Békés Megyei Népújság, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-21 / 44. szám
lies, február 21. 7 Vasárnap Jogviták, perek, kötbérek Hozzászólás mellékvágányon — Nem csupán jogi kérdés — Kötbér és nyereségrészesedés A modernizmus sajátos értelmezése Levelet kaptam egy régi ismerősömtől, aki eddig szóban észrevételezett egyet-mást lapunkról. A Békés megyei Népújság január 30-i számában cikket írtam a minisztériumi kötszövőipar korszerű csomagolástechnikai problémáiról A cikk megírására lényegében az a körülmény késztetett, hogy egy sürgős rendezésre váró országos probléma a sürgető levélváltások, jogviták és perek özönét zúdítja szükségtelenül a gyártó ipar vállalataira. Okfejtésem bizonyítására csupán mint már meglevő, veszedelmes prece-' denst említettem meg a budapesti RÖVIKÖT-nek az itteni kötöttárugyár ellen indított perét, amelyben a Békés megyei döntő- bizottság — kizárólag a hatályos jogszabályok platformjára helyezkedve — végül is 4478 forint kötbér megfizetésére kötelezte az iparvállalatot. Említett írásomnak e jogi vonatkozású részére a megyei döntő- bizottság vezetője e hó 12-én ugyancsak a sajtó nyilvánosságán keresztül válaszolt Fejtegetése jórészt arra korlátozódik, hogy a szóban levő, elmarasztaló határozat jogi megalapozottságát bizonyítsa. Bár ez utóbbit cikkemben a szó jogi értelmében magam sem vontam kétségbe, mégis úgy gondolom, hogy a téma újabb konzultációra szorul. Egyrészt azért, mert a válasz néhány megállapításával nem érthetek egyet, legfőképpen pedig azért, mert az alkalmas arra, hogy elvonja a közfigyelmet a tulajdonképpeni problémáról. E helyütt nem utolsósorban szót érdemel az is, hogy cikkem bíráló vonása két főhatóság — a Belkereskedelmi Minisztérium és a Könnyűipari Minisztérium — illetékeseinek szólt és arra irányult, hogy hathatós intézkedésekkel vegyék elejét a gyártó ipar és a kereskedelem között egy de facto, tárgyi helyzetből fakadó oktalan perlekedések és jogviták egyre terebélyesedő halmazának. Ahhoz, hogy a nem lekicsinylő problémából adódó, súlyos következményeket világosan érzékelhessük, meg kell ismerni a kér- déssel kapcsolatos jelentősebb intézkedéseket és eseményeket, méghozzá kronologikus sorrendben! A Csomagolástechnikai Intézet (CSOMTI) által a konfekcionálással foglalkozó textilipar számára kidolgozott korszerű csomagolás- technikai irányelvek alkalmazását a Könnyűipari Minisztérium 5002/1964. Kip. M.—Á. számú, 1964. február 1-én megjelent utasításával kötelezővé tette. A rendelet 5. §-a értelmében a minőségjavító árkiegészítési igényt a minisztérium pénzügyi és ellenőrzési főosztálya árosztályának felhívására kellett előterjeszteni. Az árosztály szóban levő felhívása 1389—3/5—Ár—1964. szám alatt csupán 1964. április 7-én látott napvilágot, holott az alaprendelet a gyakorlati alkalmazást már 1964. január 1-i visszamenőleges hatállyal rendelte él. Miután pedig a felhívás melléklete tartalmazta a korszerű csomagolástechnika alkalmazása tekintetében számításba jöhető termékek körének, valamint — termékcsoportonként — a csomagolás módjának meghatározását,, a gyártó iparvállalatok ezen időpont előtt még csak kezdeményező lépéseket sem tehettek a gyakorlati alkalmazásra. Igény be jelentését a példaként említett kötöttárugyár a megkívánt határidőre, 1964. április 20-ra mindenesetre felterjesztette az árosztályhoz. Gazdasági életünk minden területén jól ismert gyakorlat az, hogy az efféle felterjesztés akkor nyer alkalmazási jogalapot, amikor azt a felettes szerv jóváhagyja (gondoljunk csak a tervek, mérlegek és más dokumentációk megerősítésére!). Nos, az 1389—5/5—Ár. 1964. számú jóváhagyás, amely egyben az egymillió forint keretösszegű pénzügyi fedezetet is biztosította, csak 1964. július 7-én hozta a gyárat olyan helyzetbe, hogy korszerűen csomagolhatott. Illetve csak csomagolhatott volna! Ugyanis éppen a jóváhagyás birtokában vált ismertté, hogy az egyes csomagolóanyagokból milyen kontingenseket kell megrendelnie. Ha viszont a már eddigi, csaknem féléves időveszteséghez hozzászámítjuk az egyébként törvényes 75—90 napos lehívási határidőket, máris világossá válik, hogy a CSOMTI-irényelvek alkalmazhatósága — a gyártó ipar hibáján kívül —• a negyedik negyedévre tolódott el! Ám mindezekkel az intézkedésekkel a kérdés még korántsem jutott nyugvópontra A jelentős időkésedelem mellett felbukkant az ennél is súlyosabb gond: a csomagolóanyagok hiánya. Január 30-i cikkemben ezt többek között azzal érzékeltettem, hogy a kötöttárugyár háromtonnás polietilén csomagolótaáak rendelésére két tonnányi, 300 ezer darabos celofántasak megrendelésére pedig mindössze 109 ezer darabos visszaigazolás történt. S hogy mennyire nem „elvont, vállalati szemüvegen keresztül vizsgált kérdésről” van szó — miként azt a válaszadó állítja —, annak érzékeltetésére hadd idézzek a Könnyűipari Minisztérium termelési főosztályának a Belkereskedelmi Minisztérium ruházati fő- igazgatóságához intézett, 1964. november 9-i átiratából: „Legnagyobb sajnálatunkra be kell jelentenünk, hogy a vonatkozó irányelvek betartására vállalatainknak ez évben sincs és 1965. évben sem lesz lehetőségük, tízért, mert az Országos Tervhivatallal folyó 1965. évi tervegyeztetések jelenlegi szakaszában is már látható, hogy nem kap a könnyűipar több csomagolóanyagot, mint az 1964. éves szint.” Nyilván az anyagellátási probléma országos jellegének felismerése késztette a Könnyűipari Minisztérium termelési főosztályát i964. december 7-i levele megírására, amelyben kifejezetten megtiltja a polietilén tasak használatát (!) a belkereskedelmi áruk csomagolására, az exportszerződések akadálytalan teljesítése végett. Az eseménysorozat teljességéhez hozzátartozik még hogy a kötbé- res elmarasztalás tárgyát 1964. május 6-i és 18-i áruszállítások képezték. A csupán példaként említett kötbérper azóta lezárult ügy. Ám az 1964. február 1-i alaprendelet ma is érvényben van s továbbra is jogszabályi alapot nyújt a hasonló — rengeteg energiát felemésztő, de egyébként oktalan — jogviták és perek sokaságának. Ezekkel ugyanis, még nem lesz több csomagolóanyag! Nos, idézett cikkemben — nyomatékos példák felmutatásával — éppen e veszélyre kívántam az illetékesek figyelmét felhívni! S ha a fentebb vázolt anyagellátási nehézségeket összevetjük az áldatlan perlekedések további lehetőségeivel, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a már kifizetett 4478 forint kötbér ebben az évben csupán kötöttárugyári szinten akár félmillió forintra is szaporodhat. Márpedig az is jól ismert tény, hogy a kötbérteher kiegyenlítésére sem árkiegészítési, sem egyéb korrekciós lehetőség nincs. A ki- egyenlítés kizárólagos forrása a vállalati eredmény. S e helyütt — mint végső konklúzióról — nem érdektelen arról is említést tenni, hogy mindez végül a dolgozók nyereségrészesedési borítékjában is érezteti majd hátrányos hatását! Mindezek felismerése után vontam tanulságot január 30-i cikkemben: a két főhatóságnak kell sürgős és hathatós intézkedéseket foganatosítani e fonák helyzet megszüntetésére. S ha az idézett válaszcikk írója — aki egyébként írásomnak ez utóbbi alapmotívumára tulajdonképpen nem is hivatott választ adni — szűk körű vállalati szemléletre utal, akkor talán nem szerénytelenség megjegyeznem, hogy ezen írásomban most már félreérthetetlen módon feltárt helyzetnek további teret engedni sem lehet éppenséggel népgazdasági érdek. A levél : Kedves Barátom! Szócsaták közepette jelentettem ki: az újság nagy hibája, féltek a modernizmustól a cikkek kifejezési módjában. Az új kifejezéseket egy formulába öntitek. Nem engeditek meg hogy a cikk szerzői saját nyelvükön, saját szavaikkal beszélhessenek. Vajon szükség volt a múltkori cikkemben is javítani? így írtam: „A közlekedési szabályok óvják életedet, tartsd be azokat” És te, kedves barátom, szórendcserével kihagy-“ tad az általad nevezett henye „azokat” névmást és így közölted: „Tartsd be a, közlekedési szabályokat, mert az életedet védik”. Vagy a másik: „A gazda szemével vizsgálta a gépiét nap nap utón és annak aggodalmát érezte, ha valami hibát vett észre rajta”. Erre azt mondtad: „Nem világos a mondatból, hogy a gép aggodalmát érezte-e vagy a gazda aggodalmát”. Szóval így vagyunk. Csak a javíthatatlan bürokrata szerkesztő fésüli agyon, laposítja el a szöveget, váltja fel az eleven, sajátos stílust megkövesedett mondatszerkesztésre. Pedig te is jól ismered Lenin örök érvényű tanácsát, amit a szerkesztőknek szánt: „...ne legyenek úgy megijedve attól, hogy az aláírt cikk szerzője sajá-. tosan fejezi ki magát... — feltétlenül lágabb teret kell biztosítani az egyéni kezdeményezésnek, az egyéni hajlamoknak, a gondolatnak és a képzeletnek”. No lám! Lenin útmutatása szerint a szerkesztőnek meg kell őriznie a szerző egyéni stílusát. Durva szerkesztői beavatkozással nem szabad tönkretenni az elevenen megírt dolgokat. Jóllehet van mér némi törekvés, ami nagyon speciális ízű — amit egyébként említettem neked — a TÜZÉP már nem Tüzelőszer és Építőanyagértékesítő Vállalat, a KI- OSZ nem Kisiparosok Országos Szövetsége, A PIKOSZ nem a Piaci Kereskedők Országos Szövetsége, a repülőtér ma már csak reptér, a szociálpolitika, szoc. pol., a köszönés csau és szia. No, de ez még nem minden. Ügy gondolom, ez csupán a helyszűke miatt van így. Ne átitassátok magatokat, hogy ez nagy cselekedet a modernizmus felé. Olvasva az újságot, szemembe ötlött, hogy a szállóigék mennyire színesítik a stüust. De nem úgy, ahogy ti használjátok. írjátok a minap: „Az utolsó szalmaszóiba is képes belekapaszkodni”. Modern ez? Meghonosodott, mindennapos kifejezés. Így sokkal helyesebb: „Az utolsó szalmaszóiba is képies belekapcsolódni”. Így újszerű, stilszerű, mert a kapiocs erősebb, mint az ember marka. Nem? Vagy egy másik közkeletű kifejezés: „X. Y. előre megrágott minden szót!” Ez már teljesen elvesztette színességét és érzelmi hatását. Így sokkal modernebb, helyesebb: „X. Y. előre megrágott minden lépést”. De az ilyen kifejezéseket _ figyelembe kell venni, mert ez szerzői sajátosság Nem szabad felcserélni egyik szót a másikkal, mert jelentésében igen közel állnak egymáshoz. Csak az előbbi ósdi, az utóbbi úi ... No, de ehhez meg kell szabadulni a nagyon szeretett, megkövesedett kifejezésektől, a sablonoktól, a kész és betanult formuláktól. Ennek jegyében engedd meg, hogy egy cikket, cikkecskét küldjék közlésre, de kérlek, ne értelme ... Örömömben a levélolvasást abbahagytam és a cikkre pillantva látom, szókincsben nincs hiba (10 flekk). Minden bizonnyal... a levélből ítélve... Bravó felkiáltással leküldtem a nyomdóba. Másnap olvasom: yyA szarvasmarhák piroplazmó- zisát átvivő kórokozók ellen... ha két piretrum-preparátummal dolgozunk — hlgabb duszttal és szappanszerű oleorezinnel, az emulziók és szuszpenzök elkészítésekor minden estben számításokat kell végeznünk... Igen hatásos a juhok egyszeri megfürösztése is az oleorezin-szappanemulzióban, ha a piretrinek koncentrációja la- boratorimi és félig termelési kísérletekben 0,002 százalék, tömeges alkalmazásnál pedig 0,006 százalék... A lemért mennyiségű 0,007 százalékos piretrin-koncentrációjú oleorezint egy vödörbe öntjük kevés folyadékkal és mindaddig hígítjuk, amíg olajos konzisztenciá- jú folyadékot nem kapunk.” Elnézést, kedves olvasó, ennyi jelent meg a lapban, mert az utolsó nyomdai gépszedőt már nem volt, aki fellocsolja... Rocskár János „ Kazár Mátyás ELNÉZÉST KÉREK... Szeretem ezt a várost Békéscsabát, amely az Élővíz-csatorna innenső és túlsó oldalán fekszik. Sem egyikj sem másik, hanem egyszerre mindkét oldalán. Nem azt mondom, hogy olyan jól fekszik, de mit tehetünk mi 'maiak, amikor a város fekvését elődeink választották meg. Semmit. A város fejlődéséért annál többet. Teszünk is. , Fejlesztjük a köz- világítást, ez helyes, de az már nem, hogy némelyik téren vagy utcában három év alatt háromszor cseréljük ki a lámpaoszlopokat és a lámpatesteket. A női divatot megértem, hogy gyakran változik, de a lámpaoszlopot szerencsére nem divat- tervezők tervezik. Vagy nem voltak elég modernek a korábbiak? Akkor miért rakták le a Fürst Sándor utcába azokat a magas betonoszlopokat? Ugyanezt elmond, hatjuk nagyon sok üzletünkről is vagy vendéglátó egységről. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a szépet, de ne két-há- rom évre alakítsunk át egy üzletet, hanem I városom hosszabb távra, még akkor is, ha nem zsebből, hanem a közösség pénzéből fizetjük a költségeit. Sőtl Építkezünk, fásítunk, parkosítunk is. A főútra platánfákat ültettünk az akácfák helyére. Előnye kétségtelen, hogy hamar nő, és ha szerény ismeretem nem csal, elég nagyra is. Nem lesz-e ebből probléma — figyelembe véve a néni túl széles főutat. A parkokat átrendeztük, de tanú rá a város, hogy nem « legjobban sikerült. Többen próbálták megfejteni, hogy a színház előtti park sarkában mi célt szolgál az a betonmedence? Először azt hitték fiók szökőkút lesz, majd egyesek aranyhalas medencére esküdtek, mások meg gyermek homokozóra. Egyik sem volt. De mi lehet? E titokzatos medencét szabálytalan alakú, durván faragott kőből rakott út kerüli meg. Azóta összetöredezett, egyike, másika megsüllyedt a köveknek. Tűsarkú cipőben művészet rajta közlekedni. A Kossuth téri négyszögletes virág„ ágyait sarkait nem kerüli ki senki. Nyáron sem. Persze, itt már bennünk is van hiba. Szeretni kell csak egy kicsit a várost és a szépet. Mint mondottam, én szeretem. Szeretem úgy, ahogy van, a jelent, de még jobban a jövőjét a városnak. Bosszankodom a zsúfolt, szűkké vált posta miatt, a lassan épülő, sok pénzbe kerülő színház miatt, a felpuffadt aszfalt, az indokolatlan fakivágások miatt, de a várost kedvelem. Vagy talán pont azért kedvelem, mert sok a megoldatlan probléma? Lehet. Dobra Sándor /
