Békés Megyei Népújság, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-28 / 74. szám
KÖRÖSTÁJ ____ KULTURÁLIS MELLÉKLET R eflektorfényben: UTTIAI EY A óhány évvel ezelőtt, amikor Ruttkai Éva a Vígszínház egyik nem túl igényes újdonságát több száz előadásban a közönség kedvencévé, sokat emlegetett sikerré tette, az elragadtatott nézőtéren azt mondita valaki: „Ez a Ruttlkai már olyan jó színésznő, hogy a telelőnkönyv felolvasását is szívesen hallgatnám tőle”. Vagyis, bármilyen darabban és szerepben megnézné és meg is nézi kedvencét, a magyar színjátszás jelené, netk egyik legegyénibb, legsajátosabb arculatú művészét. Dicséretéhez mindjárt tegyük hozzá: Ruttkainaik netm mindegy, milyen szerepben léphet közönsége élé. Nem az a fajta színésznő ő, aki az író szándékaitól, a dráma hangulatától függetlenül, csak és mindig egyéni képességeinek csillogtatására törekszik. Művészetét különben sem csillogásnak, hanem szolgálatnak tekinti. Általa fontosnak tartott írók gondolatait, a kifejezésre érett problémákat igyekszik minél emlékezetesebb színpadi megszólaláshoz és visszhanghoz segíteni. Érvényes ez mindenekelőtt a mad darabokra, a kortárs magyar szerzők műveire. Nagyon szerette például Dunai Ferenc: A nadrág című komédiájának Bertáját. Környezetébe!!, s azon túl is tájékozódott, tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy ezt a fiatal pesti nőt minél hitelesebben, minél nagyobb művészi igazsággal játszhassa él. Úgy, hogy a páholyokban. és zsöllyékben ülő Berták magúkra ismerjenek, hitelesen sajátjuknak fogadják el a színpadi Berta mozdulatait, gesztusait, hangárnyalatait. Érdemes említeni, mert az etmélyúlt színésizi alkotómunka szép példája: amikor Berta eljátszására készült, naponta elolvasta az újságok házassági hirdetésnovatát, hogy a már sajátjának érzett figura atmoszférájának vázát, a reális tényeket is részletes pontossággal megismerhesse. Meggyőződése, hogy a könnyedség, g kritikában és a közönség körében egyaránt emlegetett ruttkais elegancia, a szerepjátszó sokszínűség és természetesség feltétele a szívós és gondos munka, a tanulás, a tájékozódás, a korral és a kortársalkkal együtt élő koncentráltság, a figyelem minden lényegesre, ami körülötte történik. Enélkül a tehetség kevés, olyan mini a rossz sínre állított mozdony, amely nem a kívánt cél félé robog. RUttkai pedig mindig célhoz ér. Ha gondolatban felidézzük az elmúlt évtized emlékezetes színpadi sikereit, a máig visszhangzó előadások jó részében Ruttkai Évával is találkozik emlékezetünk. Csak néhány példa: több százezer néző látta és tapsolta meg Ruttlkai Zi- liáját Heltai Jenő: Néma levente című romantikus verses játékában. Ez olyan alakítása, amelyre egy vagy talán több generáció hivatkozik majd évtizedek múlva is. Képeik villannak fel az előadásból: szomorkás és diadalmas mosolyok, rádöbbentsek és szerelmes pillantások, megbékélések. S a képek alá .muzsikál a Ruttkai Éva Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Vígszínház tagja. (MTI-fotó — Keleti Éva felvétele) hang, Ruttkai sok árnyalatú dikciója, a rímek és ritmusok szépségével simogató bársonyos orgánum. Ugyanilyen sikere volt Csehov Sirályában, Shakespeare Makrancos hölgyében vagy Rosrtamd Cyranójábam, amelynek Roxanját játszotta. Fi Imszerepei ben az egész ország mozijáró közönsége megisnterte és megszerette. Olyan hősöket is életre keltett, akik szerepkörétől, közvetlen környezetétől elég távol esnek. Ilyen feladatait is sikerrel oldotta meg. Ki ne emlékezne a Különös házasság nézői közül a tiszta szívű, hűséges parasztlányra, Vidor Józsi szerelmesére, aki megakadályozza, hogy Józsi hazugsággal egyengesse házasságuk útját. Mi a titka ennek a meggyőző sokféleségnek? Ruttkai Éva — százszázalékos színésznő. Nemcsak a próbákon és előadás köziben, nemcsak a színpadon él hivatásának. Csaknem minden éber pillanatát munkával tölti. Mindig figyel, minden embert és jelenséget tanulmányoz, s már szinte önkéntelenül raktározza el emlékezetében a később felhasználható mozzanatokat, mozdulatokat, hanghatásokat. Tagadja az ösztö- nössóget. Hiszi és tudja, hogy a jó színésznek pályája csúcsán is tanulnia kell. És nemcsak mesterségbeli fogásokat, színpadi megoldásokat. .Ismernie keli — s ő isimeri is — a kortárs művészetet, az új filmeket, festményeket, színdarabokat, regényeket és verseket. Szenvedélyes olvasó, aki szerepeit is kritikusan szemügyre veszd és csak azután kezdi felépíteni színpadi másukat, mikor már lényükkel, egyéniségükkel, szándékaikkal és gondolataikkal azonosulni tudott. Ezért arathatott oly nagy sikert Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabjának Ládájaként. Ez az oka annak is, hogy a klasz- szikusok iránti legnagyobb tisztelete mellett forró érdeklődéssel fordul a legmaibb marói szóló új drámák, a kortársait életre keltő szerepek felé. Ilyen szerepeket szeretne játszani minél többet. Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, milyennek látja önmagát. így felelt: „Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná formálható, alakítható a színpadon”. A, nyilatkozó színésznő nem mondotta él, hogy ebben áz alakításban mekkora jelentősége van az írón, a darabon és a rendezőn túl önmagának, a pályáján oly tudatos elhivatottsággal haladó művésznek; Dersi Tamás Alekszandr Kovalenkov: ÚTRA Oly sok csoda van a világon, eredj s mindet nézd meg magad lábad a csodás úton járjon, mely csodákhoz visz bátrakat. Csak mégy rajta, víg daloló, s a szél az útitársad, s a pihenőhely csodajó, s útad egyre csodásabb! Hegyek s tengerek hívnak téged, s az erdők zúgnak egyre csak, rétek, mezők s tavas vidékek tárják fel néked titkukat. Virágot tépsz, víg daloló, s a nap az útitársad, s a pihenőhely csodajó, s utad egyre csodásabb! HIVŐ Csak az nem hisz saját szemének ki nem lép túl a küszöbén, mindent kicsinyességgel mér met s hó, szél erőt vesz erején. Mit nekünk a szél, meg a hó, s ha eső meg köd várnak, a pihenőhely csodajő, s utunk egyre csodásabb. Vitázz viharral, mennydörgéssel, elvtárs, vígan szálljon dalod. Erdők, hegyek közt bátran lépdelj hisz egész hazánk otthonod. Magasan szállj, víg daloló, a nap az útitársad, s a pihenőhely csodajő, s utad egyre csodásabb! Szokolay Károly fordítása wtwfWW Sülé István Duna-parton Tarts keletnek Hajnalra keményre fagytak a pocsolyák. A heves északi szél elhasznált jegyeket forgatott a gyéren kivilágított állomás előtt. —' „Svájcban esett a hó” — gondolta a férfi és fázósan megborzongott. Jobban szerette volna, ha hull a hó. A nagy, puha pelyheket szerette. Rányomta mutatóujját az ablakra, s firkáit rá valamit. Talán nem is figyelte mit rajzol Szemében tompa fáradtság ült. Betegesen szürke arca érzéketlennek tűnt. Néha rekedten köhögött. Ilyenkor fuldokolva előrántotta zsebkendőjét és a szájához szorította. Most mereven ült a sarokban és gépiesen rajzolt. Valahová a kinti sötétbe bámult. Akkor sem mozdult meg, amikor a vasutas belépett a fülkébe. A vasutas barnára cserzett, sovány arcával rápillantott, azután újságot vett elő. Mintegy öt perccel azután, hogy a vonat egyre gyorsulva, kurta zihálásokkal belerohant a sötétbe, a kalauz is megjelent a folyosón. Félrehúzta a tolóajtót, sapkájához emelte a ke_ zét. — Jó reggelt. A jegyeket kérem. A vasutas leeresztette az újságot, és előhalászta az igazolványát. A szürke arcú férfi most fordult el először az ablakitól. — Good morning — mondta színtelen hangon. A kalauz egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, de aztán rögtön válaszolt. — Good morning, fare please! A szürke arcú átadta a papírjait, s közönyösen várakozott. — When does the train arrive at the terminus? (Mikor érkezünk a végállomásra?) — At seven o’ clock ... (Hóikor.) — Thank you — ismételte ugyanolyan színtelen hangon a férfi és elvette a jegyeket. A vasutas krákogott, aztán elővett egy csomag Kossuthot. — Dohányzik? — Köszönöm — mondta a férfi magyarul. Tompa fé_ nyű szeme felcsillant egy pillanatra, amíg kihalászott egy cigarettát. A vasutas kerekes öngyújtójával tüzet adott. Aztán ő is rágyújtott. Mélyen leszívta a csípős füstöt. — Maga magyar? A férfi biccentett. A vasutas hümmögött, hátrébb tolta fején a tányérsapkát. „Akkor mi a fenét karaty- tyolt az előbb” — gondolta. Várt egy kicsit. — Az előbb angolul beszélt, ugye? — Angolul. — De magyar? A férfi kelletlenül bólintott, s kinézett a párás ablakon. — Igen. Kanadás. Egy darabig hallgattak. Apró állomás fényei villantak el az ablak előtt. Fújták a füstöt. Kellemes meleg volt a fülkében. — A fiam is kint van — mondta lassan a vasutas, figyelmesen nézte az ólomszürke arcot. — ötvenhatban... Maga is? — ötvenhatban. — Sokan mentek ki akkor. Sok magyar kószál a világban. — Sok — mondta színtelen hangon a férfi. — Maga volt itthon azóta? — Nem. Még nem voltam. A maga fia már volt? — Kétszer — mondta felélénkülve a vasutas — tavaly utoljára. „Kétszer — gondolta a férfi — ón meg egyszer sem. Nyolc év alatt egyszer sem. Most jövök, amikor már mindegy.. odakint vagy itthon... egyre megy.” Szórakozottan szívta a cigarettáját. — Én most jövök először. A fiamhoz. Tudja, hány éves volt, amikor eljöttem? Hat. Most meg tizenöt. Hirtelen meggömyedt, görcsösen szájához kapta a zsebkendőjét. Néhány másodpercig erőlködve köhögött. Amikor zihálva eltette a kendőt, verejtékesen csillogott a homloka.
