s Szabolcsi kitűnő munkája is egyaránt hangsúlyozza, hogy az állami kezelésű bir- ' tok hivatalnoki hierarchiája viszonylagosan gondtalan kényelmet biztosíthatott a fiatal költőnek. E felfogás teljességéhez a mező- hegyesiek a következőket tehetnék hozzá: Igaz az, hogy ez a környezet nem feszült annyi ellentmondással, mint a földesúri paraszti szituáció, de azért korántsem mondható idillhek. A mai mező- hegyesiek elbeszéléséből kiderül, hogy a cselédlakások meglehetősen zsúfoltak voltaik, három-négy család egy konyhát volt kénytelen használni, s emiatt gyakoriak voltak a konfliktusok. Paraszti kis bérkaszámyák- nak foghatók fel ezek is — igaz, hogy kevésbé ridegek^ mint a budapesti külváros jellegzetes, homállyal teli házai. S ami a legfontosabb: itt .is pattanásig feszül az ordító ellentét. A híres mezőhegyes! ménes kulturáltabb körülményed között van elhelyezve, mint az őket' gondozó emberek. Különben ezt a feszült ellentmondást már Ady is észrevette a Mezőhegyes! háború című költeményében, annak ellenére, hogy sokkal inkább kívülről közeledett a problémához, mint József Attila, aki az öcsödi szomorú élmények után belülről is közvetlenül megismerhette a paraszti élet nyomorát. Ellentmond az említett felfogásnak a Féja Géza által megrajzolt mezőhegyes! kép is. „A birtok mintája a belterjes termelésnek, igazi mezőgazdasági kultúrvi- dék. Csak a munkások és cselédek sorsa megdöbbentő. Állatok és urak kacsalábon forgó kastélya, cselédek éS munkások siralomháza. Maga á központ olyan, mint a gyarmat székhelye...” -Vagy másutt: „A béreslakások már nem tükrözik a mintaszer űségett gyarlók, földesek, s még a külön konyharendszert sem sikerült teljesen megvalósítani. A kövér, kéjjel kérődző állatok faránál sápadt, sovány, rosszul-táplált, gép-' szerűen mozgó béresek állnak. Nemrégiben szállították le a kommenciójukat. A csecsemőhalálozás jóval az országos arány felett halad. 1934-ben 20 százalék volt, tehát 100 élve születettre 20 halál esett, s az összes halálozások 43 százaléka csecsemőhalálozás. Más volna a szám, ha a béresasszonyok olyan gondos egészségügyi körülmények között szülhetnének, mirft a tehenek, s gyermekeiknek olyan gondozás jutni, mint a fajtiszta növendék állatoknak. Az 1934. évben három öngyilkosság és két gyilkosság történt az uradalomban... Az egész üzemben van valami falanszterszerű. A majorokat számozzák, nevük nincsen, ha jönnek a vadászok, az emberek vízhatlan köpenyt kapnak, hogy hajtás közben ruhájukat egészen tönkre ne tegyék, hátukon óriási számmal. Így azután a gazdatiszt messziről észreveszi, hogy ki lusta hajtás közben. A summások régi épületekben kapnak tömegszállást, cementpriccset, rászórt szalmával...” — írja Féja Géza Viharsarok című munkájában körülbelül ,10 évvel később mint amikor József Attila Mezőhegyesen járhatott. Nem valószínű, hogy 1921-től romlottak volna meg ennyire a szociális viszonyok Mezőhegyesen. József Attila egykori mezőhegyes! tanítványa, Farkas Zoltán (Farkas Bélának, a Külső-Pereg 47 elnevezésű major írnokának csintalan fia) is elmondja visszaemlékezéseiben, hogy „a tanítás végeztével fogta magát, s kiment a majorba, elbeszélgetett a cselédséggel, főleg a major kovácsműhelyében szeretett tartózkodni, a kommenciós béresekkel együtt lenni. Nemegyszer hajnalban kelt fel, kiment a béresekkel a határba, felült velük a kocsira, beszélgetett velük, kérdezgette őket — ott érezte magát köztük...” (Szabolcsi: i. m. 247.) S ezek után joggal vetődik fel a kérdés: A kellemes vakáüózáson túlmenően a „föld fiának” !s készülő József Attila, aki egyébként is fiatalos hévvel ebben az - időszakban kezd „nagyokat hörpinteni a valódi világból”, vajon nem látta meg ezeket az ellentmondásokat? Vajon nem-e a.költői szempontból rendkívül élményintenzitású korszak raktározza el benne későbbi kifakadó gondolatait is? Mert Mezőhegyesen tényleg nem volt „■szabad föld egy kapa se”, s valóban „mélyéről párolgóit a bögre, ha a parasztosaitok kis családiakat etették. Pusztított az ezer- nyifajta népbetegség'. s Féja statisztikai adatait Is figyelembe véve, valóban „szapora volt a csecsemő- halál”. A parasztok ttt is „sérvig emeltek tönköt, gabonát’’, legfeljebb a különbség csak abban jutott kifejezésre, hogy nem a földes- úrnak, hanem annak az államnak, amelyik ezt a „mintafalansztert” létrehozta. Véleményem szerint tehát erősebb intenzitású volt az az élmény, amit József Attila Mezőhegyesen szerezhetett, mint ahogyan azt a jelenlegi kutatás megrajzolja. Ezért nem véletlen az a körülmény, hogy a költő 1937-ben írt önéletrajzi vázlatában is emlékezik rá, fontosnak tartja megemlíteni. A makói kisvárosi, kicsit intellektuálisan zárt Légkört kitágíthatta ez a nyár, életközeibe hozhatta azokat a parasztokat, akikről joggal írhatta később József Attila az Ars poeticában: „Rám gondol szántván a paraszt...” Takács László Ezüst György olaszországi képeiből Velence Olasz táj
